Poszt ITT vélemény

Karafiáth: Kinek mi köze hozzá, hogyan nézünk ki?

Megdöbbenve olvastam, hogy egy kismamaboltban az eladó beszólt a leendő anyukának, aki huszonkét hetes terhesen akart kismama fürdőruhát venni, hogy – nem szó szerinti idézet – de úgy ítéli, a nő túlsúlyos, kövér, ne feledje, hogy várandósan is figyelni kellene az alakjára.

A kismama sírva szaladt ki az üzletből. Megértem.

Több problémát is felvet a dolog, ami mindenképpen sértő és bántó, semmiképp nem lett volna szabad elhangoznia. Bár az eset Ausztráliában, Sydney-ben történt, ne higgyük, hogy nem mindennaposak az ilyen – most nem feltétlenül terhes nőket érő – inzultusok. A külsőnkre vonatkozó megjegyzések, amik a legváratlanabb pillanatban érnek minket. Mindjárt hozok is közeli példákat, de előbb nézzük a kismama konkrét ügyét. Eleve nem tartom „kedves” dolognak, ha egy terhes nőnek beszólogatnak, legyen szó bármiről. De épp a külsejét kikezdeni – mit mondjak, több mint nem gáláns.

Kiszámíthatatlan ugyanis, kinek hogyan változik meg a teste a terhesség alatt. Mindannyian láttunk már karcsú kismamákat, akikre a babán kívül egy gramm felesleg nem ugrott fel, hátulról kamaszlánynak is vélhettük őket. Ám a többség – és nem kell ehhez tohonyának lenni – igenis felszed pár kilót, ki többet, ki kevesebbet. Ha tetszik, ha nem, a babavárás alatt a nő alakja megváltozik.

Anyám annak idején – anyám jó alakú nő volt – velem és a húgommal is kapott grátisz vagy húsz kilót, ami aztán, mikor abbahagyta a szoptatást, szinte le is olvadt róla. Másoknak feljönnek a kilók, és iszonyú tortúra leadni őket. Van olyan ismerősöm, akinek sajnos a házassága ráment erre a megváltozott állapotra. Ismerősöm karcsú, mozgékony nő, ma már a régi formájában, de beletelt bő másfél évbe, míg vissza tudta magát tornászni (szó szerint) a startvonalra. Amúgy is nehéz – a babavárást kísérő boldogság ellenére is – megbarátozni azzal, hogy az addig karban tartható formáink elkezdenek másképp viselkedni, mint ahogyan megszoktuk. Ezt szóba hozni, felemlegetni olyan, mintha valakinek mondjuk az ekcémáján viccelődnénk.

Persze fontos ez idő alatt is figyelnünk magunkra, de sajnos nem minden múlik az akaratunkon. És innen már ugrok is oda, ahová az egész gondolatmenetem szeretném kifuttatni. Hogy mégis,

kinek mi köze hozzá, hogyan nézünk ki? Kit hatalmaztunk meg arra, hogy kéretlen jó tanácsokkal, megjegyzésekkel lásson el minket?

A legsúlyosabb eset rákbeteg ismerősömmel történt, ráadásul a gyógyászati kellékeket árusító üzletben. Az egyik mellének a felét le kellett operálni, épp ezért ortopéd fürdőruhát keresett. Mindössze két modell volt az üzletben, egyik rondább, mint a másik. Ismerősöm kérdezte, nincs-e kevésbé bumfordi fazon, mire az eladó foghegyről: „Ez van, ezt kell szeretni, és amúgy örülhet, hogy egyáltalán gyártanak ilyesmit.”

Nem tudom, ez a hölgy hol volt, mikor az együttérzést osztogatták.

És kifaggatta arról hogy mire is lenne a betegeknek szüksége, minek kellene örülniük, mivel megelégedniük. Pár éve írtam egy portrét egy divattervezőről, Németh Anikóról, aki egyébként arról is ismert, hogy a teljesen szokatlan ruhakölteményeit szokatlan nőkkel is „promotálja”. Azaz mind a bemutatóin, mind a fotókon a modellek mellett feltűnnek úgynevezett hétköznapi nők is (általában művészek), akik őt inspirálják valamiért. A legkülönfélébb arcú és alakú nők. Ráadásul a modelljeinél is a különösségre, különlegességre helyezte inkább a hangsúlyt, nem a szabványnak való megfelelésre. Mutatva ezzel, hogy a szépségnek rengeteg arca van. A cikk mellé illusztrációnak az egyik kedvenc modelljéről került fel kép.

Ami a kommentözönben olvasható volt, minden képzeletet felülmúl. A lány volt anorexiás botsáskától kezdve minden, a tervező pedig maga a métely, aki csak azt segíti elő, hogy torzuljon az önképünk. Nos, a modell életében nem fogyókúrázott, ilyen az alkata és kész. Ezt is nehéz lehet felfogni. Több vékony barátnőm panaszkodik arról, hogy lépten-nyomom beszólnak nekik, és ellátják őket táplálkozási útmutatóval akár idegenek is, akik túl soványnak találják őket.

Holott erről sem tehetnek.

Utálom azt is, hogy egy-két kiló súlyfelesleg már elég, hogy csípőből lekövérezzenek minket. Abban nincs vita, hogy a nagy túlsúly egészségtelen és nem is igazán esztétikus (persze kinek mi tetszik), de itt már extrém esetekről beszélünk, nem normális nőkről, akik nem koplaltatják az elvárásoknak megfelelően magukat. De oké, nekünk nem tetszik, nincs az ínyünkre, ahogy a szemben jövő kinéz. De honnan vesszük a bátorságot, hogy ezt közöljük is vele?

Nem, kérek véleményt arról, hogy milyen nyúzott vagyok, hogy miért hordok mini szoknyát, miért díszítem vagy nem díszítem fel magam. Nem érdekel, hogy a koromnak megfelelően öltözködöm-e egy vadidegen szerint. A külsőre vonatkozó vélemények épp azok, amiket – ha nem kérdeznek meg minket direkt – nem szabadna mondani, legyen mögötte bármekkora jóindulat („én csak figyelmeztetni akartam”). Annyira mérgező ez az állandóan ömlő véleményáradat, hogy lassan már nem is magunkat látjuk a tükörben, hanem azt az iszonyú elvárás-hegyet, amit támasztanak felénk, és aminek óhatatlanul megfelelni szeretnénk.

Nagy divat megítélni egymást. De ne feledjük, a sok ítélkezés visszacsap. Végül úgy ítélhetjük, mi magunk sem vagyunk emberek közé valók.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik