Korábban szóvá tettem, milyen furcsán osztja Magyarország sportimádó miniszterelnöke a dicséreteit. Gondoltam, mivel óriási a tét, csapat- és labdajáték, ráadásul brazilok az ellenfelek, majd a vízilabdameccs után töri meg a napok óta tartó csendet. Aztán a medencében a Benedek-csapat bizonyított, veretlenül lett csoportelső, Orbán druszája, Nagy Viktor eksztázisban védett, de semmi. Mindez azért elgondolkodtató számomra, mert egyrészt Szelényi Ivántól tudom, hogy Orbán Viktor a néplélek nagy ismerője, nagy stratéga, meg persze azt is, hogy a pszichológia szerint nem az a boldogabb, akit mindig agyondicsérnek, hanem az, akit következetesen. (Az lesz tehát sikeresebb, aki tudja, minden tettének következménye van.)
Azt is tudom persze, hogy a foci más, hiszen Hosszú Katinka egyetlen olimpiai aranya után sem mentek utcára az emberek ünnepelni. Korábban a miniszterelnök a magyar focistáknak még a Belgium elleni 4-0-s veresége után is gratulált az Eb-n nyújtott vitathatatlan teljesítményükhöz.
Szép volt fiúk, mindent köszönünk!
Ezt írta akkor a Facebookon a miniszterelnök. Azt nem tudhatjuk, mert ezt érdemben még nem vizsgálták, hogy a magyarok váltak akkoriban kicsit orbánviktorossá, vagy Orbán Viktor vált most annyira eggyé népével, hogy inkább ő is csendben van, kivár és csak a győztest ünnepli. Ennek is lehet realitása, talán nem is lehet minden pontszerzéshez, bronzéremhez kormányfői gratulációt állítani, de eme tézisnek meg az ad vajszínű árnyalatot, hogy a köztévé már Orbán Viktor szavaival ünnepel minden egyes olimpikont, és kétlem, hogy a kormányfő jóváhagyása nélkül.
Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!
Ez lehet pusztán a kormányfőnek kedves társadalomszerkezet egyik jele, de az biztos, hogy a centrális erőtérben a foci nem versenyben győzi le a többi sportot, hiszen gyakorlatilag alig-alig járnak ki bajnoki meccsekre az emberek. Konganak, ahogy Dzsudzsák Balázs fogalmazott. Talán azért, mert a magyarok szeretnek szórakozni, de amit a pályán látnak, az nem szórakoztatja őket. Az pedig, hogy a nép lelke is nagyon változó, mi sem igazolja jobban, mint az, hogy nem csak a Fidesz kapott kétharmadot. Kilenc éve a Tárki azt mérte, hogy
a magyarok kétharmada egyáltalán nem, vagy a jelenleginél sokkal kevesebbet költene közpénzekből a focira, míg minden ötödik lakos nem változtatna a jelenlegi finanszírozás nagyságán. A lakosság 14 százaléka tartja csak kívánatosnak, hogy több pénzt költsön az állam erre a sportágra.
Mindez sokaknak megkérdőjelezhetné azt az alapállítást, hogy Orbán Viktor figyel a népe lelkére. Pedig éppen nem. Inkább magához emeli, ő ugyanis úgy véli, a magyar bizony focinemzet. Ahogy többször is fogalmazott, a futball valójában a magyarok játéka és az elegánsan harcolók sportja.
Amikor kalapot emelünk az Eb-n szereplő játékosok előtt, tisztelettel kell adóznunk a hátteret biztosítók előtt is.
A hátteret viszont sokak szerint éppen ő biztosítja. Orbán szerint a kormánynak nemzeti ügyként kell kezelnie a sportot, az nem lehet pártpolitika. Ugyanakkor az ő szempontjából – eltekintve focista múltjától – a többi sportág azért lehet talán kevésbé szeretett, mert nélküle is sikeres volt, míg a futballvilág térképére Magyarország csak vele kerülhet újra vissza.
Vissza fogunk kapaszkodni a nemzetközi klubfutballban, nemcsak a válogatott, hanem a klubok is sikeresek lesznek.
Ezt ígérte Felcsúton, és egy ilyen sikernek vélhetően szavazatokban is mérhető eredménye lenne, hiszen a focimeccsek Európa más országaiban valóban egész családokat megmozgató társadalmi események. Orbán Viktornak azonban pontosan tudnia kell, hogy viselkedésével mintát ad a magyaroknak, hiszen maga is egyfajta tükre választóinak. Ha nem tud örülni egy vízilabdás olimpiai csoportelsőségnek, az utólag furcsává teszi a focisták hasonló eredményét a kontinensviadalon, amit pedig így méltatott.
Szerények maradtunk, most lehetünk büszkék. Hajrá, magyarok!
A kormányfő alapvetően hat a társadalmi morálra. Nagyon sokat jelent, ő miként fogad egy sikert, ő mire büszke, illetve, mit tart kudarcnak. Orbán Viktor reagálása akár még arra is visszahathat, hogy egy sportoló mellőzöttnek érzi-e magát. Rióban ugyanis a magyar sportolók saját elvárásaik mellett komoly külső nyomással is megküzdenek a társadalom részéről. Tóth Krisztián cselgáncsozó a minap éppen arról beszélt, “agyonnyomja az olimpia” a magyar sportolókat, mert otthon “senkinek nem felel meg semmi”. Ha ez így van, akkor abból az látszik, hogy az olimpiára nem csak a sportolókat kell mentálisan felkészíteni.
