Poszt ITT

Éhező művészek

Karafiáth Orsolya
Karafiáth Orsolya

író, költő, publicista. 2016. 02. 27. 15:15

Korábban a témában:

Ma úgy tett a média, mintha Sickratman esete csodásan egyedi lenne. Holott évek óta jönnek a kérések, panaszok, hol a Facebookon, hol magánlevélben. Ki munkát keres egyre kétségbeesetten, ki tanítványokra vadászik, más meg végső kétségbeesésében pénzt kér. Hiszen bizonytalan munkákkal, amikből legkorábban mondjuk egy hónap múlva jutna pénzhez, nem tudja megmenteni az albérletét. Művészek, igen.

Akkor szorul össze leginkább a szívem, amikor kitűnő zenészek a hangszerüket, erősítőiket értékesítik, aztán megpróbálnak a fellépéseken kölcsöncuccal játszani. És sokan alaposan kihasználják, hogy ez az általános helyzet. Egyre lejjebb viszik a fellépési díjakat, hiszen mindig akad, aki annyiért is megcsinálja. Nálam is próbálkoztak már azzal, hogy vezessek le moderátorként egy teljes estet, és mikor a honoráriumot firtattam, azt mondták, kapok vacsorát. Végül kinyögtek egy nevetséges összeget, és ők sértődtek meg, hogy javasoltam, keressenek mást helyettem.

Sajnos, a legtöbben nincsenek alkupozícióban, és így belemennek a minimumba. És a csapda bezárul. A legtöbb helyen nem fizetnek a kiállító alkotónak, hiszen örüljön, forog a neve. A fotósok szemét is ezzel akarják kiszúrni. Igen ám, de fillérekből nem lehet sminkest, stúdiót bérelni, nem lehet klassz gépet venni. Pénz nélkül előbb-utóbb nincs semmi. De visszatérve azokra, akik felhasználták a nyilvánosságot pénz és munkakeresésre: sajnos ugyanettől a nyilvánosságtól nem csak segítséget (mert ilyen is volt), hanem lesajnálást kaptak. Pedig gondoljunk bele, mekkorának kell lennie az elkeseredésnek, hogy valaki kérjen! Persze nem mindegy, hol és hogyan kér az ember.

Emlékszünk még arra, amikor Paudits Béla telisírta gyakorlatilag az egész médiát? És mi lett a jussa? Egy szereplés a Hal a tortánban. Egy éhező embernek felajánlanak egy főzős műsort, azzal bulvárkommenttel, hogy legalább egy hétig nem éhezik. Hányinger. Nem nyilvános, mennyi volt a gázsija, de el tudom képzelni, hogy fillérekkel kiszúrták a szemét: örüljön, hogy kap valamennyit. De persze mit is várunk. 2012-ben kilógott a magazinokból, hogy Oláh Ibolyának már kenyérre sincs pénze. Kapott utána, azt hiszem, valamilyen munkát, de sajnos a bulvár nem jó terep – aki ott kér, annak a pozíciója, a státusza végletesen megrendül. Mert a bulvárolvasó nem felejt. És imád kárörvendeni.

„Magának köszönheti! Na, eddig megjátszotta magát! Haha, ő sem kivétel!”

Nagyot hibázott szerintem Bakács is, mikor annak idején így próbált munkát szerezni. A bulvár rossz barát, csak akkor érdemes használni, mikor jó passzban vagy. Amúgy az az érdeke, hogy a szörnyű passzból is hírt csináljon.

A híres ember szarban van! De érdekes!

2014-ben egy kőbányán lakó művészpár egyik ismerőse kért segítséget a Facebookon. Az itthon és külföldön is jónevű időspár, Szabadi Katalin és Weinacht Péter, az éhhalál szélén állt. Itt az önkormányzat rögtön segített, idősotthonban elhelyezte őket. De nem kéne megvárni, míg a sok művész mind ide jut. Ma például rögtön sok művész ismerősöm csapott a homlokára:

Basszus, nekünk is azt kellett volna csinálnunk, mint Sickratmannek. Most egy ideig erről lecsúsztunk…

Hát igen, ez a vicc is olyan, ami egyszer csattan. Pedig ha minden, csak általam ismert és nagyra tartott, de szűkölködő alkotó megírná a maga körlevelét, egy ideig mást nem is látnánk a falainkon… Én személy szerint boldog vagyok, hogy legalább valaki egy kis pénzhez jutott. De az is biztos, hogy ez az egyszeri lendület és egyszeri utalási kedv sem Sickratman, se a többi művész gondját nem oldja meg.

Tényleg, miből is él a művész?

Aki ma Magyarországon művész, az még mindig valami gyanús személy, olyasvalaki, akinek nem kell fizetni, hiszen nem is dolgozik. A művészi produktumukból csak szűk réteg tud megélni, mindenkinek valami másba kell fognia, valamibe, ami csak rabolja az elmélyült alkotástól az időt.

A képzőművészek nagy része szinte nyomorog. Tanítani próbálnak, de egyre kevesebb a tanítvány, mivel mindenkinek egyre kevesebb a pénze. Vagy ha van is elég tanulni vágyó, nem kérhetnek megfelelő összeget. Míg tőlünk nyugatabbra a vállatok nagy része igen sokszor hív művészt, ha problémát kell megoldani, pusztán azért, mert rájönnek mennyit számít, hogy a művész másképp látja a világot, és igen gyakran vesznek dekorációnak kortárs alkotóktól műtárgyakat, nálunk ez még csak álom.

Ismerek remek festőt, aki utcai portrézással, karikatúrázással próbál nyáron pénzt keresni, míg év közben egy gimnáziumban oktat rajzot, egy másik név pedig éttermek falát pingálja. Szégyen. De nem az ő szégyenük. A színészek éhbérért robotolnak még a kőszínházakban is, a függetlenekről ne is beszéljünk. Régen legalább a cégek, önkormányzatok úgy tettek, mintha törődnének a dolognak, ám a rendezvények terén hivatalosan 2009-ben elkezdődtek a „fekete évek”, onnantól ugyanis a megrendelők – akár igaz volt, akár nem – nyugodt szívvel metszhették le a kulturális kiadásaikat.

Ez mindig érv volt:

Tudod, válság van, nem tudunk annyit fizetni…

Sokan meg is könnyebbültek, hogy nem kell ilyen hülyeségekre pazarolni a köz pénzét. Sok művész – köztük én is – addig remekül tudtunk pénzt keresni előadásokkal, író-olvasó találkozókkal, kaptunk pénzt kísérletezésre. Normális összegeket fizettek egy-egy megnyitóért is, amivel amúgy igen sok munka van, több is, mint egy cikkel például, de a galériák is szeretnék ingyen kérni ezt a kis „szívességet”, ami jó esetben is minimum két-három napi intenzív szellemi munkát igényel. Vagy azt mondják:

Hát, sajnos csak egy jelképes összeget tudunk fizetni.

És utána látjuk a művésszel, hogy a szalvéták többe kerültek, mint amit mi kapunk. A lapoknál, magazinoknál is akkortájt kezdett a dühödt pénzvisszametszés: indok a már említett válság, illetve a print halála, meg hogy állítólag online még nincs annyi hirdető. Sok művésznek volt menedék, hogy legalább ezekre a helyekre írhatott, de ma már a hivatalos újságírók között is torokharapós a verseny, a művészkém eszmefuttatásait nincs, ami fedezze.

Többen darálják szét a tehetségüket nívótlan kereskedelmi produkciókban, ami miatt azok, akik ezzel a kompromisszummal nem szeretnének élni, megvetik, kivetik őket az úgynevezett magaskultúrából. És tény, hogy sokaknak ezek után tényleg nem marad agya, idegrendszere a saját alkotásaira. Hallottam már ilyeneket is:

Ne sírjanak a művészek, én egész nap gürizek.

Vagy, hogy jó, hogy nem dúskálnak, teher alatt nő a pálma. Nos, a pénztelenség, a semmi, a kilátástalanság nem az ihlet forrása, ezt elárulhatom. A tehetség nem attól virágzik ki, ha valakinek nincs mit enni, és kikapcsolják nála az internetet. Ideje lenne megérteni, hogy amíg egy orvos operál, egy pék kenyeret süt – azaz azt csinálják, és azért kapják a fizetésüket, amihez jó esetben értenek – , addig a művész épp azért lett művész, mert az íráshoz, énekléshez, szobrászathoz ért.

Nem kellene, úgymond, másból megélnie, hogy hobbiszinten a jónép és a hatalom megengedje neki, hogy úgymond művészkedjen.

A művészet nem hobbi. A művészet hivatás.

A társadalom fejlettségét illetve fejletlenségét kellőképp mutatja, mennyire becsüli meg a művészetet, a kultúrát. Persze, mit csodálkozunk, focista a miniszterelnökünk… Apropó hatalom! Természetesen most is megvannak a felkent művészeink, most is úgy tűnhet az egyszeri hírolvasónak, hogy a kultúra háza táján példás rend van, Magyarország itt is jól teljesít.

Hiszen ha nem lenne minden rendben, akkor vajon lenne-e pénz az MMA költekezésére, juttatásaira, új szervezetre, ami az új irodalmár-istálló nemesítésére szolgál? Akkor nem állhat olyan rosszul a kultúra ügye, ha a Szépművészeti ingyen adogathatja a terembérletet, és fillérekért kölcsönözhet képeket, nemdebár?

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind