508857106
Poszt ITT

Kockásingeseimnek

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

hypevadász. 2016. 02. 22. 16:38

Nem tudok okosat, nem tudok megoldást. Inkább csak mesélek, főhajtásnak talán megteszi.

Az elsőt Mariannának hívták, és hatéves képzeletem csodálkozva fogadta be, hogy jé, nemcsak fiatal és szép lányoknak lehet ilyen szép, lányos neve, mint a szomszédlánynak otthon, aki A Városba mehetett, A Diszkóba, hanem alacsony, mikrofonosra dauerolt hajú, dundi néniknek is, akiknek púderillatuk van, és a férjének nagyapa szedi az almáját napszámba. Mondta, hogy el kellene mondani a Nyitnikéket, esténként anyukával mondtuk ezerszer, aztán belezavarodtam kicsit, mégis nyertem vele, és a rétközi szavalóversenyre – az mi az a rétköz? – vitt és telefon (!) volt az autóban, amikor még a házban sem volt senkinek a faluban.

Aztán egy szép lány jött, alig huszonéves, olyan hajat szerettem volna épp, mint az övé. A barátnőm szenvedélyesen utálta, mondjuk mindenkit. Aztán ballagáskor nagyon személyes üzeneteket kaptunk tőle képeslapon, és ennek a barátnőmnek annyira betalált, hogy zokogva ment ki, és utána, bár nem vallotta volna be, már egy kicsivel kevésbé utálta.

Tőle énekeket tanultunk, angolul, head and shoulders knees and toes, és azt mondta, a toe bokát jelent, évekig így tudtam.

A nagy idolom mindkét kézzel tudott rajzolni, közel az ötvenhez harmincnak se látszott, és olyan szavakat tanított, hogy státuszszimbólum, meg hogy nekem van olyanom – a rajzmappám, amikor az osztály menői az első 3210-es Nokia mobilokkal villogtak. Csak arra kellett vigyázni, hogy nehogy narancsot pucoljunk szünetben, allergiás rohamot kapott tőle. Vele volt először, hogy versenyt nyertem, igaz, azt hittem, félreértés, de utána még volt párszor, úgyhogy hordoztak, mint a szent jobbot. Szerenádkor a pici lakásába turnusokba mehettünk be, amúgy a lépcsőházban, a lépcsőkön terített, azóta se láttam semmit, ami csak megközelítőleg ennyire stílusos lett volna. Azóta is elfelejtett megöregedni.

Ötödikben jött két fontos, az egyiktől az egyenleteket tanultam meg, és hogy vannak, akik szerint a zsidó szitokszó, addig csak a Jób lázadásában láttam ilyet, de az a tévében volt húsvétkor. Mármint nem ő zsidózott, őt zsidózták. A másik neurotikus volt, állítólag előttünk valami kisegítőben tanított, ahol beleőszült a diákseregbe, volt vagy huszonöt. Engem nagyon szeretett, a Kádár-korról beszélgettünk töriórán, versenyre hordozott, aztán egyszer valami falurendezvényen felsültem egy Brechttel, utána új kedvencet választott, akit utált nagyon, de két legyet ütött vele egy csapásra: az új lány sorra hozta a helyezéseket, én meg megtanultam, hogy a bizalmat el lehet játszani.

Irónia: a vers címe, amibe belebuktam: Dal a jó emberekről.

Szakközépben aztán volt mindenféle, a művészeti intézmények kavalkádjához illően, csak egy volt horror, mondjuk tőle testi tünetekig rettegtem, cserébe volt olyan, aki a sarki kiskocsmában csak azért jött oda, hogy elmondja, „ha maguk nem láttak itt engem, akkor én sem láttam magukat itt”, órán volt egy kis piaszaga mondjuk, de szabad kézzel húzott egyenesebb vonalat ábrázoló geometrián, mint mi vonalzóval. És Vince. A Vince. Zavarba ejtő jelenség volt, ötvenes jégkirály, és úgy tudott kérdezni, mint egy terapeuta, sírdogáltunk kicsit, aztán hetekig gondolkodtunk rajta. Évekkel később is kaptam tőle pont a legnagyobb szívfájáskor gyógyhatású e-mailt, varázslóember volt, de lendületből kikúrta az ablakon nem egy diák munkáit, ha épp sokkterápia kellett. Rita Ősember Bélával tanította meg az ősművészetet, három helyen dolgozott, nagyon szép ruhákban járt és nagyon olyan akartam lenni, mint ő. Nem is tudom, hogy a három munkahely, vagy a ruhák miatt. Meg volt egy festőnő, Edit néni, engem nem tanított, „csak” létezni – vagy kétszer már győzött a rák felett -, és a piros szemceruzával sminkelt menő lányoknak csak annyit mondott aggódva: kamillázd, aranyom.

A cikk írása közben feltévedtem egykori iskolám honlapjára. Meglepetés: a nyitón az egyik fotó pont a mi csoportunkról készült. Ez volt a műhely udvara, ők pedig a szaktársaim.

Zagyvát a szakközép előkészítőjén ismertem meg, szívesebben kerültem volna a nejéhez, de végül ez a kétméteres, mély hangú, erdélyi ember lett a legfontosabb kockásingesem. Hat évig tanított, és csak mi, a csoportja nem rettegtünk tőle. A felcsattanás hátulütőire tanított meg, ja meg hát az egész szobrász szakmára – számítok legalább egy kommentre, ami visszaküldene agyagozni, köszi. Amúgy ő is így gondolta, szegény, az egyik utolsó mondata hozzám az volt, hogy kár, hogy nem akarok a szakmával foglalkozni. Vele vesztem össze először, amikor arról magyarázott, hogy a homoszexualitás gyógyítható és gyógyítandó, de azért a viccet is értette, és amikor örökké éhes kamaszokként nyüszítettünk a sóstói műhely levegőjének örök agyagporában, elzárva a belvárostól, akkor néha felkerekedett, és egy zsák kajával tért vissza – nápolyira tejszínhabot nyomtunk dobozból, bennem meg az akkor olvasott Psota-önéletírás fősora visszhangzott: „aki etet, az szeret”.

Aztán végzősként egy termosz mellett ugyanez volt a búcsúajándékunk, most mi vettük a nápolyit meg a tejszínhabot, összeültünk ugyanúgy, kicsit gombócos volt a torkunk közben, de azért megettük.

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.