Women hold placards expressing solidarity in the wake of the Paris attacks in the Piazza del Popolo in Rome on on November 14, 2015, during a vigil a day after deadly the attacks in Paris.  Islamic State jihadists claimed a series of coordinated attacks by gunmen and suicide bombers in Paris that killed at least 128 people in scenes of carnage at a concert hall, restaurants and the national stadium.AFP PHOTO / TIZIANA FABI
Poszt ITT

Élni szeretnék. Ha kell, háborúzom érte

Hódos Hajni
Hódos Hajni

állandó háttérzaj. 2015. 11. 15. 12:49

Az én életem van veszélyben, mert ők gyávák. Engem öletnek meg, mert nem merik felvállalni a háborút. Ehelyett a szabadságról meg európai értékekről és emberi jogokról hablatyolnak. Közben szállítják a fegyvereket a Közel-Keletre. Mert a pénz és a hatalom fontosabb, mint az élet.

A legrosszabb a magamra hagyatottság érzése ilyenkor. Nem kétségbeesett zihálás ez riadt pillantásokkal, ellenkezőleg. Ijesztően csendes és lassú. Lassú szívverés, lassú lélegzet, lassú a mozdulat is, ahogy körülnézek.

Mire végigpásztázom a világomat, észreveszem, hogy kikoptak, eltűntek a színek, belőlem meg az élet.

Nem zubog a vérem, száraz a szám, a szemem, homok kering bennem és salak. Az Élet egy percre elszökik ilyenkor, otthagy egyedül. Nem kérdezem, merre járt, mert tudom, hogy visszatér.

Mindig visszatér. Recsegve-ropogva megmozdulok akkor én is és megyek tovább. Mert az élet nem áll meg. Nem állt meg akkor sem, mikor behúztam magam mögött az ajtót, akkor sem, mikor anya mondta a telefonba, hogy meghalt. És akkor sem, mikor betolták a hatalmas ágyon a műtőbe és becsukódott mögöttük az ajtó. Most sem fog, tudom.

Itt még rendben van minden

Akkor kedd volt, emlékszem. Sápadt fényű délelőtt, poros nyárvége. A kereszteződésben álltam. Végignéztem a rendőrség épületén meg a ronda buszpályaudvaron. Az emberek siettek a benzinbűzben, átszaladtak az úttesten, a régi buszok hörögtek-köhögtek és ez az egész olyan megnyugtató volt. Hogy itt még rendben van minden.

Akkor még ideges voltam. És buta és önző, önmagam fontossága teljes tudatában. A kozmetikai szalonban még nem fogtam fel, mi történik, nem is hallottam tisztán a rádiót. Valami történt Amerikában, talán repülőszerencsétlenség. 2001. szeptember 11-e volt, kedd. Az esküvőmre készültem. A Nagy Napra. Erre tessék.

Sértett voltam, igen. Miért pont az én esküvőm előtt tör ki a harmadik világháború?

Hogy tartunk most így lakodalmat? Ez az én délelőttöm lett volna, basszameg, viháncolással, dicsekvéssel, francia manikűrrel és illatos pakolásokkal. Meg valami nem túl drága pezsgővel. Engem kell ünnepelni, mindig a menyasszony a főszereplő, mindig! Otthon, a tévé előtt már azt is gondoltam, látom, mi történt, de nem fogom fel. Amit felfogtam belőle, hogy sokan meghaltak és az, de jó, hogy ez nem itt, itthon történt. Nem szégyellem-e ezt leírni? Nem. Minden embernek ez az első gondolata, akár bevallja, akár nem. Igaz, sokkal kényelmesebb és rövid távon sokkal kifizetődőbb hazudni, de én eónokban hiszek, nem a pillanatokban. A 101-es szobában még senki sem üvöltötte azt, hogy velem, ne vele, velem csináljátok.

NEW YORK - SEPTEMBER 11: The World Trade Center is engulfed in flames just before the south tower collapsed September 11, 2001 in New York City. (Photo by Thomas Nilsson/ Getty Images)
Fotó: Europress/Getty Images/Thomas Nilsson

A pokol tornácán

Joy-napok? – formáltam némán a mondatot a számmal a hömpölygő tömeg láttán. Az, bólintott a pénztáros. Ilyen lehet a pokol tornácán, gondoltam magamban, és megpróbáltam előre jutni. Hat hét múlva karácsony. Milyen szépek a díszek. Összeütközünk egy nővel, rám mosolyog, semmi baj. Sokan vagyunk. Igen, nagy a tömeg, nézek fel és egy pillanatra megdermedek.

Akár most is robbanhatna egy bomba. Most, itt. Mire a pénztárhoz érek, ég az arcom a dühtől. Nem, nem is düh ez. Ezt éreztem reggel is, mikor ébredés után az első gondolatommal kinyúltam a telefon után. Míg bejött az oldal, azt suttogtam magamban, add, hogy ne úgy legyen. Ne erre ébredjetek. Add, hogy ne úgy legyen. Úgy lett. Az történt, amitől féltem. Amit nem akartam látni, átélni. Aminek a bekövetkeztétől évek óta tartottam.

Álltam az ablaknál, a bögrémben epe. A bőröm pergamen, a torkomban tüskék.  Ereimben megint a homok és a salak kering, a színeknek és az életnek hűlt helye. A sokk első, nagyon lassú és tehetetlen perceiben mégis maradt velem valaki, mélyen, a gyomrom legmélyén. Valami sötét, valami sűrű. A haragom.

Haragszom. Én nem félek, én haragszom.

Haragszom a világ politikusaira, mert a felelősségük kifejezésére nem tudok mértékegységet, sem jelzőt. Értetlenül és megdöbbenve állnak az események előtt. Furcsa. Valahogy engem ez nem ért váratlanul. Lehet, hogy nem lettem sokkal okosabb, mint 2001-ben voltam, de annyit én is tudok, hogy a fegyverek Szíriában és a többi közel-keleti országban sem puskafán teremnek. Olvastam azt is, megközelítőleg mennyi az Iszlám Állam éves bevétele,  és ha jól rémlik ezekben a cikkekben arról is szó volt, nem datolyaszilva importból származik ez a tömérdek lóvé.

Napi rutin a kínzás

Haragszom a világ politikusaira, mert szó nélkül nézték végig azt, hogy a 21. században létrejött egy mesterséges állam, ami rabszolgatartásra rendezkedett be, megsemmisített több várost, annak lakosait felkoncolta, akiket meg életben hagytak, bár inkább felkoncolták volna. Napi rutin a kínzás, az ölés, az emberkereskedelem, az embertelen kegyetlenség. A térségből ezrével menekülnek az emberek. Ide, hozzánk. Itt aztán migránsoknak és gazdasági bevándorlóknak nevezzük őket, sőt, barbároknak.  Terroristát látunk minden muzulmánban és a frusztrált buta népek olyan dolgokon kezdenek csodálkozni, miért van ezeknek okostelefonjuk és miért a fiatal, életerős férfiak kelnek útra.

Haragszom az európai politikusokra, mert közös erővel, egymást támogatva a diplomatikus töketlenkedés, a puhapöcsűség és a konfliktuskerülés olyan argentin tangóját járják, amit csak évek alatt összecsiszolódott, összeszokott párosok tudnak. Civilek, nem, nem is így fogalmazok. Gyerekek, fiatal felnőttek halnak meg egy koncerten. Levadásszák őket, egyenként, mert a kurva pénz és a vélt hatalmi pozíció fontosabb. Háború van, mondják komor arccal. Kár, hogy velünk, polgári lakosokkal vívatjátok meg. Sok esélyünk van egy, ki tudja ki, kik által támogatott katonai állam és annak katonái ellen. Rohadjatok meg!

Forrás: youtube
Forrás: youtube

Mitől vagyok olyan nagyon szabad?

Az Iszlám Állam el akarja venni a szabadságunkat, félelmet akar kelteni! –harsogják. Valóban? Nekem már rég elvette a szabadságomat ez az agymosott fogyasztói horda, amit társadalomnak nevezünk és amit átláthatatlan gazdasági és politikai érdekek működtetnek, nem visszariadva a kisstílű manipulációtól sem. Mitől vagyok olyan nagyon szabad? Hogy én végigmehetek az utcán úgy, hogy más emberek szemét kiveri a felpolcozott mellem? Mi a szabadságom? Az a két hét nyáron? Amit a nyomorult kecó tatarozásával, kimeszelésével töltök, mert nincs pénzem nyaralásra?

Szabadság? Abban áll a szabadságom, hogy választhatok: piros, vagy ezüst színt szeretnék abból a modellből. És melyik banknál akarok rá rövid lejáratú hitelt felvenni. És abból, hogy a két év hűségidő lejárta után választhatok: vagy többet fizetek, vagy vehetek a pénzemért egy újabb modellt és hűségeskedek tovább. Ez is rabszolgatartás, csak itt műszaki cikkek és egyéb áruk foglyai vagyunk. Zsíros nyakú politikusaink, akik a gazdaság szereplőivel szétválaszthatatlanul összemutyiztak, elégedetten dőlnek hátra.

Az én életem van veszélyben, mert ők gyávák.

Nem óbégatni kéne

Engem öletnek meg, mert nem merik felvállalni a háborút. Ehelyett a szabadságról meg európai értékekről és emberi jogokról hablatyolnak. Közben szállítják a fegyvereket a Közel-Keletre. És ki tudja, tán egyeztetnek ilyen-olyan szervezetekkel, amik kapcsolatban állnak az Iszlám Állammal. Szemet hunynak diktatúrák felett, addig sincs háború. A bombák messze robbannak. Nekünk persze folyamatosan tolják ártatlan arccal. A nyugati élet szabadságáról, kivívott értékeiről és egyetemességről. Hazudnak. Ránk szabadították az emberi szörnyetegeket és azt hazudják, hogy meg vannak döbbenve. Mintha nem lenne felelősségük abban, hogy Európa szívében terroristák öldökölnek.

Haragszom az ostoba nyomorultakra, akik azt óbégatják, ki az a hülye, aki Trianon után francia trikolórral színezi be a profilképét.

Akik álszenteskednek amiatt, bezzeg a bejrúti és libanoni áldozatokról senki nem emlékezett meg, bezzeg a lelőtt orosz gép tragédiája után senki nem szolidarított sem a Facebookon, se máshol. Nem óbégatni kéne, hanem lehajtott fejjel elgondolkodni azon, mi jut el hozzánk a világ történéseiből. Hogy mit tudunk abból, ami minket körülvesz. Hogy mennyire vagyunk szűk látókörűek. Hogy úgy élünk, mint a ponty a hálós szatyorban, akit visznek hazafelé: pampogunk és pillogunk bután, közben azt hisszük, az a világ, amit látunk belőle, jelesül a koszos járda és lábak, amik térdben végződnek.

Óbégat, mert elvették tőle Trianont, közben nem látja, nem veszi észre, hogy rabszolgább, mint valaha volt.

Nem választhatsz orvost, kórházat, a gyerekednek bölcsődét mert nincs, iskolát, nem választhatsz lakóhelyet, mert be vagy betonozva oda, ahol vagy, nem választhatod meg, mikor és hova mész vásárolni, nem választhatsz tévécsatornát, azt nézed, amit beprogramoztak neked.

Még segget se választhatsz magadnak: azt nyalod, amelyik éppen előtted van.

Fotó: MTI/AP/Thibault Camus
Fotó: MTI/AP/Thibault Camus

Nem érti, miért kell megütközni a párizsi terrortámadáson kicsit jobban. Azért, te majom, mert Libanonról azt se tudod, hol van, Katarról azt hiszed, hogy hegyikecskéket tenyésztenek rajta beduinok, az arab világ pedig számodra Ali baba és a repülő szőnyeg világa, így nem fogod fel, hogy azért sokkoló, ami történt, mert innentől kezdve a vén kontinens sincs biztonságban. Bármi bármikor megtörténhet. Cegléden, vagy Békéscsabán is.

Nekem béke kell

Márpedig én nem akarok így élni. Márpedig én nem fogok félni. Nem fogok attól félni, hogy legközelebb a váci DM-ben robban-e a Sátán anyja. El akarok menni Párizsba, mert még nem voltam soha. Csókolózni akarok az Eiffel-torony előtt. A lépcsőin. És a tetején is. Akarom látni a Mona Lisát, a Szajnát. Nem akarom meggyorsítani a lépteimet, ha muszlim kendős nőt látok. Arra akarom tanítani a kislányunkat, hogy az emberekben meg lehet bízni. Hogy az élet szép. Hogy Allah is ugyanaz az Isten, mint a miénk, a római katolikusok Istene. Mert Isten egy és mégis minden, mindenhol jelen lévő.

Nincs olyan Isten, akitől félni kell, aki kegyetlen, aki ölésre sarkall.

Nekem a nyugati világ politikusai által osztott szabadság nem kell. Nekem fegyverszünet nem kell. Nekem béke kell. Ha kell, háborúzom érte. Mert élni szeretnék.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

CANNES, FRANCE - MAY 21:  Nicole Kidman departs after the 'How To Talk To Girls At Parties' screening during the 70th annual Cannes Film Festival at on May 21, 2017 in Cannes, France.  Celebrities, fans and the movie world have descended on Cannes for this year's festival of the screen. For seventy years The Croisette Boulevard has always been the centre of athe place watch the rich and dandy and people from all walks of life to promenade.  (Photo by Christopher Furlong/Getty Images)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.