Budapest, 2011. október 8.
Orbán Viktor miniszterelnök beszédet mond az életének 76. évében elhunyt Makovecz Imre nemzetközi hírű építésznek, a magyar organikus építészet Kossuth-díjas, Corvin-lánccal kitüntetett stílusteremtő alakjának ravatalánál a Farkasréti temetőben.
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
Poszt ITT

Göncz Árpád temetése: Orbán mehet, de nagyon magányos lesz

Nagy Bandó András
Nagy Bandó András

2015. 11. 06. 10:01

Nem temethetik el Köztársasági Elnökként, úgyis mindegy, Köztársaság sincs már. Nem lesz könnyű emberként végiggondolni múltat és jövőt.

Amikor én valahova megyek, egyszerre vagyok én, jómagam, önnön magam, benne a humorista, a versfaragó, az író, a hétköznapi ember, a férj, az apa, a nagyapa, és persze a közért morgolódó, másként, mondjam ki: mindenkitől eltérően gondolkodó ember, „…mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség,…

Mindenestől én vagyok: a teljes valóm, bennem az emlékekkel, életem történéseivel, elhibázott lépéseimmel, erényeimmel, gyöngeségeimmel, hibáimmal, értékeimmel, mindazzal, ami már mögöttem van, és ami aznap belém szívódott…

Mehetek akárhova, ÉN megyek… Viszem magamat, azt, aki vagyok, vol-tam, és azt is, aki leszek. ÉN voltam Nagy Imre és társai újratemetésén, és amikor megfogtuk a mellettünk álló kezét, ÉN fogtam meg, személyesen ÉN, aki akkor éppen nem humorista volt, nem publicista, nem apa és nem férj, nem barát és nem ellenség, ugyanakkor magyar, nagyon is magyar, tele szenvedéllyel, szeretettel és érzelemmel, fölkorbácsolt indulattal és szabadjára engedett testvéri érzéssel, melyet épp az elhullajtott könnyeim jeleztek, melyeket letörölni lehetetlenség volt, épp, mert egymás kezét szorítottuk, úgy, mintha örökre, mint aki tudja, ezt már soha, de soha el nem engedjük, ennek így kell maradnia az idők végezetéig…

Végtére is nem tudom, ki voltam én akkor, talán semmi több: ember, aki vágyta azt a pillanatot, azt a napot, órát, percet… Ahogy Presser dalolja: „Igen volt, igazán volt egy szép napunk…”

Láttam és hallottam én akkor egy torzonborz, szakállas fiatalembert, aki néhányunk nevében eltökélten szónokolt, és, mint aznap a Hősök terén összegyűlt minden embert, barátomnak éreztem. Tudtam, hogy a barátom.

Olyasféléket mondott, amiket éveken át rejtettem szövegeimbe, hol a sorokba, hol a sorok közé, hol el sem rejtettem, semmi véka, mondtam, ahogy a csövön kifért, nem csoda: biztos voltam benne, hogy ez a srác rokonom, na, jó, legyen: testvérem… A rokonait nem válogathatja meg az ember, csak a barátait, mit mondjak, ma már nem tudom, mit kezdjek vele. Sok dolog van, amiért tiszteltem, benne láttam reményt, és mi tagadás, néhanap még ma is hasznosnak és értékelhetőnek vélem egy-egy kijelentését, érvelését, gondolatmenetét.

Fotó: MTI

No, ez a középkorúvá lett ember ma temetésre megy. Magánemberként.

Nem lesz könnyű.

Hogy cipelheti magával mindazt, aminek épp betudható, hogy a hajdan még megvolt Köztársaság Elnöke úgy végrendelkezett, hogy „ezek”, azaz nevezett hajdani barátom, rokonom, testvérem társai, vazallusai, tányérnyalói, haszonélvezői és kollégista szobatársai, a brancs nem lehetnek ott, amikor végső búcsút vesznek tőle. Nem temethetik el Köztársasági Elnökként, úgyis mindegy, Köztársaság sincs már, minek is, amíg volt, már csak elnöknek mondott, csaló, aláíró gépként működő, helyesírással bajlódó bábura futotta…

Nem temethetik el hivatalosan a brancs tagjai, mert akkor elhangoznának a jól megírt, jól megválasztott, s alaposan féken tartott szavak és mondatok, melyek akkor is hazugok lesznek, ha igaznak szánták őket, és akkor is falsul visszhangoznak, ha őszintének próbálják megírni nekik, és meghatottan elmondani ők. Épp elég, hogy elbúcsúztatták a Köztársaságot, az igazi Szabadságot, a Demokráciát, és mindent, mindent, ami benne gyökeret eresztett.

A döntés persze személyes, mért ne lehetne ott, magánemberként?

Mehet, de nagyon egyedül, és nagyon magányos lesz.

Egy Nagy Demokrata, egy szeretettel emlegetett Ember temetésén kell végighallgatnia mindazt, ami árt majd a fülének, és akkor is a szívébe döf, ha nem nyitja ki szíve ajtaját. Hallhatja mindazt, amit regnálása éveiben senki sem emlegetett, s ma sem emleget, nincs miről szólni.

Embert temetnek az orra előtt, és Vele, éppúgy, mint akkor, a Hősök terén, sírba ereszthetnének egy másik, egy üres koporsót is, benne mindazzal, amit e magánember kiirtott és sírba küldött.

Ez a hajdani fiatal-, immár középkorú magánember végtelenül magányos lesz ott, a sír mellett. De hogy is érhetné el, hogy ne legyen az?

Ahhoz, hogy ne legyen magányos, magával kéne vinnie a társait, az új oligarchákat, holmi frissen gazdaggá tett, jól tejelő Mészárosokat, a nemzetbiztonsági veszélyt zsebre vágható milliárdokra fordító Vajnákat, földbirtokosokat és útépítőket, villanyszerelőket és trafikosokat, az összes mutyi haszonélvezőjét, a miniszterré tett ingatlankereskedőt, a 20-30 százalékos visszáruért állami megbízásokat adó polgármestereket, a milliókért lakatokat vásároló hozzá közelieket, a gyűlöletkampányokat kiagyaló jobb- és balkezeit, mindenkit, aki mellette vált dúsgazdaggá: gyerekének és magának sokmilliós villákat vásároló legfőbb embereit, akik nem röstellik kimondani, a szemünkbe hazudni, hogy a szüleik meg-takarításából költekeztek. Persze ott lesznek ezek, akkor is, ha személyesen nem jelennek meg. Ott lesz a szellemiségük, ott lesznek mind-mind a magányos magánember gyászában és sóhajtásaiban, merevlemezen magával hozott tekintetében, ott lesznek mind a zsebében, ahogy eddig is.

Ott áll majd az egyszemélyes szégyen, a szégyenkező köz- és magánember, aki országlásától fogva összekeverte a magán- és a közéletet, a magán- és a közvagyont.

Mert egy ilyen Ember temetésén szégyenkezhet, azzal a háttérrel, azokkal az üzérkedésekkel, Quaestor-botránnyal, lenyúlt takarékszövetkezetekkel, házi használatra tartott ügyésszel, NAV-botránnyal, és mindazzal, amit az általa (okkal-joggal) gyűlölt ballib utóda és másolójaként elkövetett.

Nem lesz könnyű magánemberként ott állni.

Nem lesz könnyű közemberként elköszönni.

Nem lesz könnyű emberként végiggondolni múltat és jövendőt.

Tudom, hezitált, míg döntött, és ez önmagában baj és gond, és szégyen, és gyalázat. Isten segítse, hogy lélekben össze ne roppanjon!

Záró példabeszédként Móricz Zsigmond Erdély-trióligájának első kötetéből, a Tündérkertből idézek. Miután az eszét vesztett fejedelmet, Báthory Gábort tőrbe csalják, majd lekaszabolják hozzá közeli emberek, Bethlen Gábor szól róla. Az a Bethlen, akinek feleségét megalázta, az a Bethlen, akit meg akart öletni.

„Az urak lehajtották fejüket, mintha elveszítettek volna valami nagy, megváltó csodatevő reményt. A Bethlen eskütétele holnap reggelre volt kitűzve, de mindenki várt még, várt valami sorsfordulatot.
Bethlen így szólt:

– Másoknak a fejedelemség dicsősége öröm és jóérzés: nekem teher és lesújtó sors… Mások életük legfőbb munkáját végzik érte: én ki nem térhettem előle. Más fejedelmek virítanak, mint a virág a napban, s tündökölnek, mint az aranymadár az égen: én szomorú vagyok s fekete. Bizony tündérország elmúlt Erdélyből, mint fejedelmével együtt, s a szépasszonyokkal… Már nekünk nincs más Erdélyünk, csak egy kipusztított tündérkert, s nincsenek más asszonyaink, csak szegény, szenvedő némberek, akik böjtölni fognak mások vendégsége után s dolgozni mások tombolása után… Bárthory Gábor nagy lélek volt: a legkülönb, akit valaha ifjúkorban remélhettünk: igazi tündérkirályfi, de a tündérek nem erre a világra valók: Aki emberfia magasabb szellemekkel fog kezet: belepusztul a szerencsébe…”

A magánember most elcsodálkozhat ezen az idézeten. Olyan ember mondta, akit kis híján meggyilkolt ez a „tündérkirályfi”.

Ha majd ott áll, a sír mellett, amíg a göröngyök dobolnak az Elnök koporsóján, gondolja végig, mi minden okozta, hogy kipusztult a tündérkert… Mert tetszik, nem tetszik, tündérország elmúlt e honból… Ma kerül föld alá egy hajdanvolt tündérkirályfi.

Isten vele! – mondom, mint magánember, és minden egyéb…

Fotó: MTI/Mohai Balázs
Fotó: MTI/Mohai Balázs
vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Bukarest, 1989. december 21.
Mintegy százezer ember gyűlt össze a bukaresti pártbizottság szervezésében a román fővárosban. A Ceauescu és a szocialista Románia éltetésére összehívott nagygyűlés később nagyszabású rendszerellenes megmozdulássá alakult át.
(MTI/REUTER )
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.