“Tájékozódási zavarról” beszélt május 1-jei interjújában Orbán Viktor. Az elvtársias légkörben zajló eszmecserében Bayer Zsolt volt segítségére. Önmagában jelzésértékű, hogy a miniszterelnöknek az energiacellákig kellett mennie a hazabeszélő interjúért. A “tájékozódási zavar” oka ugyanis az, hogy – mint mondta – “elvesztettük a médiánkat”. Bár talán helyesebb lett volna, ha úgy fogalmaz: elvesztettem a médiámat.
Orbán olyan médiabirodalmat épített az ezredforduló óta, amely a vezér iránti hűségében szinte tántoríthatatlannak bizonyult.
Most ez a média vált hirtelen kritikussá Orbánnal szemben, aminek oka maga a miniszterelnök: ő döntött úgy, hogy az oligarchákkal többé nem szövetségre törekszik, hanem kinevezni akarja őket. Is. Az átmenet azonban kínosan lassú a régi birodalomból az újba. Különösen, hogy az állami hírtelevízió besült, Habony Árpádnak pedig kereset és vagyon hiányában eltart egy darabig összerakni az új médiaportfóliót.
Talán ezért is gondolhatta Orbán, hogy, ám legyen, közvetlenül a népéhez fordul. Nemcsak hogy interjúban ad útmutatást ijedt híveinek, hanem levél útján juttatja el üzenetét. Az irány hónapok óta ismert: a menekültek elleni erőteljes fellépés, mi több, kizárásuk az ország területéről. A minden elemében manipulatív – szociológiai módszertanvizsgán biztos bukást jelentő – “konzultációs” kérdőív kísérőlevelében a miniszterelnök ismét a Charlie Hebdo elleni szörnyű merényletre utal, mint olyan eseményre, amely a bevándorlás és a terrorizmus kapcsolatát bizonyítja. Figyelem, hungarikum: Orbán az egyetlen miniszterelnök a kontinensen, aki a januári párizsi és az áprilisi földközi-tengeri tragédiából közvetlen úton jutott el a menekültek elleni szigor következtetéséig.
Miként az egyik kaposvári trafikban történt gyilkosság nyomán meg a halálbüntetés jutott eszébe.
A kormánypárt notabilitásai közben úgy tagadják a trafikportálok lefóliázásának jogszabályi előírását, mintha nem ők írták volna elő, hogy nem szabad belátni ezekbe az általuk kitalált műintézményekbe. A kezdet kezdetétől voltak, akik szóltak, hogy ebből baj lehet. Orbán most “napirenden” tartaná a halálbüntetés kérdését, ahogyan erre utalt például a tizenhárom évvel ezelőtti móri mészárlást követően is. Az az eset a bűntett kegyetlenségén túl arról szintén hírhedtté vált, hogy első körben téves ítélet született a bíróságon.
Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
Vitatkozni nyilván mindenről lehet, de egy politikus nem az eszmecsere kedvéért vet fel ügyeket. Orbán mindig is erős volt az identitásvita műfajában, amikor tehát a hovatartozásról, a mi és ők kérdéseiről van szó. És épp itt húzódik egy érdekfeszítő kérdés: mégis, mit vár Orbán, mire jut ezzel az egésszel? Most a szigor oldalára helyezkedik, ennek jegyében újraszervezi lankadó táborát. Ám a bevándorlás és a halálbüntetés ügyében egyaránt kötik az európai uniós előírások. A bójákat rutinosan kerülgeti évek óta, de a jelenleg szóban forgó ügyekben nem lehet engedményekre számítani. Váratlanul gyorsan és keményen tromfolták le az unió vezetői Orbán halálbüntetéses “napirendjét”, a miniszterelnöknek egy nappal később már azt kellett bizonygatnia, hogy ő csak beszélgetni akar a témáról. “Hol élünk, a középkorban?” – fakadt ki Bayer Zsoltnak. Micsoda középkori dolog, hogy még a halálbüntetésről sem lehet beszélni?!
Ha Orbán felveti a halálbüntetés ügyét, de nem tudja azt bevezetni, illetve ha nem tudja a “konzultációs” kérdőív által sugallt szigort alkalmazni a menekültekkel szemben, akkor hogyan lép tovább? Az EU amúgy is bepöccent már a magyar kormányra. Talán ennek is van szerepe abban, hogy most már óriási támogatási pénzek forognak veszélyben. Újabb konfliktusokkal még súlyosabb helyzetbe kerülne a kormány, amely nem kis részben ezekből a pénzekből él, politikailag is. Viszont ha csak felcsavarja az indulatokat, de nem tudja azokat kielégíteni, akkor Orbán nem önmagát hozza helyzetbe, hanem azt a szereplőt, aki kevesebb kötöttséggel nyomhatja a szigor szövegeit… Vagyis a Jobbikot.
Ha tehát valakinek tájékozódási zavara támadt, az nem a választó, hanem maga Orbán.
Ugyanezen a május 1-jén a DK elnöke meghirdette a “rezsiigazságot”. Kell is az, mert az orbáni rezsicsökkentés a legnagyobb mértékben a több energiát fogyasztó háztartásoknak kedvezett. Azoknak segít többet, akiknek eleve több van – akárcsak egykor a 13. havi nyugdíj, amely a nyugdíj összegére való tekintet nélkül adott plusz egyhavi járadékot. Ennek értelme nincs, de legalább sokba kerül. Így aztán ésszerű és méltányos lenne, ha a rendszert végre a legrosszabb helyzetben lévőkhöz igazítanák.
Fotó: Hír24/Neményi Márton
A létfenntartáshoz szükséges áram- és vízmennyiség ingyenessé tétele olyan humánus cél, ami arról árulkodik, hogy a politikai osztály egy része felismerte: a szegényedésben nincs alsó korlát. A zuhanás nem áll meg magától, és a mélyből történő visszakapaszkodás csak keveseknek sikerülhet, ha nincs segítség. Nem mintha ezt nem lehetne tudni negyedszázada, de ettől most tekintsünk el egy pillanatra. Gyurcsány a rendszerváltás után magára hagyott 6 millió emberről beszél, új tervei őket célozzák. Nagyszabású vállalás, különös tekintettel arra, hogy az optimistának igazán nem mondható Ferge Zsuzsa a társadalom 45-50 százalékára teszi a rendszerváltás veszteseinek arányát. Vagyis az ő végszámlája ötmillió emberről szól. Borzasztó nagy szám, de mégsem hatmillió, ami felveti azt a kérdést, hogyan jött ki a DK által használt adat.
És hát ez a kérdés az ingyenes minimum kapcsán is. Legyen progresszív díjszabás, ami meg legyen olyan, hogy a szolgáltatók ki tudják termelni az ingyenes sáv költségeit. Ennyit lehet tudni, bár ez inkább kívánság, mint terv. A pénzügyi megalapozottság léte vagy nemléte annak eldöntéséhez járulna hozzá, hogy új társadalompolitikai irányról van szó – a humánum és a társadalmi felelősség jegyében – vagy valami másról. Például arról, hogy a neoliberalizmussal házasodó “harmadik utas” szociáldemokrácia tíz-tizenöt évvel ezelőtti magyarországi prófétája most a baloldaliság-versenybe szállt be. S immár megtette tétjét az alap- és minimumjövedelem-vitában is.
Az ilyesfajta témafoglaló verseny persze része a versengő politikának. Aztán, hogy a választó elhiszi-e, hogy valaki témáról témára járva hiteles marad, az az ő döntésére van bízva. A kommunikációs bombák azonban szétrobbanthatják a valódi programok hitelességi bázisát is.
És elég baj, ha az alaposabban összerakott koncepciókat meg nem képviselik markáns politikusok. Láttunk már olyat, hogy a “pillanat uralásának” mámorában tönkrement a jövő. Igazából csak ilyet láttunk. Nem lenne jó, ha az alapok és minimumok ideáját is elkoptatnák, mielőtt lehetne belőle valami.
