Ha nincsenek kamerák Éden G. lehet, hogy végigviszi az erőszakot, ahogy ez a valóságban történni szokott. De ha nincs ez a műsor, lehet, hogy Éden N. nem fekszik egy ágyba G-vel, következésképp nem is alakul ki idő előtti szexuális közelség, amely Éden N.-nek nem tetszett. Vagyis lehet, hogy Éden G. sem erőszakoskodik, tehát egy normális közegben lehet, hogy G. és N. között normális kapcsolat alakul ki, minden erőszakoskodás nélkül. Bármi lehetséges, a lényeg azonban, hogy ami történt nem annyira G.-ről, meg N.-ről szól, hanem arról a hazugságról, amit Éden Hotelnek nevezünk.
Valójában helyesebb elnevezés volna a Pokol Hotel. Ahogy ma már azt is tudjuk, hogy a valóságshow-k éppen hogy nem valóságosak, hanem nagyon is manipulált helyzetek, úgy lassan azt is megtanuljuk, hogy az Éden Hotel a pokol egyik bugyra. A poklot hajlamosak vagyunk úgy elképzelni, mint ahol ördögök vasvillával bökdösnek minket, mi pedig egy üstben forró vízben szenvedünk, vagyis fizikai kínként, miközben az ördögi trükk épp az, hogy becsábítanak bennünket a paradicsom ígéretével egy minden vágyat kielégítő helyre, majd aztán elkezdődik a lelkek tönkretétele.
A trükk ősrégi, már a kígyó is a csábítással élt, s nem különben a vasorrú bába, amikor hófehérkének az almát nyújtotta, vagy Jancsinak és Juliskának a mézeskalács házat. Az ördög érzékeinket szolgálja ki, hogy lelkünket tehesse tönkre. Neki nem a testünk kell. Ha viszont elfogadjuk, hogy az Éden Hotel a Pokol Tornáca, akkor Pokol G. és Pokol N. felelősségét lehet a továbbiakban feszegetnünk, akik nyilvánvalóan tehetnek arról, hogy elcsábultak. Tehetnek róla? Volt hozzá elég eszük, tapasztalatuk, volt eléggé izgalmas és sikerekkel kecsegtető addigi életük, hogy ne kényszerüljenek, ne sodródjanak vagy csak butaságuk miatt ne vágyjanak az Éden Hotelbe? Mert ha megtaláljuk a mentő körülményeket, már úgy is fogalmazhatunk, hogy mindketten áldozatai azoknak, akik a helyzetet létrehozták és fenntartják.
Pokol G. és Pokol N. két fiatal, mindkettő áldozat. Tekintsünk most rájuk így! Ez a nézőpont elég kellemetlen következményekkel jár, s talán ezért sem szívesen indulunk ki ebből. Egyszer próbáljuk meg ne G. és N. viszonyát elemezgeti, mert ha ezt tesszük, nem fogjuk észrevenni, hogy ezzel azok malmára hajtjuk a vizet, akik a szituációkat létrehozták, és a mesterséges világot megteremtették. Ők épp azt akarják, hogy N.-ről és G.-ről vitatkozzunk, ne pedig arról, hogy bárkinek joga van-e létrehozni a Pokol Tornácát, amit ravaszul Éden Hotelnek nevez. Számos realityszerkesztő (nem mindegyik realitynél áll ez a megállapítás!) voltaképp gazemberséget követ el, amikor ellenségeskedést generál és kísérleti nyúlként tárgyiasítja a szereplőket, majd így kiszolgáltatja őket a nyilvánosságnak. Ezeknek a kísérleteknek semmi más értelmük nincs, mint a szereplők finom megalázásán keresztül a közönség szórakoztatása. Modern gladiátorjátékok, semmi több.
Léteznek alapvető emberi jogok, melyektől megfosztani sem a konzervatív, sem a liberális demokratikus értékek alapján nem lehet senkit, ez pedig, hogy senki sem mondhat le még önként sem a szabadságáról. (A bűnözőktől természetesen elveszik, de az egy hosszú jogi eljárásmenet következménye.) Vegyük észre, hogy ezek a műsorok a szabadságvesztés és a kiszolgáltatottság szituációi. Ezt pl. a Big Brother még fennen is hirdette, hiszen maga a Nagy Testvér is arra utalt, hogy diktatórikus a mesterséges környezet. Sok reality sajnos ennek az örökségnek valamilyen mutánsa.
A mi civilizációnkban a szexualitás például egy intim helyzet, és a Paradicsomban megmarad annak, míg a Pokolban ott lesz egy harmadik. Itt a Földön a televízióban ez a harmadik most nem más, mint a kamera. A párok védekeznek lepedőkkel, takarják magukat, ahogy tudják, és ezek normális reakciók, ahogy a suttogás is az, vagy azon vágyuk is, hogy szükségleteik, tisztálkodásuk elvégzését sem tárnák a nyilvánosság elé. Az embernek joga van arra, hogy a társai előtt úgy jelenjék meg, hogy magából azt mutassa, amit szeretne, és ha ettől megfosztjuk egymást, megfosztjuk emberi mivoltától is.
Kommunikációkutatók persze ismerik azt az állandó birkózást, amiben az egyik fél által létrehozott homlokzatot, a másik meg le akarja bontani, mert arra kíváncsi, hogy valóban az-e, akinek látszani szeretne. Mások nem támadják, hanem erősítik egymás igényét arcuk megtartására. Nincs ezzel a két dinamikával semmi baj mindaddig, amíg valaki azt nem mondja, teremtsünk egy olyan mesterséges környezetet, ahol a „játékosok” nem tudják felépíteni a homlokzatukat, mert mi megmutatjuk, hogy valójában csak vergődő állatok. Önzők, szexuálisan primitívek, buták, hazugok, erkölcstelenek, gyengék stb.
Ebben a pokolteremtésben túl sokan vannak, hogy könnyű legyen megtalálni a felelőst. Valaki kitalálta, valaki menet közben szerkeszti, valaki terelgeti, valaki kiválasztja a szereplőket, valaki berendezi, valaki figyeli. Szervezők százai és nézők milliói mind legitimálják, hogy aztán nehéz legyen felismerni, kik alkotják a struktúrát és kik az áldozatok.
Nem könnyű meglátni, hogy G.-ről és N.-ről nem tudjuk, hogy más körülmények közt milyenek volnának, de nekünk sikerült őket erőszakos frusztrált férfivá, és kurválkodó nővé alacsonyítani, s ezek után hajlamosak vagyunk az ő viselkedésükről vitatkozni, ahelyett, hogy a saját felelősségünket látnánk.
Amennyiben jogrendszerünk bizonyos határok között engedélyezi ezeket a kísérleteket, a házban történő események közvetítésében szerepet játszó média tehet azért néhány dolgot. Egy kutatásunk végén, melynek során a VV5-öt vizsgáltuk, a következő megállapításokat tettük: ld. keretes
