2013-ban a Médiatanács kiemelten foglalkozott azzal, hogy mennyit lehet vagy „ajánlott” az öngyilkosságokról (amikről szinte minden napra jut híradás) értekezni a nyilvános felületeken, és azt is kifogásolták, hogy arról viszont kevesebb írás szól, hogyan lehetne megelőzni, elkerülni a bajt. Arról is esett szó, hogy az ingyenesen hívható segélyhívószámot nem tüntetik fel az esetek többségében, pedig fontos lenni tudni, hová fordulhat az, aki úgy érzi, már nincsen tovább.
Nos, azóta a legtöbb cikk alatt ott díszeleg az elérhetőség, de nekem csak az a kérdésem, hogy akkor a vonal miért nem működik rendesen.
Idén nyáron történt, hogy egy közeli barátom öngyilkossági krízisbe került. Éjjel kettő óra volt, nem akartam mentőt hívni egyből, a vonalat javasoltam. Két órán át hívta, de nem vette fel senki. Persze, tudom, kevés a segítő, nincs pénz, de egy kétségbeesett ember hiába próbált az utolsó szalmaszálba kapaszkodni. Nem szívesen írok le ilyet, de csak az mentette meg, hogy a gyógyszerektől rosszul lett, elaludt, és szerencsére az adag még nem volt végzetes… Azóta pszichiáteri segítséggel sikerült talpra állnia…
Az öngyilkosságnak alapvetően két fajtája van: a pszichotikus illetve a nem pszichotikus öngyilkosság. Az első kategóriában megváltozott tudatállapotban következik be a tragédia (és sokszor véresebb, dramatikusabb körülmények között), míg a második általában súlyos és kezeletlen depresszió következménye. (Nagy kérdés, hogy jelen esetben melyikkel is állunk szemben.) Az öngyilkosság azon fajtáját, ahol valaki önmaga mellett más életét is kioltja, kiterjesztett öngyilkosságnak hívják. Ezt teszik az öngyilkos merénylők, ez történik a túszdrámák esetén, ilyen, mikor valaki végez a szeretetteivel és utánuk megy önként a halálba. Vannak, akiket ez esetben az motivál, hogy a hozzájuk közelállókat is „megmentsék” az élet szörnyűségeitől. Ilyen indíttatásból ölt például Goebbels és a felesége, mikor gyermekeiket megmérgezve távoztak a túlvilágra, és így tesznek többen, mikor például az adósságok, a nyomor elől menekülvén elpusztítanak mindent maguk körül. Állhat az a gondolat is a tett hátterében, hogy jó, akkor pusztuljanak a többiek is. Ez motiválhatta a sziklába hajtó, rengeteg ember életét kioltó pilótát is.
Azt is többen (velem együtt) kifogásolják, hogy túl szenzációhajhászok a híradások, illetve túl sokan szólalnak meg, akik csak találgatnak, az okokat firtatják, de egyáltalán nem hozzáértő emberek. (Emlékezzünk, micsoda bulvárlavina indult meg Daróczi Dávid esetében is!)
Az innen-onnan vett gondolatok, gyanúk, laikus fejtegetések valóban mérgezőek. Mit tudhatunk kívülállóként egy másik ember lelkéről, kínjairól, terheiről?
Mi jogon turkálunk a múltjában és a jelenében? Most is borzadva olvasom, mit nyilatkozik össze-vissza mindenki a lezuhant repülő másodpilótája ügyében. Ráadásul az egész arra is jó, hogy még inkább stigmatizálja a pszichiátriai betegeket. Azt tapasztalom folyamatosan, hogy hazánkban még mindig ciki, kínos, rejtegetnivaló segítséget kérni, aki szakemberhez jár, azt megbélyegzik, zizzentnek, bolondnak, de legalábbis megbízhatatlannak tartanak. (A Terápia óta ez kicsit változott, de nem drasztikusan.)
„Én nem vagyok hülye” – hallottam már magam is, mikor azt tanácsoltam egy szorongó, időnként hevesen kirobbanó ismerősömnek, hogy forduljon orvoshoz. A pszichés betegségeket ma is összekötik a tébolyda képével, azt hiszik, akit kezelnek, az egyébként vagy dühöngő őrült, vagy üveges tekintettel sétáló zombi, aki alig várja, hogy valakinek elmetssze a torkát. Hideg zuhanyt és kényszerzubbonyt nekik, az a legbiztonságosabb! Nem csoda, hogy ilyen légkörben legtöbben azon igyekeznek, hogy eltitkolják a betegségüket, és maguk találjanak rá „megoldást”. Önsegítő könyveket vesznek, varázslók, guruk, sarlatánok, villám-terápiák fogságába kerülnek, és ez sokszor csak mélyíti a problémát. Többen az alkohol és egyéb tudatmódosítók rabjai lesznek, és az örvény csak húzza és húzza őket a mélybe.
Néha igen kis zavarból, lelki deficitből kerekedik igen súlyos pszichiátriai kórkép, és az áldozat még ilyenkor se mer kiáltani – és végül a megváltó halálba menekül.
És ezen az ördögi folyamaton nem segít a megbélyegző társadalom. Most is tapinthatóan ellenséges lett a légkör, minden betegben a potenciális tömeggyilkost látják – így aki már el is jutott volna odáig, hogy felkeressen egy orvost, inkább magába fordul. Pusztán azért, nehogy kivesse magából a környezete. És itt a mi felelősségünk. Azért nem hibáztathatjuk magunkat, ha akár még a közvetlen környezetünkben sem vettük észre, hogy mondjuk a munkatársunk a végső kétségbeesés kapujában áll. De azért már igen, hogy megteremtjük azt az atmoszférát, amiben a beteg nem is mer segítséget kérni…
