A szegényekkel – legyünk a lehető legpontosabbak: azokkal, akiknek a hó közepére elfogy a pénzük – kapcsolatos sztereotip frusztráció visszatérő motívum a kommentdoboztól a lakógyűlésen át az ötödik kerületi borbárokig. A gondolatmenetet jól ismerjük: a szegények, hát, ha nem is ők tehetnek arról, hogy azok – mondjuk többségében azért ők tehetnek, nyilván –, az már az ő hibájuk, hogy ebből képtelenek kitörni. Essünk is túl azon a kényelmes, de hazug feltételezésen, hogy „aki tényleg dolgozni akar, az dolgozik”, mert a legtöbb faluban, kis- és közepes városban egyszerűen
nincs munka
és kész. Ami meg esetleg mégis van – közmunka, beeső feketézés –, az nem váltja ki a segélyeket.
A Nagy Demagóg Kérdésre, hogy mi a bajuk a szegényeknek, két tanulságos írást ajánlunk. Az egyik egy nálunk sokkal fejlettebb országban, Nagy-Britanniában jelent meg, ahol „csak” tíz százalék körüli a létminimum alatt élők aránya a magyar negyvennel szemben, meg hát ugye a létminimum is egész mást jelent. A Guardian véleménycikkéből úgy tűnik, a szegényekről való közbeszéd ott is hasonló, a kommentelők nagyjából ugyanazzal jönnek és a politikusok is hasonlóan viseltetnek irányukban: a Munkáspárt hangosan sajnálja őket, miközben nem tesz semmi érdemit, a konzervatívok számára pedig a szegény ember furcsa állatfaj, amelynek legfeljebb némi (kemény) idomítás kell és rögtön el is múlik ez az egész hülyeség, hogy nincs pénze.
Aki nem érti, hogy a nincstelenek miért zabálnak gyorskaját – amely odaát a szegény ember eledele, nem a középosztályé, mint itthon –, miért isznak, ne adj’ isten drogoznak, annak a következő gondolatkísérletet ajánlja a szerző: volt már olyan, hogy egy rettenetes nap után semmi másra nem vágyott, csak egy pohár konyakra az erkélyen? Vagy olyan, hogy egy kőkeményen végigdolgozott hét alatt kénytelen volt minden nap mikrós ételt enni, ahelyett, hogy hagyta volna, hogy megihlesse egy tévés sztárséf? Volt, ugye? Nagyszerű, akkor talán el tudja képzelni, milyen az, amikor minden napja, minden hete ilyen: nincs szabi, nincs vakáció, nincs fény az alagút végén. Ez természetesen nem oldja meg a problémát, de ha már mindenáron ítélkezni akarunk a szegények felett, játsszunk előtte el a gondolattal – hátha elkezd pislákolni némi empátia.
Ugyanez a helyzet a pénzügyekkel: a középosztály és a felső valahányezer számára csak néhanapján jelent kisebb-nagyobb bosszúságot, hogy kénytelenek ráfizetni egy üzletre, például ha valami tönkremegy és azonnal kell, ha valamit elfelejtettünk, ha valaki beteg lesz. Rossz érzés, ha kihasználják, hogy valamire mindenképpen szükségünk van, ugye? Aki szegény, annak ez nem elő-előforduló sajnálatos eset: a létminimum alatt élni maga a ráfizetés, nap mint nap. Ha ebbe valaki képtelen belegondolni és ragaszkodik ahhoz, hogy ők bizony nem érdemelnek segítséget, hát akkor az bizony tankönyvi szociopata – állítja a cikk szerzője.
Kilakoltatás – viszik a tévét
Ami a lapostévét meg a hifit illeti, ide kívánkozik L. Ritók Nóra két hónappal ezelőtti blogbejegyzése a jó és a rossz szegényekről. Az előbbiek számolgatnak, porcióznak, rendesen mosakodnak, nem bűnöznek, szemlesütve járnak, nem kérnek és nem akarnak semmit, megköszönnek szépen minden segítő gesztust. Kezet csókolnak. Az utóbbiak: léteznek.
