Hallod, mester, pohár vízre jó vagyok nálad? Meg ne haragudjál! – emberünk e szavak kíséretében, bizakodó vigyorral néz be a kocsma ajtaján, én azonban csak felteszem a kezem a kisfröccsöm mögül, én csak az egyetlen vendég vagyok itt, a csapos valahol a kerthelyiségben szívja a nemzeti dohányt, vele kéne letárgyalni. Emberünk változatlanul bizakodó vigyorral nyargal a kertbe, a csapossal tér vissza, húzóra lehajtja a vizet, köszön, kifelé még az egynapos pizzás dobozokat is kiviszi az ajtóból, lám, meghálálja ő még a csapvizet is.
Emberünk öt perccel később tér vissza, ezúttal már egyenesen hozzám, kis apró nincs-e, hazaútra kell, megmondja ő őszintén. Az utolsó százasomat iszom éppen, mutatok a kisfröccsre, de azért beletúrok a tárcámba, harmincöt forint akad, ötösökben. Emberünk hálás arccal balra el.
Fotó: Neményi Márton
Emberünk három perc múlva tér vissza, halk léptekkel eloson mellettünk, most megint a csapossal van dolga, “ezért mit kapok?” – nyútja oda a hét darab ötöst és kutyatekintettel várja az ítéletet. Házibor és szóda csorog és áll össze kisfröccsé, a csapos – fiatal lány – a pultra csapja a végeredményt, a kinyújtott kezet és a benne remegő aprót úgy nézi, mintha százlábú bújt volna elő a pult rései közül. “Hagyd a francba”, mondja és megy vissza a cigijéhez, még talán nem égett le teljesen. Emberünk békés arccal iszik, húzóra, persze. Utazik haza.
Szóval csak azt akartam mondani, hogy megnyitott Szomjas György 1992-es Roncsfilmjének főszereplője, a Gólya presszó a nyolcker mélyén – Práter utca valahány, megtalálják -, keressék meg, foglalják el bátran és feledkezzenek el róla, hogy ugyanott tartunk, ahol huszonegy éve, csak most éppen retrónak hívják, ami akkor hétköznapi volt.
