Budapest utcái, épületei és terei rengeteg titkot őriznek: néhányukra a házak falán álló, sokszor megkopott emléktáblák emlékeztetnek, másokról pedig még a közvetlen környezetükben élők sem tudnak. Ezek bemutatására született meg az Ismeretlen Budapest sorozatunk, melynek legfrissebb epizódjaiban a budai oldalon kutatunk, bemutatva a Batthyány téri vásárcsarnok sportcsarnokká vagy autógarázzsá alakításának éveken át dédelgetett álmát, a gazdag szódavízgyáros vagyonából született, egy szobrász életét is követelő Lajos-kutat, vagy épp egy betegség fájdalmai helyett Trianonra emlékeztető Polipölőt.
Ifjabb Masirevich György neve a várost nyitott szemmel járók előtt jó eséllyel ismeretlen, pedig rövid magyarországi karrierje során is számos épülettel gazdagította a fővárost, sőt, a XX. századi magyar építészettörténet egyik legfontosabb alkotásán, a Napraforgó utcai kísérleti lakótelepen is rajta hagyta a kéznyomát – itt a 13. számú, néhány évvel ezelőtt gazdát cserélt, szépen felújított villa terveit készítette el. Az 1905-ben született építész még műegyetemi diákként mutatta be a modernizmust a hallgatótársainak: ő hozta ugyanis tető alá az intézet első modern építészeti kiállítását, melyen Molnár Farkas és Rácz György munkái mutatkoztak be. Ennek fényében nem meglepő, maga is a modernizmus mellett tette le a voksát: friss diplomásként készítette el a MEFHOSZ (Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Szövetsége, 1920-1945) szántódi diáküdülőjét, majd ugyanebben az évben részt vett a modern építészek legfontosabb szervezete, a CIAM második kongresszusán, és a frissen megalakult magyar nemzeti csoport második embere lett. A posztját három évig tartotta meg, az egyre súlyosabbá váló súrlódások miatt azonban 1932-ben elhagyta azt, majd lassan eltávolodott a mai főváros képét számtalan ponton átformáló, hibásan Bauhausként aposztrofált villák és társasházak világától.
1934-ben saját irodát nyitott, művei jó része – így a Tabán, a Rudas fürdő körüli terület, illetve Dunakorzó rendezési terve, valamint Budapest 1945 utáni helyreállításának lehetőségeit bemutató, díjnyertes munkája – azonban tervasztalon maradtak.
A Rákosi-éra hajnalán, a koncepciós perek egyre gyakoribbá válása idején elhagyta az országot: 1948-ban Ribáry Alajos bázeli irodájának, majd Pierre Vago párizsi stúdiójának lett a munkatársa, a következő évben azonban az Egyesült Államokba emigrált, ahol három éven át egy építésziroda munkatársaként, valamint tanárként működött. 1952-ben saját irodát nyitott, a nagyobb megrendelések azonban elkerülték. 1989-ben, Los Angelesben hunyt el – derül ki Ferkai András a Budapesti Negyed 18-19. számában (1997/4-1998/1.) közzétett írásából.
Megépült fővárosi művei ma is a város szerves részei – közülük a legismertebb egyértelműen az 1936-1938 közt elkészült, ma Visegrádi Utcai Szakrendelő néven működő, fővárosi védettséget élvező OTI-rendelőintézet, de bérházai közül több is csendben rejtőzik a városban.
Tökéletes példa ezekre a két világháború közt dédelgetett sugárút-álom nyitányánál álló óriási bérházcsoport egyik tagja, a Madách Imre út 10-12., vagy épp a Víziváros szélén húzódó szomszédos utcák két klinkertéglás háza, az egymástól néhány lépésre álló Hattyú utca 4., és a Batthyány utca 36.
Abigél és Masirevich
Kevesen tudják, de Szabó Magda talán legismertebb műve, az Abigél 1977-ben bemutatott, négyrészes tévéadaptációjában egy belvárosi ház udvarából kölcsönkért, több mint kétszáz éves kútszobor alakította a csodatevő címadót, akinek a diákok kívánságaikat tartalmazó cédulákat ejtettek a korsójába.
Az Október 6. és az Arany János utcák sarkán álló ház utolsó átépítését is ifj. Masirevich György végezte 1934-ben, munkájával segítve az épület, illetve a szobor máig való fennmaradását.
A mindössze másfél év különbséggel született vörös házak első látásra talán unalmasnak tűnhetnek, pedig mindkettejük tökéletes példa a két világháború közti modernizmus egyszerű fehér falakat és óriási üvegfelületeket kapott villáival egyidőben létező, nem csak nemes kövekből és kecses ívekből álló társasházépítészetére, melyek segítettek leküzdeni az egyre népesebbé váló város lakásínségét, nélkülözve a szecesszió és a századfordulós historizáló bérházak súlyos díszeit.
Nézzük is meg őket közelebbről!
I. Batthyány utca 36. – Toldy Ferenc utca 53.
Az 1936-1937 folyamán épült, akkor még aprócska házakkal körülvett négyemeletes házat a környéken élők jó eséllyel csak a két szint magasra törő íves kapuzatáról ismerik, pedig az 1936 tavaszán lebontott apró ház helyén megszületett, első látásra talán unalmasnak tűnő bérház jóval több érdekességet tartogat ennél. Építtetője ugyanis nem egy gazdag kereskedő, hanem a hosszú időn át a Palatinus-házak Dunára néző északi sarkán (Katona József utca 28.) élő gróf Széchenyi Andor Pálné (szül. Szegedy-Ensch Mária, 1896-1962) volt.
Férje, gróf Széchenyi Andor Pál (1864-1943) a Parlament felsőházának tagjaként, illetve császári és királyi kamarásként fontos része volt a két világháború közti Magyarország felső tízezrének, a Széchenyi család tagjaként pedig jókora megbecsülés övezte. Ezen még az sem ejtett csorbát, hogy hatvanegy évesen, 1925-ben nőül vette a nála harminckét évvel fiatalabb Máriát, akivel házassága azonban nem épp úgy alakult, ahogyan azt az idős gróf megálmodta.
A főként garzonlakásokat és kétszobás otthonokat rejtő házban jómódú értelmiségiek és polgárcsaládok lakat, így többek között Popovics Gyula, a fővárosi építési ügyeket felügyelő Fővárosi Közmunkák Tanácsa korábbi elnöke, akiről Ráday Mihály a Budapest folyóiratban megjelent visszaemlékezésében (29. évf. 11. sz., p.23) egy tragikus történetet oszt meg: az idős férfi feleségét ugyanis
A falak közt persze nem csak ők, de az őzlábú grófnőként emlegetett építtetővel évtizedeken át szerelmi viszonyt folytató gróf Bethlen István (1874-1946) is gyakran megfordult.
Románcukról mindkettejük házastársa tudott, de ez egyáltalán nem zavarta őket:
A Bethlen és kétségkívül excentrikus felesége közti kapcsolat gyors romlásában jókora szerepet játszott a férj politikai ambíciója, ami a miniszterelnöki székbe kerülése után minden idejét elvette. Kevés ideje maradt tehát a házassága megmentésére. A folytatásról a Magyar Nemzeti Levéltár oldalán L. Balogh Béni számolt be:
Bethlen későbbi sorsa a háború végén tükrözte az ország tragédiáját: a kiugrási kísérlet támogatása, illetve a különbéke-kísérletek szervezése miatt a német megszállás után menekülnie kellett a fővárosból. Külsejének elváltoztatása után előbb Kolozsvárott, majd Gyöngyöshermánban, a szovjetek 1944 őszi közeledése idején pedig a másfél évvel korábban megözvegyült Széchenyiné boronkai kastélyában húzta meg magát. Az időközben két kisebb agyvérzést is túlélt Bethlen rendszeresen találkozott Horthy Miklós kormányzóval, bizalmasaival, illetve a német megszállásig a kormányfői pozíciót elfoglaló Kállay Miklóssal.
Az év végére elege lett a rejtőzködésből és a menekülésből, így december 7-én feladta magát a szovjeteknek, akik eleinte háziőrizetben tartották, és egészen jól bántak vele, de a következő hónapokban többször is átköltöztették, majd 1945 tavaszán a Szovjetunióba vitték, hogy még véletlenül se tudja összefogni a kommunistaellenes erőket.
– írta szerelmének a háziőrizet heteiben kelt, nemrég megtalált levelekben Bethlen.
A háború éveiben feleségével, Margittal való kapcsolata szerelmével folytatott viszonya, illetve a fentihez hasonló levelek ellenére sokat erősödött, így a nőt nyilvánvalóan letaglózta, hogy a szovjet háziőrizet első napjai – 1944. decembere – után már jóformán semmit sem tudott a férjéről. 1946. márciusában épp ezért Sztálinnak is írt levelet, hogy érdeklődjön az állapotáról, választ azonban nem kapott.
A nő ezzel nem adta fel. December 12-én már egyenesen a férjének írt levelet a Külügyminisztériumon keresztül, megemlítve benne rég nem látott szerelmét is:
A levél azonban már sosem jutott el Bethlenhez, két hónappal annak elküldése előtt az egykori miniszterelnök – a jegyzőkönyvek szerint nagyfokú érelmeszedés okozta szívbénulásban – ugyanis elhunyt a moszkvai Butirszkaja börtön kórházában.
Az esetről nem értesítették a szovjet külügyminisztériumot, így szűkszavú üzenetben bejelentett halálhíre csak 1947-ben jutott el Magyarországra sőt, utolsó szovjet hónapjairól pedig egészen a rendszerváltás utánig semmit sem lehetett tudni.
Maradványai ma sem a határokon belül, hanem a politikai tisztogatások áldozatait is rejtő moszkvai Donszkoj-kolostor temetőjének egyik tömegsírjában találhatók, így a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben lévő jelképes, Almási Balázs tájépítész által tervezett sírja a test helyett némi, a temetőből hozott földet rejt.
Széchenyiné 1949-ben családjával együtt átlépte az osztrák-magyar határt, majd rövid megálló után az Egyesült Államokba emigrált, ahol betegápolóként dolgozott. 1960-ban tért vissza Európába: Bécsben telepedett le, két évvel később pedig ott hunyt el. A boronkai kastély pedig ma már közel áll az összeomláshoz. Bethlen Margitot 1951-ben kitelepítették Budapestről, később azonban visszatérhetett a fővárosba. 1970-ben, röviddel 88. születésnapja előtt hunyt el. A Farkasréti temetőben nyugszik.
Az épület a második világháború utáni története ennél jóval nyugodtabb: a garzonlakások magas száma miatt nem történtek további lakásleválasztások, így belső terében ma is őrzi az eredeti képét – leszámítva az egykor faberakásos, paddal is felszerelt liftszekrényt, amit jó eséllyel a hatvanas évek folyamán cseréltek le a legtöbb magyar társasházban látható egyenliftekre. Kár érte.
A házban lakók egész sora váltotta egymást, sőt, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a Komló és Vidéke ÁFÉSZ budapesti részlege is itt működött, így a ház lépcsőit hosszú éveken át nem csak a lakók és vendégeik koptatták.
Állapota a Batthyány utca felől korrektnek tűnik, a Toldy Ferenc utcai, alacsonyabb, mára buja kertet is rejtő, kevésbé robosztus hátsó fronton azonban már látszik az idő múlása, bár a lakók szemmel láthatóan szívükön viselik a ház sorsát. És ez így van rendjén.
A Hattyú utcai ikertestvér
A Batthyány utca másik oldalán, alig néhány méterre a miniszterelnök és grófné lépteit őrző háztól egy újabb vörös épülettel találkozhatunk, csúcsán a kapuk és átjárók, valamint a kezdet és vég kétarcú római istene, az évet kezdő január nevét adó Janus alakjával.
A hasonlóság nem véletlen: a hatemeletes, az ötvenes évek végén több lakásmegosztást (1956, 1959) is átélt ház is teljes egészében ifjabb Masirevich György munkája, építése pedig egy évvel a szomszéd átadása után, 1938-ban kezdődött.
Az utcaképből magasságával egykor sokkal inkább kiemelkedő főhomlokzatával a Hattyú utca felé forduló, elődjénél egyszerűbb kaput, de változatosabb homlokzatot kapott hatemeletes házat a Janus Bérházépítő Részvénytársaság építtette, melynek vezetőit a tervező jó eséllyel a CIAM-ból való kilépése (1932) után, de még saját irodájának megnyitása előtt, különböző építőipari vállalatok tanácsadójaként ismerte meg.
Az idősebb testvérrel ellentétben itt üzlethelyiségeknek is jutott hely a kapu két oldalán, a szűk lépcsősoron megközelíthető emeletek egyikének ívelt keretes ajtajai mögött pedig a Janus központi irodája bújt meg.
Az épület lakóiról itt valamivel kevesebbet tudunk, de a második világháború éveiben, illetve a Rákosi-kor hajnalán Weinberger Frigyes, a balkáni államokkal való export-importból hasznot remélő Balkán Lloyd Rt. igazgatósági tagja, majd vezetője, de ide jegyezték be a részvénytársaság központját is. Itt lakott a népi író, Sinka István, továbbá orvosok, építészek vagy tanácsosok is.
A Kádár-korban hosszú időn át az egy egész gyeneráció énekhangját csiszoló Mikó Magda élt a házban, és tartott órákat a színpadra vágyó fiataloknak – így a húszévesen hozzá irányított Gáti Györgynek, akit ő indított el a fotóriporterré válás útján.
A földszinten apró üzlethelyiségekkel is rendelkező, ma is korrekt állapotú épület aljában az elmúlt nyolc évtized során számos cég váltotta egymást: a hetvenes és nyolcvanas években például egy, a Budapesti Zöldség- és Gyümölcs Értékesítő Szövetkezeti Vállalathoz (ZÖLDÉRT) köthető zöldségbolt működött itt, egy dolog azonban nem változott:
