Kultúra
(Original Caption) Liv Ullmann and Ingmar Bergman on the set of 'Face to Face.' (Photo by Sunset Boulevard/Corbis via Getty Images)

Nála húsz évvel fiatalabb nő szülte a sztárrendező kilencedik gyerekét

Nagy József
Nagy József

újságíró. 2017. 11. 12. 09:00

Az idősödő Ingmar Bergman Frö szigeti birtokán időről időre összeült legkisebb gyermekével, Linn-nel, hogy magnóra rögzítsék társalgásukat, ami alapján lány majd megírhatja közös beszélgetős könyvüket. Ezt. Matiné.
Korábban a témában:

1965-ben, negyvenhét éves korában jött Hammarsra, és úgy döntött, épít itt egy házat. Egy sivár, sziklás partszakaszba szeretett bele, néhány meggörbült fenyőfával. Itt azonnal magára lelt, tudta, hogy ez a hely az övé, a látvány összhangban állt a formákról, arányokról, színekről, fényekről és horizontokról alkotott belső képével.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

És a hangok is. Sokan azt hiszik, hogy egy képet látnak, noha valójában hallják, amit látnak, írta Albert Schweitzer kétkötetes Bach-tanulmányában. Nem tudni, hogy apám mit hallott és látott aznap a parton, de minden ekkor kezdődött, vagy talán nem is ekkor, hiszen öt évvel korábban már járt a szigeten; ki tudja, mi mikor kezdődik és mikor ér véget, ám egy külső rend kedvéért kijelentem: itt kezdődött el minden.

A szigeten filmet forgattak, ez volt a második itt készült filmje, anyám játszotta a két női főszerep egyikét. A filmben Elisabetnek hívják. Tíz filmet készítettek együtt, és az évek során apám számos nevet adott anyámnak. Elisabet, Eva, Alma, Anna, Maria, Marianne, Jenny, Manuela (Manuela – ezt Németországban forgatták), aztán ismét Eva és ismét Marianne.

Ám ez itt a szüleim első közös filmforgatása, és szinte azonnal egymásba szeretnek.

Elisabet, anyámmal ellentétben, megnémul. A filmben tizenkét percen át ágyban fekszik; megfejthetetlen némasága miatt Alma nővér gondjaira bízzák. Az ágy egy kórházi szobában áll. A szoba jóformán bútorozatlan. Egy ablak, egy ágy, egy éjjeliszekrény. Este van, Alma a szobában teszvesz, bekapcsolja a rádiót, felcsendül Bach E-dúr hegedűversenye, Alma kimegy, és Elisabet magára marad.

Persona
1966
Real  Ingmar Bergman
Liv Ullman.
Collection © Svensk Filmindustri
Liv Ullmann a Persona című filmben Fotó:AFP/SVENSK FILMINDUSTRI / COLLECTION CHRISTOPHEL

A hegedűverseny második tételénél a kamera ráközelít Elisabet arcára, és közel másfél percen át követi. A kép elsötétül, de nagyon lassan, szinte alig lehet észrevenni, legalábbis addig, amíg olyan sötét nem lesz, hogy a vásznon már a kontúrok sem kivehetők; addigra viszont már olyan régóta nézem az arcot, hogy a retinám őrzi a lenyomatát. Ez a te arcod. És Elisabet csak ekkor, másfél perc után fordul el: levegőt vesz, és megsimítja a homlokát.

Eleinte a száját figyelem, az ajak környéki idegeket, aztán, mert fekszik, oldalra biccentem a fejem, hogy a teljes arcot lássam. És amikor oldalra biccentem a fejem, olyan, mintha odafeküdnék mellé a párnára. Nagyon fiatal és nagyon szép. Elképzelem, hogy én vagyok az apám, aki most őt nézi. Elképzelem, hogy én vagyok az anyám, akit néznek. És noha a kép elsötétül, az arca szinte világít, lángol, a szemem előtt hullik darabjaira. Megkönnyebbülök, amikor végül elfordul és végigsimítja a homlokát.

Anya keze hosszú és vékony.

***

Egyik este apám elvitte az operatőrt egy helyre, amit kinézett magának. Itt szeretnék felépíteni egy házat vagy valami effélét, mondta. Várj csak, mondta az operatőr, menjünk odébb, mutatok egy helyet, ami még ennél is szebb. Ha az ember végigsétál a parton, úgy, ahogy ők tették 1965-ben, nem ér az út végére, nincs ott semmiféle földnyelv, magaslat, tisztás vagy sziklaperem, semmiféle földrajzi vagy geológiai alakzat, amely a táj változását jelezné; a sziklás kőpart addig tart, míg a szem ellát, itt semmi nem kezdődik el vagy ér véget. Egyszerűen csak folytatódik. Ha a hely egy erdőben és nem a tengerparton volna, azt mondhatnánk, hogy apámat elvitték egy erdő közepébe, ahol eldöntötte, hogy itt, pontosan itt fog élni. A két férfi egy ideig ott álldogált. Meddig? Addig, amíg apám, a történet szerint, elhatározásra jutott.

Ha ünnepélyesen akarnánk fogalmazni, kijelenthetnénk, hogy itt otthonra leltem, mondta, tréfásan pedig azt mondhatnánk, hogy szerelem volt első látásra.

Egész életemben együtt éltem ezzel az otthonról és szerelemről szóló történettel. Talált egy helyet, amelyre jogot formált, s amelyet magáénak nevezett. De valahányszor el akarta magyarázni, hogy mi miért történt, a nyelv mindig akadályokat gördített elé, végül tehát erre jutott:

Ha ünnepélyesen akarnánk fogalmazni, kijelenthetnénk, hogy itt otthonra leltem, tréfásan pedig azt mondhatnánk, hogy szerelem volt első látásra.

És ha semleges hangnemben beszéltünk volna róla? Nem túl hangosan és nem túl halkan, nem meggyőzően és nem csábítóan, nem gúnyosan és nem az érzelmekre hatón? Akkor hogyan, milyen szavakkal fogalmazott volna?

Swedish director and screenwriter Ingmar Bergman with his Academy Award winning cinematographer Sven Nykvist, on the set of his movie Fanny och Alexander (Fanny and Alexander). (Photo by Sunset Boulevard/Corbis via Getty Images)
  Ingmar Bergman filmrendező Sven Nykvist operatőrrel Fotó: Getty Images/Sunset Boulevard/Corbis

Meddig állt hát ott? Az ünnepélyesség és a tréfálkozás, az otthon és a szerelem között? Ha túl sokáig ácsorog, addig, amíg észre nem veszi önnön áhítatosságát, amíg észre nem veszi, hogy mindennek már nevet is adott – otthon, szerelem –, bizonyára azonnal szükségét érezte volna, hogy megrázza a fejét és odébbálljon. A túltengő érzelmeket és a rossz színházat utálom. Ha viszont túl rövid ideig álldogál, nagy eséllyel elengedi a helyet, nem akarja magáénak tudni. Talán néhány percet tölthetett itt. Elég időt ahhoz, hogy hallja a szél süvítését a megtépázott fenyők között, a hallójárataiban és a nadrágszárában, a cipőtalpa alatt megcsikorduló köveket, az érmék csörgését bőrkabátja zsebében és a csigaforgató madár hangos, morzézó bík-bík-bíkjét. Úgy képzelem, hogy apám az operatőrhöz fordult, és azt mondta: Hallgasd csak, milyen csönd van itt.

Először jön a szerelem. Az ösztönös bizonyosság. Aztán a terv. Nem improvizálunk. Nem. Soha nem improvizálunk. Mindent meg kell tervezni, a legapróbb részletekig. Ő, aki az anyám lesz, a terv része. Apám épít majd egy házat, anyám pedig majd ott lakik vele. Apám elviszi anyámat arra a helyre, körbemutat, magyaráz. Leülnek egy sziklára. Azt hiszem, mégiscsak anyám lehetett az, aki azt mondta: Hallgasd csak, milyen csönd van itt. Apám nem mondott volna ilyesmit, sem anyámnak, sem az operatőrnek. Ezernyi kis hangtól visszhangzik a sziget. Ehelyett anyámhoz fordulva azt mondja: Fájdalmasan összetartozunk. Anyám úgy véli, ez szépen hangzik. Kicsit gyötrelmes. És zavarba ejtő. És igaz. És kicsit talán banális. Apám negyvenhét éves volt ekkor, anyám közel húsz évvel fiatalabb. Aztán terhes lett. A filmforgatásnak rég vége. A ház már épül. Apám anyámhoz írott leveleiben a köztük lévő korkülönbség miatt nyugtalankodik.

Házasságon kívül születtem, és 1966-ban még összevont szemöldökkel vették tudomásul az ilyesmit. Törvénytelen gyerek. Fattyú. Korcs. De nem számított. Nekem nem. Én egy csomag voltam anyám karjában. Apámnak sem számított. Egy gyerek ide vagy oda. Ekkor már nyolc gyereke volt, és úgy ismerték, mint a démoni rendezőt (bármit jelentsen is ez) és asszonybűvölőt (ennek jelentése elég világos). Én voltam a kilencedik. Kilencen voltunk. A legidősebb bátyám később meghalt leukémiában, de akkoriban kilencen voltunk.

Anyám volt az, akit összevont szemöldökkel méregettek. Mert ő volt a nő. Őt meglehetősen sokat foglalkoztatta, hogy mit beszélnek róla. Szerette a gyermekét. Ahogy az anyák általában. Felállt, és ment tovább. Törvénytelen gyerek. De szégyellte is magát. Idegenektől kapott leveleket. A gyermeked pokolra kerül.

Anyám első férje ott volt a születésemkor. Orvos volt, a kollégái szerint eleven, magával ragadó és vidám természetű. Anyám később elmesélte, hogy a szülés nem volt fájdalmas, és ő csak a látszat kedvéért ordított, míg férje, az orvos, fölé hajolva a haját simogatta és nyugtatgatta: no, no, no. Tudta, hogy a gyermek nem az övé, neki is, anyámnak is új párja volt, de még nem sikerült elválniuk. Én tehát a norvég törvények értelmében az ő gyereke voltam. Én, a két kiló nyolcvan dekás, ötven centiméter hosszú, csütörtökön világra jött kislány orvosgyereknek születtem, és hónapokig Lund volt a vezetéknevem. Vagy ez volt annak a kislánynak a vezetékneve.

5th November 1973:  Swedish actress Liv Ullmann consoling her daughter Linn, during the making of the film 'Zandy's Bride' in California. Linn is the child of Ullmann and Swedish film director Ingmar Bergman.  (Photo by Alan Band/Fox Photos/Getty Images)
Liv Ullmann és Linn Ullmann ,1975  Fotó: Alan Band/Fox Photos/Getty Images

A fényképeken kerek cipóképe van. Nem sokat tudok róla. Elégedettnek tűnik az anyja karjában. Keresztnevet még nem kapott. Oslóban lakott az anyjával, a Drammensveien 91. szám alatti kis lakásban, amely az anya és a férje közös lakása volt, s amelyet évekkel később az anyai nagymama vett át. Az apa sok levelet küldött a Drammensveien 91.-ben lévő lakás címére, az egyikben, amely a växjői Stadshotell sárga papírjára íródott, ez áll:

KEDD ESTE

Ez egy szürkésfekete levél.

A szálloda jó, mindenki kedves, és engem kozmikus magány kerít hatalmába…

SZERDA REGGEL

Most reggel van, az ablakom előtt őszies fa áll, és ma minden jobb… A bénultságom oldódni kezdett. Ha minden gondolatunkat megírjuk egymásnak, hát most egy nagyon sötét éjszakai gondolatról kell beszámolnom. A fizikai létemmel kapcsolatos. Így vagy úgy, de az ember bizonyos módon elhasználódik. Olyan sokat dolgoztam életemben, hogy a következmények most kezdenek megmutatkozni. Ritkán fordul elő, hogy napokig egészségesnek érzem magam. A szédülés, a gyengeség jelei aggasztanak és riasztanak leginkább, a visszatérő kellemetlen érzés, amely lázban és depresszióban tetőzik. Valószínűleg a hisztériám is közrejátszik mindebben… nevetséges módon teljesen összezavarodtam, szégyellem magam a panaszaim miatt, amelyekkel nemigen tudok mit kezdeni. Úgy vélem, mindennek köze lehet az idős férfi – fiatal nő problémához.

Egy nap aztán az anyának, az apának és az orvosnak meg kellett jelenni a norvég bíróságon, hogy tisztázzák az apaságot. Ők hárman jól kijöttek egymással. A hangulat olyan kellemes volt, hogy a törvényszéki szeánsz már-már kisebb ünnepségre hasonlított. Az egyetlen kellemetlen tényező, az apa szerint legalábbis, a norvég bíró volt, aki megnyúlt arccal és összeszorított szájjal pontról pontra tisztázni akarta a körülményeket. Tehát: ki és mikor hált a gyermek anyjával? A bíróságon eltöltött hosszú nap után az anya úgy vélte, helyénvaló lenne egy pohárka pezsgővel koccintani. Ó nem, azt nem lehet. A gyermek apjának azonnal vissza kell térnie a stockholmi színházba, az első férj pedig éjszakai ügyeletet vállalt a kórházban. Akkor talán egy pohár bort? Elvégre megérdemlik. Az anya szerint ő mindenképpen megérdemli. Várni az estét és remélni, hogy a gyermek végigalussza az éjszakát. Ott feküdni a kislány mellett a Drammensveien 91. szám alatt, és reménykedni, hogy nem ébred fel, és nem kezd ordítani. Néha a gyermek  végigsírja az egész éjszakát, és ilyenkor az anya nem tudja, mit tegyen, mi lehet a baj. Fáj valami? Beteg volna? Meg fog halni? Van-e bárki, akit felhívhatna? Van-e bárki, aki felkel, és a havas éjszakában idejön? Reggel megérkezik a dada, aki kötényt és ápolónős fityulát visel, a tekintete kissé ítélkező, legalábbis az anya szerint, aki fél, hogy elkésik a munkából, mégsem meri megsérteni a dadát, aki mindenféléről beszélni akar vele. Olyan fáradt vagyok. Elkések. Könyörgök, hallgass el, hagyj elmenni. A gyermeket majd csak két további év elteltével keresztelik meg, de aznap a bíróságon megkapja az anyja vezetéknevét, és amikor az anya és az apa találkoznak vagy telefonon beszélnek, a kislányt babácskának vagy szerelmes gyermekünknek nevezik, svédül és norvégul puha dolgokat idéző szavakkal becézik: tejecske, juharlevél, lágy len.

Legendary Swedish director Ingmar Bergman (L) shown in a photo dated 1968 with Scandinavian actress Liv Ullmann in an unidentified location. Bergman is due to turn 80 years-old on 14 July 1998.  B/W / AFP PHOTO / SCANPIX SWEDEN / STF
Ingmar Bergman és Liv Ullmann 1968. /Fotó: AFP / SCANPIX SWEDEN / STF

Az anya és az apa öt évig voltak együtt, s az idő java részét Hammarson töltötték. A ház már felépült. A kislányra két asszony vigyázott, az egyiket Rosának hívták, a másikat Sirinek. Az egyik kerekded volt, a másik sovány. Az egyiknek almáskertje volt, a másiknak férje, aki a hátán lovagoltatta a kislányt, miközben egy matrózdalt énekelt. 1969-ben az anya elköltözött Hammarsról, és magával vitte a kislányt. Négy évvel később, egy június végi nyári napon a kislány visszatért. Az apjához jött látogatóba. Nem akart elszakadni az anyjától, de az anyja megígérte, hogy mindennap felhívja.

Semmi nem változott azon kívül, hogy most már Ingrid lakott itt. Minden ugyanott állt, ahol akkor, amikor anya és lánya elutaztak, a nagyapa órája ketyegett, minden félkor és egészkor nagyot kondult, a fenyőfa borítású falakon megcsillant a nap aranyló fénye, és csíkokat vetett a padló

***

Anya jóval fiatalabb volt apánál, amikor találkoztak. Anya huszonhét éves volt, és nagyon szép.

Anya azt mesélte, hogy amikor megszülettem, apa iderepült Stockholmból, és hozott ajándékba egy zöld gyűrűt, egy smaragdgyűrűt, amit az ágy szélén ülve nyújtott át anyának. Miután átadta a gyűrűt, és megnézte az újszülött lányát – aki sárga volt és soványka –, visszarepült Stockholmba.

A kórházban töltött első éjszaka után anya úgy érezte, muszáj átköltöznie egy egyszemélyes szobába, mert a többi anya, aki a szülészeten feküdt, csúnyán nézett rá, és miután bevitték hozzá a pici babát, nem mert sem olvasni, sem aludni, nem merte a plafont vagy az ablakot nézni. Semmit nem mert tenni, csak bámulta a babát, akit szült. Ott feküdni és a gyereket nézni unalmas volt, de az isten szerelmére, nehogy azt higgyék az ápolónők (akik egyre ki-be járkáltak), hogy bármi más gondolata is van, mint az, hogy szereti a gyermekét, róla ne gondolja senki, hogy itt fekszik egy rossz anya, aki nem a férjétől esett teherbe, hanem egy másik férfitól.

Nem tudom, beszélt-e anyámmal bárki is a sírásról, ami a tejjel együtt jött meg, azt hiszem, szégyellte, hogy sír. Hiszen most boldognak kellene lennie. Szégyellte az emésztő nyugtalanságot, amit szeretett volna elhessegetni, szégyellte zavaros sejtelmeit, hogy semmi nincs úgy, ahogy lennie kellene, vagy ahogy korábban elképzelte.

***

Az anyának és az apának nem sikerült eldöntenie, hogy mi legyen a kislány neve. Telt az idő. Más döntések viszont megszülettek. A kislány néhány hetes volt, amikor az apa úgy határozott, hogy az anya ne szoptasson tovább, tegye csak vissza a mellét a blúzába, adja vissza őneki, hogy ők ketten elutazhassanak Rómába.

Swedish film-making legend and theater director Ingmar Bergman and Norvegian actress Liv Ullmann are pictured in the 1960s in Stockholm during a theater rehearsel.  AFP PHOTO/PRESSENS BILD / AFP PHOTO / SCANPIX SWEDEN
Ingmar Bergman és  Liv Ullmann 1960-ban egy Stokholmi színházi bemutatón. Fotó:AFP /PRESSENS BILD / AFP PHOTO / SCANPIX SWEDEN

Az anya kedvenc gyerekkori babája, Beate után akarta elnevezni a kislányt. Semmit nem tudok a babáról. Szőke volt vagy fekete? Az anya kiskorában kitartóan, komolyan játszott a babáival, felöltöztette és levetkőztette őket, este altatódalokat énekelt nekik, reggel pedig felébresztette őket, és amikor úgy döntött, hogy valamelyik baba meghalt – egyiket a másik után nyilvánította halottnak –, akkor éjszaka kilopózott, eltemette a temetőben és megsiratta.

Az apa a saját anyja, az apai nagymama után akarta elnevezni a kislányt. A nagymama, a barna szemű és barna hajú Karin ápolónőnek tanult, de hamarosan lelkészfeleség és háromgyerekes anya lett. Karin naplót vezetett, harminc éven át minden áldott nap feljegyezte megfigyeléseit a gyerekekről, a háztartásról, az ismerősökről, a férjéről, a gyülekezetről, az évszakokról, az ünnepnapokról és mindennapokról, a betegségről és halálról.

A halála után az apa megtalálta a nagymama másik naplóját, amit titokban vezetett. A titkos naplóban ez állt:

Az az érzésem, hogy az én történetem egyre inkább az egész család történetének lenyomata.

A kislány kétéves volt, amikor megkeresztelték, már a saját lábán totyogott végig a templomhajón. A kislánynak írott levelében, amit a „Svingen 3, Strømmen, Norvégia” címre adott fel, az apa így fogalmazott:

A LÁNYOM MEGKERESZTELÉSÉNEK NAPJA 1968. JÚNIUS 5., SZERDA

Ez egy levél.

Drága kislányom. Azért írok neked, mert ma, a megkeresztelésed napján a szokásosnál is többet gondolok rád, és nyugtalanít, hogy megrémít vagy zavar majd a szertartás. Mostanra már egészen hozzánőttél anyádhoz, és minden más távolinak tűnik, bármilyen érdekes is. De hadd mondjam el neked, hogy néhány hónappal ezelőtt egyszer csak szipogva megálltál a két lábam között, és minden körülmények ellenére kijelentetted, hogy ez itt a papa … A fényképeken nagyon erősnek, életerősnek tűnsz, időnként egyenesen olyan vagy, mint egy kis tábornok, aki éppen most adott parancsot. Tetszik, amit látok, mert már most egy kicsi ember vagy, nem csak egy bizonytalan kisbaba. Úgy érzem, hogy te meg én egy szép napon jól megértjük majd egymást. Lesz bennünk valami közös, amit nehezen lehet megfogalmazni, de azt hiszem, megvan benned a létezéssel szembeni erős ellenállás, és ez nagyon jó tulajdonság.

A lányt mindig idegesítette, amikor az anya azt taglalta, hogy milyen nehezen talált egy lelkészt, aki hajlandó volt megkeresztelni őt. Az pedig még jobban idegesítette, amikor az anya arról áradozott, hogy milyen kedves és jó volt ez a lelkész, aki igent mondott akkor, amikor mindenki más elutasította.

A lány csak fél füllel hallgatta az erről szóló történeteket, de úgy képzelem, hogy így történhetett: a szertartáson az anya és a pirospozsgás, magas sarkú cipőjében elegáns nagymama vett részt. A lelkész is ott volt – az, aki olyan kedves, mert igent mondott akkor, amikor mindenki más elutasítóan viselkedett. A kislány a saját lábán totyogott be a templomba. Ünnepi népviseletbe öltöztették.

Karin Beate, így nevezték el. Két lánynevet kapott. Az egyiket az anya választotta, a másikat az apa. De a kislányt soha nem szólították így, senki nem hívta őt sem Karinnak, sem Beaténak, sem Karin Beaténak. Ez a név, akár egy ünnepi étkészlet, felnőttkorában is csak különleges alkalmakkor került elő, például házasságkötéskor vagy váláskor. A mindennapokban másként hívták.

Linn Ullmann: A nyugtalanok

Scolar, 2016

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kecskemét, 2017. március 3.
Stadler József akasztói vállalkozó az ellene költségvetési csalás bûntette és magánokirat-hamisítás vétsége miatt indított büntetõper tárgyalásán a Kecskeméti Törvényszéken 2017. március 3-án. A bíróság a vádlottat öt év börtönbüntetésre ítélte.
MTI Fotó: Ujvári Sándor

Meghalt Stadler József

Kommentek

Kecskemét, 2017. március 3.
Stadler József akasztói vállalkozó az ellene költségvetési csalás bûntette és magánokirat-hamisítás vétsége miatt indított büntetõper tárgyalásán a Kecskeméti Törvényszéken 2017. március 3-án. A bíróság a vádlottat öt év börtönbüntetésre ítélte.
MTI Fotó: Ujvári Sándor
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.