Kultúra

„Nagyobb szégyen megütni egy nőt, mint elmondani, hogy megütöttek”

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

hypevadász. 2017. 11. 10. 11:16

Péterfy-Novák Éva azzal vált ismertté – és egy nemzedék szócsövévé –, hogy először blogjában, majd az Egyasszony című regényében megírta erőltetett szülésének, emiatt sérülten született kislányának, bántalmazó házasságának és talpra állásának történetét. Azóta nők ezrei találják meg történeteikkel, ő megírja, mégsem tartja írónak magát. Interjú.

Olyan ez az új könyv, A rózsaszín ruha, mint egy monstre #MeToo-posztgyűjtemény: engem is megcsaltak, engem is bántalmaztak, engem is átvertek, elhagytak, kihasználtak, és így tovább. Miért lett ilyen?

Azért lett ez így, mert engem elsősorban az érdekel, hogy hogyan simulsz bele egy olyan társadalomba, ami nyitottabb, mint, mondjuk, száz évvel ezelőtt – olyan értelemben, hogy a házasságok könnyebben bomlanak. És mégis, van valami zsigeri tanítás, ami ezt még nem ugrotta meg, ami patriarchális maradt. Mintha az evolúció nem tudta volna lekövetni a társadalmi fejlődést, még mindig nem tudjuk, hogy ezt hogy oldjuk fel, vagy hogyan dolgozzunk azzal, hogy ez így van. És engem egyrészt ez érdekel, másrészt érdekelnek azok a történetek, amikben van egy kis MeToo, mint Az ikrek vagy A nőgyógyász – de ezek olyan régen kerültek be szerkesztésre és nyomdába, hogy ennek semmi köze a mostani kialakult helyzethez, így ebben a párhuzamban „vétlen” vagyok. Csak szeretnék mindig olyanról, olyan szemszöggel, olyan módon írni, ahogy nem szokás, igazából ennyi. Egyébként ezek kapott történetek meg fikciók. Tehát még ha érzés-szinten majdnem mindent meg is éltem már, ezek nem saját sztorik, mint az Egyasszony volt.

Fotó: 24.hu/Berecz Valter

Ez mit jelent, megkeresi X. Y. a Facebookon, hogy el akarja mondani a sztoriját, és castingol?

Igen, kávézunk, reggelizünk, közben jegyzetelek, nagyon sok ilyen van. Kaptam például egy egész regényre valót – azzal nem tudom, mit fogok kezdeni – egy hölgytől, aki olyan harminc éve egy egyházi vezető szeretője, és nagyon érdekel a története, de egyelőre benne vagyok egy harmadik regényben, majd talán az után foglalkozom vele.

Egyfajta generációs szócső lett.

Ha így is lett, akaratlanul. Mert az Egyasszonynál egyértelmű volt: én azt el akartam mondani. Hogy nem szokás fogyatékos gyerekekről beszélni, vagy nem szokás a családon belüli erőszakról beszélni, vagy arról, hogy mit csinál a szülészorvos, azt én csak sajnálom – remélem lassan majd szokás lesz.

Hanem beszéljünk inkább arról, hogy jobb, ha a szülészorvos ügyeleti idejében szülünk, mert különben.

Egyéként azóta az akkor a szülésemet vezető orvos már főorvos, és nem érdekel, hogy mit gondol erről az egészről. A könyvben leírtam azt, amit én átéltem, ami szerintem történt, de nem neveztem meg felelősnek. Nem perelt be, a pletyka szerint azért, mert nem akarta, hogy még sikeresebb legyen a könyv. Pedig a valódi nevén fut, mint mindenki az Egyasszonyban. De mit is tagadna le? Azt a diósgyőri sírt, ahol a lányom fekszik? Miért tennék én egy olyan gesztust, hogy nem írom le a nevét?

Egyben olvastam a két könyvet, és minden tragikuma ellenére én mégsem az Egyasszonytól lettem szomorú, hanem az új könyvtől: kiábrándult, és mintha azt mondaná, hogy gyakorlatilag nem létezik működő párkapcsolat, és a világ kincséért se szabad összeállni egy pasival.

Vagy egy parazita nővel. Vagy egy álszent nővel. Ez a könyv nem férfiellenes, de ha a történetekből az jön le, hogy nem működhet, az azért van, amit mondtam az előbb, hogy szerintem ehhez a szabadsághoz még fel kell nőnünk, mivel ez újdonság. Miközben még mindig az van a zsigereinkben, hogy a gyereket a nőnek kell nevelni, mert arra jók vagyunk, hogy a jövő nemzedékét felneveljük, de arra nem vagyunk jók, hogy benn legyünk a parlamentben. De egyébként, persze, működhet a párkapcsolat, én például hét éve élek egy házasságban, ami jól működik, de abban mi érdekes van?

A másik oldala ennek a kérdésnek, hogy a Bechdel-teszten – ami azt méri, hogy egy irodalmi alkotásban szerepel-e legalább két nő, aki a pasikon kívül másról is beszél – azért nem nagyon menne át a kötet, így a kiábrándultság mellett mintha ezek a történetek azt mutatnák, hogy működik vagy nem, de mégis csak a párkapcsolatok körül forog az élet.

Ezek a novellák azokról a nőkről és férfiakról szólnak, akik ma körbevesznek bennünket, és amilyenek részben magunk is vagyunk. És igen, valóban, a női dialógusok nagy része még mindig a férfiak körül forog. Jó ez, vagy rossz, nem tudom eldönteni. De van jó néhány novella a kötetben, ami nem ilyen élethelyzetekről szól.  Mert tényleg, itt vagyunk a szabadságban, és nem tudunk még mit kezdeni vele. És ennek nem az a megoldása, hogy visszamászunk a fára, „visszakonzervatívosodunk”, hanem az, hogy felnövünk a feladathoz, és megpróbáljuk ezt a típusú társadalmat úgy működtetni, hogy valóban egyenrangú legyen egy nő és egy férfi. Vagy, mondjuk, legyen például kimondva, hogy „basszus, férfi, hogyha gyereket csinálsz, akkor legalább három-négy évig maradj már ott, és ne hagyd már el már a gyerekkel a hasában a nőt, mert nem csak az ő felelőssége egy gyerek”.

Hogy lehet ehhez felnőni?

Ha én azt tudnám! De nálunk például tök jól működik az a része, hogy nem az van, hogy szólnom kell a férjemnek, hogy nincs otthon tej, hanem amikor jön haza, akkor bemegy a boltba és vesz, mert látta, hogy nincs otthon. Legrosszabb esetben én is viszek egyet, de még mindig jobb, mintha nem vinne egyikünk sem. Nem egyedül az én feladatom az, hogy a háztartás körüli teendőkre figyeljek – és most nem arról van szó, hogy ki csinálja meg, hanem hogy ki tartja fejben azt, hogy a gyereknek milyen házi feladata van, hogy van-e kenyér-tej, mit fogunk enni, hanem ezt valahogy közösen. Apró lépésekkel indulhat ez el. De nekem az a bajom, hogy addig, amíg nem engednek döntési helyzetbe nőket, addig ez egy fából vaskarika helyzet.

Fotó: 24.hu/Berecz Valter

Eltartott önnek is egy ideig, amíg idetalált. Az Egyasszony valójában nem is a gyermeke elvesztéséről beszél, hanem arról, hogy vannak az életében elnyomó és/vagy bántalmazó férfiak, akiknek bedől, és pszichologizálás helyett azt a teljes természetességet írta meg, amivel naiv lesz, ott maradsz, magát hibáztatja, és így tovább. Mitől lesz ez ilyen természetes?

Egyáltalán nem természetes az, hogy megüthet, de ez nem is az ütéssel kezdődik, van ennek egy folyamata a verbális erőszakkal és a megalázással, meg azzal, hogy elhiszed, hogy te nem vagy elég jó. Azt sem hiszem, hogy ez csak a neveltetésen múlik, mert bár az apukám erőszakos volt, és mivel korán elvesztettem, így az kimaradt, hogy kamaszként apámmal szembeszegülök, de mindeközben anyámnál keményebb feministát nem látott – és mégis bevettem. Azt gondolom, hogy amíg nem csúszunk bele egy ilyenbe, addig ezt nem lehet érteni. Az Egyasszonyban próbáltam elmondani, hogy vannak a másnapok, amikor megkapjuk azt a szeretetet, amire vágyunk. Ez egy spirál, és van egy olyan rész, amikor már várjuk, hogy mikor lesz már agresszív, mert utána majd milyen csodás lesz. Mert az „agresszív férfit” általában a „jóember” váltja. Aztán addig vagy benne, míg el nem jön az a pillanat, amikor tudjuk, hogy ennek itt van vége. Akkor vagy segítséget kérünk, vagy magunk kimászunk belőle, ahogy tudunk. De ha valakin látjuk, hogy bántalmazó kapcsolatban él, akkor annak maximum annyit tudunk mondani, hogy „itt vagyok, figyelek rád, és ha baj van, majd gyere”, mert amíg őbenne meg nem érik az, hogy változtatni akar, vagy el akar menni, addig az isten nem húzza ki onnan. Ehhez idő kell. Biztos van, hogy valaki az első pofon után feláll, és elmegy, de a legtöbbször ez egy nagy játszma. Nálunk is ott voltak a vészcsengők, és nem figyeltem rá, mert – nyilván – szerettem. Igazából az Egyasszony egy felnövéstörténet: én ott nőttem fel abban a házasságban.

Nehéz a könyvet olvasva a volt férjével szimpatizálni, mégis, egy ponton van egy olyan mondata, miszerint rájött, hogy neki a nehezebb. Miért?

Azért, mert ő még annyira sem tudott gyászolni, mint én. Egyszer azt mondta nekem, hogy ő már feldolgozta a gyerekünk halálát, és lehetett látni, hogy dehogy dolgozta. Ő nem a gyerek miatt lett elnyomó, eleve ilyen természetű volt, nem tudott, nem tanult meg veszíteni. Az, hogy ehhez kapott egy nem egészséges gyereket, az elég nagy saller volt.

Sárosdi Lillával gyakorlatilag ugyanaz történt, mint önnel: volt egy naiv, riadt fiatal nő, aki valamikor az évek során felébredt, megerősödött, eljutott odáig a fejlődésben, hogy ki merjen állni – önnel is ez történt, amikor elkezdett blogolni. Önnek hogy jött, hogy ebbe beleáll?

A blog az úgy jött, hogy beteg lett az egyik családtagunk, és azzal nem tudtam, hogy mit kezdjek, és ezért elmentem terápiára. Eredetileg úgy mentem oda, hogy „volt egy ilyen sztorim, de én ezzel már rendben vagyok, beszéljünk arról, amiért jöttem”, de az ötödik-hatodik alkalom után mondta a pszichológus, hogy akkor kezdjük már el visszafejteni, mert nagyon nem vagyok én ezzel rendben. És ahogy elkezdtem mesélni, már kész mondataim voltak, ő pedig annyit kért, hogy írjam le ezeket. Eltelt vagy három hét, leírtam, akkor készült el az első fejezet. Aztán egy hajnalban – mert közös dolgozószobánk van, de én vagyok csak korai kelő, és ez a kedvenc időszakom – csináltam egy blogot. Azt nem tudtam, hogyan kell blogot csinálni, de azt sem tudom azóta sem, hogy miért lett „egyasszony” és miért egybeírva, egyszerűen leírta a kezem. De megcsináltam a blogot, kiposztoltam az írásom, és onnantól kezdve a poszt önálló életre kelt, ezres nagyságrendű levelet kaptam és a többi.

Ez volt A Zsuzsák története, ami még csak a szüléséről szólt.

Igen, és akkor kellett vennem egy levegőt, hogy folytassam-e. Mert ha folytatom, akkor egyrészt én tovább vetkőzöm, másrészt nem érvényes a sztori a volt férjem és a házasságunkban történtek nélkül. Három hétig gondolkodtam, hogy mi legyen. De szerintem nagyobb szégyen megütni egy nőt, mint elmondani, hogy megütöttek. Ha pedig valakit zavar, ha ez kiderül róla, akkor majd legközelebb ne tegyen ilyet. Ez viszonylag egyszerű, nem?

És a dolog érzelmi része, a megerősödés hogy történt onnantól, hogy megtörtént mindaz, amiről az Egyasszony szól odáig, hogy úgy döntött, elmeséli?

A könyv megjelenése előtt alig beszéltem a történtekről. Inkább csak magamnak meséltem el, újra és újra. Persze, ha valaki kérdezte, akkor mindig elmondtam, hogy négy gyereket szültem, de csak kettő él.  Rezzenéstelen arccal mondtam, és magamban már előre vártam, hogy mennyire megrökönyödnek majd, mert ha egy idegennek elmeséled, hogy te két gyereket elvesztettél, akkor nem érti, hogy hogy tudsz röhögni egyáltalán ebben az életben még ezek után. Az a három hét kihagyás volt az egyetlen elakadás, ott volt az a folyamat, hogy végül úgy döntöttem, semmit nem hallgatok el. Leírtam a szülést, leírtam, hogy sérült lett, de az egy nagy ugrás volt, hogy beengedtem az olvasót a legintimebb szférámba: a házasságomba. Egyedül ott voltam elakadva, az összes többinél nem.

Fotó: 24.hu/Berecz Valter

A közelmúltban Szinetár Dóra és a férje megosztotta, hogy Down-szindrómás a gyerekük, és egész komoly vita indult, hogy őket sajnálni kell, vagy nem, és így tovább. Az ügyhöz nem szólt érdemben hozzá, csak valahol egy kommentre reagálva láttam, hogy annyit kér: ne ítélkezzünk.

Mert két véglet van: az egyik azt mondja, hogy a beteg gyereket ne szüld meg, a másik véglet meg azt mondja, hogy bármilyen beteg, a tied, és köteles vagy megszülni. Szerintem nem kell tanácsokat adni. Szinetár Dóráék felnőtt emberek, majd ők eldöntik, hogy mit vállalnak. Én voltam mind a két cipőben, és, ha tőlem valaki tanácsot kér, aki tudja, hogy ilyen fokúan súlyos beteg gyereke fog születni, akkor én csak annyit mondok, hogy azt, amit Zsuzsival végig csináltam, senkinek nem kívánom, tényleg, őszintén. És nem saját magad miatt, hanem a gyerek miatt. De persze anyaként azért imádkoztam minden áldott nap, hogy még egy napot adjon legalább az úristen, aki nincs, vagy az orvosok, vagy az akárki a gyerekemnek.

Úgy könyörgött, hogy nem volt kihez?

Úgy.

És hogyha nem akarunk ítélkezni, de valamit mégis mondanánk egy ilyen helyzetben lévő anyának, akkor mégis, mit lehetne mondani?

Én csak annyit írtam Dórának, hogy szeretem. Nem tudok többet. A családjának kell azt a támaszt, amire szüksége van, megadni, és szerintem ő meg is fog kapni mindent. És azt is tudjuk, hogy a skála nagyon széles a testi és az értelmi fogyatékosságban, a gyerek teljes életet is élhet majd, nem nagyon lehet még ilyenkor ezt megítélni. Pontosabban egy jó neurológus biztosan sejti, de nem mondhatja, hogy ez vagy az lesz, mert aztán mi van, ha mégsem. Ahogy nekem is mondták, nem jósok. A korai fejlesztés pedig csodákra képes.

Önnek mi segített volna annak idején?

Ha feltalálták volna az agyátültetést. Az segített volna. Nehogy kiröhögjön, én konkrétan azt gondoltam, akkor, hogy ha van szívátültetés, akkor miért ne lehetne sérült agyat átültetni? És abban reménykedtem akkor, hogy hátha a föld bármely részén egyszer csak valaki előáll ezzel.

Belevágott volna?

Persze. Elvittem volna bárhova. Tudja, milyen lett volna? Mint életre kelteni egy bábut.

Ráirányíthatja, mondjuk, Szinetár Dóra a figyelmet arra, hogy mi a helyzet a sérült gyerekek ellátásával?

Ez az ő döntése, hogy akar-e ebbe beleszállni. De ráirányíthatná, csak az a baj, hogy amíg csak férfiak ülnek ott, addig ők konkrétan le fogják tojni a témát. Amíg nekik nincs fogyatékos gyerekük. Most például friss hír, hogy megszűnik a Gyermek-egészségügyi Központ Miskolcon – hát hajrá. Így kell ezt csinálni, hulljon a férgese, nem? Ha a szülő vagy a körzeti háziorvos elég szemfüles, és időben odakerül egy Katona- vagy Dévény-módszerhez, vagy a Petőbe – ami nem tudom, meddig lesz még –, akkor szerintem 100%-osan lehet kihozni belőle a babákat. Más kérdés, hogy meri-e azt mondani egy háziorvos, hogy tessék már elvinni egy neurológushoz a gyereket, mert ezzel ne adj isten megsérti a szülőt.

Történnek még olyan szülések, mint amilyen az öné volt?

Persze. Annyi talán, hogy most már többet tudunk a szülésről, és vannak választási lehetőségeid. De hol voltak ezek a nyolcvanas években? Be a kórházba, ott vagy egy hétig, aztán meglátjuk. Hol volt még akkor otthonszülés, vagy szülőotthon?

Az Egyasszony történetének idejéhez képest, amikor még vidéki kozmetikus-varrodás volt, feltételezem, történt némi változás, magazinba ír, itt vannak a könyvek, és a többi. Hogy élte meg ezt? Otthonos?

Nem igazán éltem meg, sőt, fel sem fogom. Pedig a színdarab (az Egyasszony című monodráma Tenki Réka főszereplésével) a Jurányi-házban mindig teltházzal megy. December 16-án lesz a századik előadás, de tényleg nem fogom fel. Híres nem vagyok, bár egyszer megismert egy nő a bankban. Szerintem ezzel a sikeres, meg híres cuccal nekem nincs dolgom.

Fotó: 24.hu/Berecz Valter

Nem híres. De író?

Ez majd eldől.

Miként határozza meg magát?

Hogy ki vagyok én? A fészbukomra az van írva, hogy író, de szerintem ez túlzás, a férjem szerint viszont aki ír, az író. De nem definiálom magam annak. Inkább anyuka vagyok. Kicsit mindenki anyukája.

A könyvei szomorúsága ellenére az életigenlés az, ami árad önből, és valami olyasmi, hogy oké, könyvek és a többi, de azért közben befőztem egy kis lekvárt.

De hát az nem fontos? Tök fontos! Meg a paradicsomlé is! Százharminc kiló paradicsomot főztem be! Nagyon durva volt, napokig csináltam. És nagyon káromkodtam közben.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.