Kultúra
MONTREAL, CANADA - AUGUST 02: Nick Cave performs on day two of the Osheaga music festival on August 2, 2014 in Montreal, Canada. (Photo by Emma McIntyre/Getty Images)

Hiába a gyász, Nick Cave-ből csak előtört a vérszomjas vadállat

Jankovics Márton
Jankovics Márton

kult. 2017. 10. 30. 21:01

Bensőséges pillanatok és eszelős őrjöngés váltotta egymást a Nick Cave and the Bad Seeds belgrádi koncertjén.
Korábban a témában:

Kezdhetném némi sértődött pufogással, hogy miért kell megint valamelyik szomszédos ország fővárosáig utazni, ha az ember élőben akarja meghallgatni kedvencét, és vajon miért épp Budapest maradt ki a turné útvonalából, de ezt a részt most inkább kihagyom. Belgrádnál tökéletesebb helyszínt ugyanis nehéz lenne elképzelni egy Nick Cave-koncerthez.

Különösen egy igazi szutykos, borongós, őszi napon, amikor ki sem látunk a szürkeségből, és a szocreál tömbök között bolyongva tényleg úgy érezzük, mintha Cave egyik balladájának fekete-fehér klipjében tévedtünk volna el.

Szinte várjuk, hogy valamelyik sarkon elénk ugorjon Stagger Lee, vagy a szembejövő gyalogos ballonkabátja alól kivillanjon az a bizonyos vörös jobbkéz, amelyet látva tudjuk, hogy nincs mit tenni, mert úgyis elvesztünk.

A melankólia tehát garantált, mire megérkezünk a budapesti Sportarénához hasonló méretű Kombank Arenába, amely eddigre csurig megtelt rajongókkal. A tömeget megpillantva utol is ért a baljós érzés, hogy biztos csalódni fogok, hiszen Cave dalai szépen elvéreznek majd ebben a monumentális térben. Különösen a tavalyi lemez lefojtott hangvételű, intim dalai, amelyekben a fia halála után maradó bűntudatot és gyászt próbálta feldolgozni. A félelmeim azonban teljesen alaptalannak bizonyultak: a Skeleton Tree csendes önmarcangolása egyáltalán nem telepedett rá a koncert hangulatára, ám tökéletesen ellenpontozta az időről-időre kirobbanó őrjöngéseket. Az egész olyan volt, mint egy hosszú érzelmi hullámvasút, ahol a meditatív szakaszok után váratlanul egy-egy eszelős triplacsavarban találjuk magunkat, a pálya vége felé pedig már azt sem tudjuk eldönteni, merre van a le és a fel.

LOS ANGELES, CA - APRIL 07:  Musician Nick Cave performs onstage during The David Lynch Foundation's DLF Live Celebration of the 60th Anniversary of Allen Ginsberg's "HOWL" with Music, Words, and Funny People at The Theatre at Ace Hotel on April 7, 2015 in Los Angeles, California.  (Photo by Kevin Winter/Getty Images)
Nick Cave Los Angelesben (Getty Images/Michael Tran)

Mert Cave nem annyira énekes, sokkal inkább rock and roll-sámán, aki ahhoz ért igazán, hogy kell szeánsszá hevíteni egy koncertet. Erre képes egy kis klubban, a Sziget nagyszínpadán, és egy tízezer férőhelyes arénában is. A két és fél órás szertartást most is biztos kézzel celebrálta, pontosan érezve, mikor kell rákapcsolni és visszavenni a tempóból. Ha kellett, bárszéken ülve (Jesus Alone), a zongora mellől, csukott szemmel énekelt (Into My Arms), vagy épp a nézőtérről hergelte sokezres gyülekezetét.

A közönség pedig minden rezdülésre azonnal reagált: hol áhítatos, dermedt csenddel, hol féktelen üvöltéssel erősítve végletekig a pillanatnyi hangulatot.

A Bad Seeds közben hűvös és elegáns profizmussal asszisztált ehhez a hullámzáshoz. Csak az állandó szerzőtárs, Warren Ellis lopta el néha a show-t, aki nem elég, hogy minden hangszeren játszik, de olyan vehemenciával tudja tépni a hegedűt, amit még a bespeedezett Lajkó Félix is megirigyelne.

Miután fia, a 15 éves Arthur lezuhant a brightoni sziklákról, Nick Cave több mint egy évig nem adott interjút, és nem lehetett tudni, hogy vajon megtalálja-e még a hangját valaha. A tavaly készült dokumentumfilmben ő maga beszélt is erről: szerinte vannak akkora traumák, amelyek agyonnyomják a kreativitást, és nem hagynak helyet az alkotói képzelőerőnek. A gyászmunkából végül éteri lemez és még éteribb film lett, majd a turnét is bejelentették. Az viszont kérdés maradt, hogy mi lesz a korábbi dalokkal – különösen azokkal a mocskos és brutális balladákkal, amelyek általában erőszakos halálesetekről szólnak. Belgrádban az látszott, hogy a tragédia nem okozott éles cezúrát az életműben. Az utóbbi évek művészi irányváltása a legkevésbé sem jelenti azt, hogy Cave leszámolt volna korábbi munkásságával. A több mint 30 éves debütáló albumról ugyanúgy szemezgettek a koncert során, mint a 90-es évekbeli Murder Balladsról, vagy az ezredforduló utáni lemezekről, és egyetlen pillanatra sem lehetett érezni az átható hakni-bűzt, amit annyi előadónál (ellentétben mondjuk PJ Harveyval, aki a haknit kerülendő alig volt hajlandó régi dalaiból játszani az idei Szigeten)

Warren Ellis from Dirty Three perform in Barcelona at Primavera Sound
Warren Ellis a Barcelonai Primavera Sound fesztiválon (Getty Images/Simone Cechetti)

Ebben a retrospektív setlistben szórták el szépen a Skeleton Tree friss és roppant személyes dalait, amelyeknél Cave láthatóan el is érzékenyült éneklés közben. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy a következő pillanatban már kajánul provokálja az okostelefonnal a kézben csápoló közönséget.

A függőség lélektanáról szóló Red Right Handet ezúttal például nem a drogokra, hanem a kényszeres Instagramozásra futtatta ki, miközben az egyik szerencsés rajongónak ki is kapta az iPhone-t a kezéből, hogy ellőjön egy meglehetősen exkluzív szelfit.

Hirtelen nem is jut eszembe más, aki ennyire természetesen tudna közlekedni a túlcsorduló érzelmesség és a nyers, zenei brutalitás között. Persze hogyne értene az ellentmondásokhoz az, aki képes volt a világ legmacsóbb, tesztoszteron szagú dalához klipet forgatni egy melegbárban?

Erre tett rá még egy lapáttal a ráadásban, ahol végletekig fokozta a kettősséget. Ugyan végig aktívan kommunikált a közönséggel, de ekkor végleg lerombolta a negyedik falat, amely a nézőtér és a színpad között húzódik. Először ő szállt le közénk, hogy a rajongók gyűrűjében énekelje el a tíz percre elnyújtott The Weeping Songot (egyszer csak azt vettem észre, hogy pár méterre állt meg tőlem, vállba is veregettem magam a bölcs stratégiai helyezkedésért). Aztán mintegy száz rajongóval tért vissza a színpadra, akik innentől egy spontán kórus és egy anarchista tánckar keverékeként segédkeztek az előadáshoz. A Stagger Lee alatt Cave végleg szabadjára engedte magából a vadállatot, eszelős szintre fokozva a tombolást, miközben megénekelte a bandita történetét, aki annyira elvetemült volt, hogy még az ördögöt is szitává lőtte. A pokol után azonban váratlanul egy homokos, vizes, éteri síkra érkeztünk, ahol Cave a lélekemelő Push the Sky Away melankolikus optimizmusával engedte útjára a kizsigerelt közönséget. Ezután már senki nem követelt több ráadást, mindenki érezte, hogy ez így volt kerek egész.

LONDON, ENGLAND - SEPTEMBER 30: Nick Cave performs live on stage with The Bad Seeds at The O2 Arena on September 30, 2017 in London, England. (Photo by Chiaki Nozu/WireImage)
Nick Cave a londoni O2 Arénában. (Photo by Chiaki Nozu/WireImage)

Kifelé jövet nem is nagyon találkoztam elégedetlen hangokkal a közönségben. Az a bizonyos halvány mosoly ült az arcokon, ami nagy, közös katarzisok után szokott felderengeni. Az érzés még akkor is kitartott, mikor egymásnak szorulva zötykölődtünk a csurig tömött buszon Belgrád nyirkos és hideg belvárosa felé. Elfojtott anyázásnak és telefonba temetkezésnek azonban nyoma sem volt, ehelyett lelkesen tárgyaltuk ki a koncertet az arcomban álló ismeretlenekkel, miközben próbáltuk nem letaposni egymást. Mikor ma reggel kinyílt előttem a 4-6-os ajtaja, és megpillantottam az odabent zajló tömegközlekedési pogózást, önkéntelenül elmorzsoltam egy fohászt:

Istenem, de jól jönne egy Nick Cave-koncert reggelente a munkába indulás előtt!

Borítókép: Emma McIntyre/Getty Images

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.