Kultúra

Itt még szabad a kaszinó, csak aszpik van a zsetonon

A Design hét legjobbnak tűnő programjára böktem rá, ami kevés dizájnt, viszont annál több kaját ígért. Pár formatervező állt össze, és megalkották a világ legjobban hangzó, és egyben legfölöslegesebb társasjátékát, a Gasztro Casinót. A leírás szerint maximum ötvenen nézhették, ahogy négy szerencsés degeszre eszi magát a játék közben. Játssz az étellel-jeligére a dizájnerek saját készítésű kártyákat nyomtattak, szerencsekereket gyártottak, és összekeverték a Monopolyt a Ki nevet a végén?-nel. A lényeg az volt, hogy jókat együnk, miközben szórakozunk, utóbbi pedig tökéletesen sikerült.

Közönségnek regisztráltam, de a teremben a sokfős szervezőkkel együtt lehettünk maximum tizenöten, és egyre inkább féltem attól, hogy ide bizony senki nem jelentkezett játékosnak. (Utólag is szeretnék köszönetet mondani a főnökömnek, aki kivételes érzékkel mondott nemet, amikor megpróbáltam 10 ezer forintot kunyerálni a céges kasszából, hogy kaszinózzak egy kicsit.) Amikor kiderült, hogy itt a lehetőség, a nézők közül kerülhet ki a négy játékos, kézen fogtam a barátnőmet – akinek nem sokat árultam el az eseményről, és sikerült magammal cipelnem –, hogy eljött a mi időnk, ehetünk.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

A művészek egy-egy állomáson állták körbe a termet. Mi a krupié asztalához ültünk két idegen nővel, akik szintén megfogták az isten lábát. Mögöttünk állt egy turmixos nő – aki a későbbiekben még enyhe idegrohamot kapott minden egyes shake-nél, mert nem bírta az iramot –,  és egy másik az energiatakarékos vasalóval és egy kupac hússal. A vasaló mellett állt egy Sziporkának szólított hölgy a salátás pultnál, szeletelésre készen. Ő reszelte vagy éppen vágta a banánokat és almákat, ha kihúztuk a manuális gyümölcs (?) kártyát. Ezen kívül egy kedves formatervező volt a pirítós felelőse, vele szemben a tányérokat takaró üvegbúra készítője adogatta az italokat.

Kezdhetjük? Próbáljuk meg. A játékszabályok szerint mindenki kapott pár zsetont kerámia tálkák képében. Ezen érkezett az előétel, aminél akár már gyanakodhattunk volna, hogy nem fogunk jól lakni, de nem láttunk ennyire tisztán. Bekaptuk a furcsa aszpikgolyót, amit a krupié javaslatára egy kis citrommal meglocsoltunk. Szóval ezeket a kis kerámia lapokat helyeztük le az előttünk lévő kártyákra, amiken piktogramok jelezték, hogy ki mit ehet. Két dobókockával dobtunk, és ha valaki éppen a mi zsetonunkra lépett, pezsgőt kaptunk.

A krupié próbálkozott, hogy oldja a feszült hangulatot. Mindenkinek megkérdezte a nevét, mire az én kedves barátom – aki ott segít, ahol tud – azt mondta, hogy őt Kéknek hívják a kék zsetonjai után. A krupié arcára szinte kiült, hogy „kösz, te is jófej vagy, rúgj bele még egyet a földön fekvőbe.” Zavaromban, és hogy minél előbb továbblépjünk csak annyit reagáltam, hogy szép név.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

Világ életemben tudtam, hogy szerencsés kezem van, úgyhogy egy kicsit sem lepődtem meg, amikor rögtön az elején kipörgettem a pezsgőt. Kékkel fej fej mellett haladtunk,

Szinte meg sem kaptuk a pezsgőt, máris egyszerre ment az utasítás a turmixos részlegnek, hogy két banános, laktózos rendel.

Már csak azt kellett eldönteni, melyikkel érdemes kezdeni.

Ezután felgyorsultak az események. A játékosok egyre csak turmixokat húztak ki, amitől a fogás felelőse kisebb pánikba esett, alig tudta követni, hogy akkor most hány turmix repül, és hova. Volt, aki kettőre várt, de a turmixos nő egyre csak turmixolt. Kékkel egy pillanatra elgondolkoztunk, hogy biztos annyi ideig nyomja-e a gombot, ameddig kéne, vagy normális az a 10-15 perc egy banánnak. Mire megszoktuk volna a turmixgép kellemesen zúgó hangját, jött a következő kihívás. A csapat elkezdett főételeket kipörgetni a szerencsekeréken. A jóllakást tulajdonképpen már az kizárta, hogy néha kaptunk egy szomorú pirítóst, amire szökőévente jutott másfél kanál mascarponés gombakrém.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

A legkellemetlenebb részhez akkor értünk, amikor mindenki húsokat dobott. A húsfelelős nem tudta tartani a tempót, és szabadkozva mentette ki a vasalót, hogy energiatakarékos. Néha érkezett egy-egy darab, de nem mondanám, hogy a hajszálvékony, fűszerezetlen csirkére összefut a nyál a számban. Egyszer próbálkoztam a sózással, de valahogy olyan érzésem támadt a vasalós pultra kirakott alapfűszerek előtt, hogy ha én innen felkapok egy kis borsot, vérig sértem a szakácsot.

Emlékeim szerint amúgy a vasalt hús lényege, hogy egy nehéz súlyt helyeznek az alulról hőt kapó csirkére, de ne legyen igazam. A gőzölős funkció itt nem sokat ért.

Ahogy az sem, hogy egy idő után előkerült valahonnan egy második vasaló. Ketten, a legerősebben fokozaton igyekeztek sütni több-kevesebb sikerrel. Becsületből megettem egy szelet felét.

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

És hogy ki nyert? Természetesen én. Kék meggyanúsított, hogy túl kompetitív vagyok, ezért pár turmixos-pezsgős kör után rákérdezett a krupiénál, hogy akkor most ki a győztes, mert van itt mellette egy játékos, aki magáénak érzi az estét. Tisztázni kéne a helyzetet. Azért sem hirdettek első helyet, a lényeg a tele has. Pipa. Illetve fél pipa a pirítósért.

A szürreális Gastro Casino egyébként egy piaci rés. Nem nagy, csak egy aprócska, de rés. Ha félkész, szuper kajákkal felszerelkezve ülünk le, és nem a próbajátékon találjuk magunkat, akkor van ebben jövő. Tényleg szeretném leszögezni, hogy ez volt az első, a szervezők sem csináltak még hasonlót. Kaptam ajándék falatkákat, röhögtem is, úgyhogy hajrá. Otthon pedig még volt egy kis maradék.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik