Young unhappy couple at odds on therapy visit
Kultúra

Rendőrre emelte a kezét a gyerekverő budai doktor – mocskosul ráfaragott

24.hu
24.hu

2017. 09. 17. 09:00

"A mocskos kurva életbe, nem csinál otthon semmit!" Ez a kisfiú bűne. Matinézunk Kondor Vilmostól; maga a regény amúgy arról szól, hogy a miniszterelnököt megmérgezik egy tál zöldséglevessel, jó kis krimi, irodalom.
Korábban a témában:

Ferenczy igyekezett nyugodt maradni, miközben a házaspár közti szócsatát figyelte; már amennyire csatának lehetett hívni azt, ahogy a férfi válogatott gorombaságokat vágott a felesége fejéhez.

Igyekezett.

De nem tudott nyugodt maradni.

– Az mégis hogy van akkor, hogy az én véleményem nem számít, csak azé a büdös kölöké? – csapott az asztalra a férfi akkorát, hogy az ásványvizes üveg tartalmának fodrozódott a felszíne.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

– Hogyne számítana – felelte a felesége, félúton a rákvörös és a hamuszürke között. – Mindenkié számít. A tiedé, az enyém, de a gyereké is.

– A kurvaszentséget számítana a véleménye – mennydörögte a férfi, mire a kettejük közt ülő molett nő közbeszólt:

– Kérem, erre semmi szükség nincsen. Azért jöttek el ide, hogy megbeszéljék a problémát, és ebben én legyek a segítségükre.

– Meditálni magamban is tudok – hortyant fel a férfi.

– Mediálunk – javította ki a molett nő.

Ferenczy látta rajta, hogy nemrégiben adhatott le pár kilót, mert a bőre kissé lógott a nyakán, és az a blúz nem olyan régen még feszülhetett rajta, mert ez egy kifejezetten feszülős blúz volt.

– Segítek maguknak beszélgetni és a végén valamiféle megállapodásra jutni.

– Na, arra befizetek – szegte fel a fejét a férfi, és idegesen meghúzogatta kockás ingének ujját, aztán a nőre emelte véreres tekintetét: – Lefogadom, hogy magának is van véleménye.

– Természetesen van – felelte a mediátor visszafogottan, noha Ferenczy látta, hogy nehezére esik türtőztetnie magát. – De ez most nem rólam és az én véleményemről szól, hanem a maguk házasságáról meg annak a jövőjéről. – Mély levegőt vett, mindkét karját a hatalmas asztal lapjára tette, ujjait összefűzte. – Tudom, hogy most mindenkiben tombolnak az indulatok, de arra kérem magukat, hogy legalább a kis Bence kedvéért legyenek türelmesek és megértőek.

– Ez a maga véleménye? – kérdezte a férfi, és a szája sarka megremegett. Ferenczynek nem kellett találgatnia, hogy vajon hány éves lehet, és hogy mi a foglalkozása, pontosan tudta, hiszen ő volt az a rendőr, aki társával elsőként kiérkezett a pár újpesti lakóparki otthonába. Az első esetnél még csodálkozott, de aztán megszokta:

a pesti elitnek legalább akkora része veri a gyerekét, mint két elmaradott kubikosklán együttvéve.

Angry father threatens teenage son with coiled belt - slightly toned for dramatic impact
Fotó: Thinkstock

Ferenczy szó nélkül állta a férfi tekintetét.

– Ferenczy százados – fordult feléje a mediátor, szeme alatt sötét karikákkal, válláig érő barna hajjal és zilált frufruval, láthatóan nem volt ideje fésülködésre reggel. – Kérem, foglalja össze az eseményeket. Hogy objektívan, egy kívülálló elfogulatlan beszámolója alapján rögzíthessük a tényeket.

– Beszámolója? – vágta oda a férfi.

– Miért, neki talán nincsen véleménye?

– De van – válaszolta feszülten Ferenczy. – Van véleményem, de azt megtartom magamnak. Arra jelenleg senki sem kíváncsi.

– Na, látja, ez kibaszottul holtbiztos.

Ferenczy kezdte unni az acsarkodását.

– A felesége kifejezett kérésére hívtam ide Ferenczy Tibor századost – folytatta a mediátor, és Ferenczy észrevette, hogy bal keze gyűrűsujjának körmét vagy tövig rágta, vagy megszaladt a kezében a kisolló.

Ferenczy felült, kihúzta magát, majd hátratolta kissé a széket, hogy mindkét könyökével a térdére támaszkodhasson, és ebből a szokatlan perspektívából nézte a három alakot az asztal túloldalán: a kockás inges, robbanásig feszült férfit, a vékony, magas, egykoron szép, ma már azonban csak lóarcú feleségét, meg a mediátort, aki úgy babrált a tollával, mintha rá akarna gyújtani. Vagy csak bele akarta vágni a férfi kezébe. Ferenczy fején átfutott, minek megy az ilyen mediátornak, ha képtelen uralkodni magán, és elviselni, hogy a kuncsaftjai csak egy kicsivel jobbak azoknál, akiket ő kap el nap mint nap a város legváltozatosabb pontjain.

Aztán arra gondolt, hogy milyen jól fog esni egy feles a körúti épület földszintjén üzemelő talponállóban.

Vagy kettő – egy kis hozzáadott értékkel.

– Kétezertíz március negyedikén, azaz alig kevesebb, mint három hónapja tizenkilenc óra negyvenhárom perckor fogadott lakossági bejelentésre reagálva érkeztünk meg kollégámmal a… – emelte tekintetét Ferenczy a férfira, mert már ő sem tudott uralkodni magán, igaz, nem is nagyon akart. – Mi is a neve magának?

A kockás inges férfi szeme úgy akadt fenn, mintha Ferenczy egy százas szöget vert volna a nagylábujjába, de erőt vett magán, és sziszegve, fojtott hangon felelte: – Kálmán. A nevem dr. Kálmán Dániel, a feleségemé Kovács Andrea.

– Ez az – bólintott Ferenczy továbbra is a könyökére támaszkodva. – Tudtam, hogy értelmiségihez megyünk, legalábbis olyanhoz, akinek doktori fokozata van. Szóval dr. Kálmán Dániel lakásán rövid csöngetés után a felesége, Kovács Andrea nyitott ajtót sírva, jobb arcán egy tenyérnyom vöröslött – sorolta Ferenczy unott, hivatalos hangon, melyet évekbe telt elsajátítania, de kénytelen volt, mivel ritkán vezet jóra, ha egy rendőr hagyja, hogy az érzelmei eluralkodjanak rajta.

– Ez nem igaz! – csattant fel a kockás inges. – Én nem ütöttem meg a feleségemet, követelem, hogy mutassa be az erről szóló orvosi látleletet…

– Ez nem bíróság – szólalt meg a mediátor kicsit kaparós hangon. – Azért vagyunk itt, mert a felesége azt gondolta, hogy a bíróság bevonása nélkül is lehet rendezni a maguk között fennálló… véleménykülönbségeket.

Ferenczy ismét felnézett.

Valahányszor olyan alakkal találkozott, akit a legszívesebben a falhoz kent volna, mindig összefont ujjait bámulta, mert pontosan tudta, hogy a tekintetéből olvasni lehet.

Human eye
Fotó: Thinkstock

Általában a napszemüvege mögé rejti tekintetét, de azt tegnap valahol elhagyta – vagy egy kocsmában, vagy egy tanúmeghallgatás során –, így maradtak az ujjai.

A mediátor kedves mosolya elvette a kijelentés élét, de Ferenczy biztos volt abban, hogy a nő szándékosan provokálja a kockás ingest. Nem tartotta helyesnek, hogy az ő helyzetében provokálja a részt vevő felek egyikét, csakhogy a kockás inges férfi puszta (jelen) léte is provokáció volt.

– Tájékoztattam a jelenlévőket – folytatta Ferenczy –, hogy lakossági bejelentés miatt vonultunk ki a helyszínre, majd megkérdeztem, hogy mi az oka a hangoskodásnak. Kovács Andrea – pillantott a nőre, aki szégyenkezve lesütötte a szemét, mintha az ő hibája lett volna, hogy a férje megütötte – félreállt az ajtóból, és megkért minket, hogy lépjünk be a lakásba, amit mi megtettünk.

A feleség ekkor Ferenczyre nézett, hegyes orra mintha egy kicsit megnyúlt volna, és más körülmények között vonzó fehér arcában ijesztően villogott kék szeme. Ferenczy megköszörülte a torkát, és folytatta, szenvtelenül, ujjait bámulva.

– A nappaliba érve megpillantottam a gyermeket…

– Bencét – szólalt meg a nő, majd alsó ajkára harapott.

– A kisfiú a könyvespolcnak dőlve ült a földön, vizelettől nedves nadrágban, arcán vörös tenyérnyommal. Bal szemöldöke be volt dagadva, mivel azzal esett neki a szekrénynek az ütés erejétől.

– Ezt nem tudhatja! – kiáltott fel a kockás inges.

De tudhatom, bólintott magában Ferenczy. Sőt tudom.

– Véletlenül megbotlott a játékaiban, amik szanaszét hevernek a szőnyegen – magyarázta a kockás inges, és Ferenczy látta a férfi arcán, mert olyan sokszor látta már ezt a kifejezést életében: elhitte, őszintén elhitte, hogy nem ő ütötte meg a fiát, hanem elesett.

Képtelen volt szembenézni azzal, amit tett.

A tagadás olyan kényelmes és olyan látványos megoldás.

– Mutassanak látleletet! – pattant fel a férfi.

Ferenczy is azonnal felemelkedett, székét hátratolta, tenyerével az asztalra támaszkodott. Testtartása azt mutatta, mintha tanakodna valamin, ám Ferenczy tudta, hogy ha kell, két lépéssel ott terem, hogy a férj és a feleség közé álljon.

– Megkérdeztem, hogy mi történt.

– Mire én az igazat feleltem! – vágott közbe a kockás inges. – A fiunk elesett, és megütötte magát.

– Van olyan, hogy az embernél elszakad a cérna – bólintott Ferenczy. – Az én apámmal is megesett.

A mediátor és a feleség felhúzott szemöldökkel néztek Ferenczyre. Mindkettejüket meglepte a kijelentés.

– Hogy a maga apjával mi esett meg, és mi nem, nekem ahhoz semmi közöm – mormolta a kockás inges.

– És ehhez még az sem kellett, hogy véleményem legyen – egyenesedett fel Ferenczy, és a nadrágja zsebébe süllyesztette a kezét.

A kockás ingesnek volt annyi esze, hogy tudja, mikor kell visszavonulni.

Worried or embarrassed man covering his face with hand isolated on a black background
Fotó: Thinkstock

– Nézze – fordult a mediátor felé. – Én már csak hivatásomnál fogva is liberális nézetű ember vagyok, és hiszek a modern gyereknevelésben…

– És ezt kivel akarod elhitetni, Dániel? – kapta feléje a felesége a fejét. Lófarokba fogott haja enyhe fáziskéséssel követte feje mozdulatát, egy másodpercre megállt a levegőben, csak utána csapódott a nő halántékára.

A férfi azonban ügyet se vetett rá, egyszerre magyarázott a mediátornak és Ferenczynek.

– Nézzék, ne mondják nekem azt, hogy egy gyerek véleményét minden szaros kis dologban figyelembe kell venni…

– A nyári tábor nem szaros kis dolog – jegyezte meg a felesége.

– Örüljön, hogy mehet táborba!

– Ő tölt távol egy hetet az otthonától. Persze hogy számít a véleménye.

– Hatéves – nyelt egy nagyot a férfi. – Mihez kezdjek egy hatéves véleményével?

– Meghallgatod.

– De ha egyszer a mocskos kurva életbe, nem csinál otthon semmit!

– Hatéves. Mit csináljon?

– Te is tudod, hogy nem úgy értettem.

– Hanem?

– Mi tartjuk el. Mi fizetünk neki mindent. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán kijavította magát. – Én fizetek mindent. Az iskolát, a teniszt, a tabletet, mindent! Majd ha maga keresi a pénzt arra, amire szüksége van, akkor majd meghallgatom a véleményét. Sőt az is lehet, hogy kikérem! – Mély levegőt vett, és behunyta a szemét. – Hát nem érted, milyen abszurd dolog ez?

– Hogyne érteném – válaszolta a felesége.

– „Kisfiam, nyáron hova menjünk nyaralni? Mi a véleményed? Földközi-tenger vagy Párizs?” – mímelte a férfi a feleségét. – Ilyet még nem baszott a világ, Andrea!

– De, baszott – nyomta meg a szót a felesége, és az obszcenitása valahogy nagyon helyénvalónak tűnt.

– „Bezárt a teniszklubod, kisfiam, a másik elfogadható meg a Kosztolányi Dezső téren van, mi a véleményed, ne keressünk másik sportot?” Hogy a picsába ne! Persze hogy keresünk, olyat, ami a szomszédban van, merthogy én nem foglak a város másik végébe cipelni csak azért, mert teniszezni akarsz, az kurva hétszentség! Ha legalább tehetséges lenne, de

olyan balfaszul fogja azt az ütőt, mint kurva a liliomszálat.

– Erről van szó – mondta a nő halkan, inkább csak magának, mintsem Ferenczynek vagy a mediátornak. – Abban se akartad kikérni a véleményét, hogy melyik általános iskolába menjen. Beraktad volna a sarki iskolába, hogy…

– Hogy ott tanulja meg, milyen az élet! Nem egy Waldorfban vagy Montecuccoliban vagy mi az istenben!

– Azt hiszem, amit lehetett, azt maga megtanította neki az életről azon az estén – tette karba a kezét Ferenczy. – Apa többet aligha taníthat a fiának.

A kockás inges férfi megdermedt, akárha villám csapott volna bele, összeráncolt szemöldökkel állt, ökölbe szorított kezének bütykére támaszkodott az asztalon, és fenyegetően tornyosult Ferenczy fölé.

Szeme össze-összerándult, ahogy feldolgozta a hallottakat, orrcimpája ki-kitágult minden egyes levegővételnél.

Fist
Fotó: Thinkstock

Felesége hol Ferenczyre nézett, hol a férjére, majd igyekezett egészen kicsire összehúzni magát, ami nem ment túl könnyen neki.

A pillanat csendjét csak az utca zaja törte meg: a körúton először a villamos csöngetett dühödten, aztán egy autó állt meg csikorgó fékkel, majd egy mentőautó vájt utat magának a kocsik között, őrjítően lassan, folyamatosan vijjogó szirénával. Az idegborzoló hang nem enyhítette a teremben uralkodó feszültséget. Ferenczy azonban várt. Kivárom, mondta magában.

Ki én.

Mert ez csak egyféleképpen érhet véget.

A szirénavijjogáshoz aztán több duda is csatlakozott, a békésnek induló júniusi délelőtt kakofóniába fulladt, erőszakos hangzavarba, amelynek visszhangja még akkor is Ferenczy fülében csengett, amikor a mentő végre távolodott.

Ezt a pillanatot választotta a mediátor arra, hogy megszólaljon a másodszorra is rájuk borult csöndben.

– Nekem is ez a véleményem. Mindent megtanított neki, amit apa taníthat a gyerekének – jegyezte meg a molett nő. Ferenczy meg mert volna esküdni rá, hogy ugyanolyan magas, mint a mellette ülő szőke nő, csak az a tíz kiló plusz, attól gondolja úgy, hogy molett. Dehogy molett. Inkább vakmerő.

A kockás inges elhűlve nézett a mediátorra.

– Tudja, nekem is megvan a magam véleménye, akárcsak a fiának – folytatta a mediátor. – Most akkor engem is meg fog ütni? – tette fel a kérdést, józan hangja ellenére meglehetősen pimaszul.

Ferenczy már akkor mozdult, amikor a nő még be se fejezte a kérdését. Noha nem voltak hosszú lábai, három lépéssel megkerülte az asztalt, és pont időben ért oda a mediátor és a kockás inges közé.

A férfi ütésre emelte a kezét, de nem tenyérre nyitva, hanem ökölbe szorítva.

Ferenczynek persze mindegy volt, mert a kockás inges ökle már az ő mellkasát érte. Az is elég lett volna, ha a férfi csak felemeli a kezét, de mivel megütötte, Ferenczy nagyjából úgy reagálhatott, ahogy csak akart. Nagyjából.

Ő mégis visszafogottan reagált. Jobb lábával hátralépve tompította az ütés erejét, aztán villámgyorsan felemelte két kezét – még szerencse, hogy bőrzakója a szék támláján lógott, mert hónaljban kissé szorít –, testsúlyát áthelyezte bal lábára, majd akkorát taszított a kockás ingesen, hogy a nála majdnem egy fejjel magasabb férfi azonnal eldőlt. Nagy robajjal földet ért, feje hangosan koppant a padlón, és Ferenczy a következő pillanatban már a mellkasán térdelt. Bal térdét a férfi torkába nyomta, jobb cipője sarkát pedig a bal tenyerébe, a férfi meg csak nyögni tudott, de azt hangosan tette, bal keze ugyanis a teste alá szorult, és nem sok esélye volt előhúznia onnan.

Ferenczy közel hajolt a férfi hoz, egészen bele az arcába, látta a szemében a félelmet meg a dühöt, érezte a szájszagát, látta az orrlyukából kilógó szőrszálakat, és nézte, ahogy a pupillája összehúzódik.

Majd kitágul.

Nyílt az ajtó.

– Tibor?

– Gyere, Kareszkám, vidd be a doktor urat, mert nem átallott rám támadni.

Kollégája, egy nála húsz kilóval nehezebb, és húsz centivel szélesebb solymári srác úgy fordította hasra a kockás ingest, ahogy ő szokta Mihályt, amikor még a kertben hancúroztak, aztán rákattintotta a csuklójára a bilincset, és talpra rántotta.

A két nő ijedten állt, de egyikük sem bírta meggyőzően palástolni megkönnyebbülését. A szőke nő vékony szája mosolyfélére húzódott, a mediátor kipirult arca pedig megrándult, ahogy Ferenczy kollégája nagyot rántott a kockás inges bilincsén.

Ferenczy felkapta a szék támlájáról bőrzakóját, belebújt, majd kurtán biccentett a két nő felé, és nem csukta be maga után a jogvédő iroda lakásának ajtaját, amikor kilépett a gangra. A liftbe már idefelé jövet sem volt gusztusa beszállni.

Az egyik lépcsőfordulóban egy idős férfi egy elaggott fikusszal birkózott, az udvarról pedig bagzó macskák kurrogása hallatszott fel.

2302
Fotó: Thinkstock

Ferenczy elsétált a dugig telt kukák, a málló vakolat és a zavaros üzenetekkel teli faliújság mellett, megnyomott minden gombot és kapcsolót a bejárat mellett, és amikor az ajtó végre berregni kezdett, kilépett a körút zajos forgatagába. A 4-es villamos megállója felé éppen egy középkorú asszony szaladt, kezében egy csokor sárgarépát lengetett.

Ferenczy az órájára nézett. Fél hat. A műszak ötkor lejárt.

Benyúlt bőrzakója zsebébe, ujjai hamar megtalálták a gyógyszeres fiolát. Meg se kellett ráznia, tudta, hogy ott van benne az a két nyugtató, amivel pont kibírja hazáig. A kocsma előtt négyen ittak két korsó sört és szívtak három cigarettát. Ferenczy belépett a késdobálóba, amelynek méltán volt rossz híre a Baross utcában, és még azon is túl. Pár tekintetben felismerés villant, a pultoséban azonban semmi, amikor lerakta Ferenczy elé a két kupica jägert.

Egy nyugtató, egy kupica.

Megrázta a fejét.

Hozzáadott érték nélkül a pia nem sokat ér.

A meleg lassan áradt szét benne.

Ennek a doktornak olyan nagyon szívesen összevissza törte volna a fogazatát.

De nem tehette, így a feszültség még mindig ott rugózott benne.

Még egy nyugtató, még egy kupica.

Mindjárt jobb lesz.

Nem volt kedve társalogni. Kocsmában soha nem társalgott, kivéve, ha Györgyjóskával ivott együtt. Őt különben sem lehetett józanul elviselni. Őt meg a dumáját.

Kifelé menet megcsúszott a földre loccsant sörön, és meg kellett kapaszkodnia egy kontyos nő csontos karjában, aki fogatlanul nevetett rá: – Ne olyan hevesen, édesem, a vécé balra, a nőibe menjél szépen, ott több a hely, két perc, kettő – mutatta csontos ujjával –, és én is ott leszek.

Ferenczy a kocsmaajtóhoz ért, és kilépett rajta. A lemenő nap fénye megcsillant egy szemben lévő ablakon, elvakította egy pillanatra, de a film nem ettől szakadt el. Nem mintha számított volna, hogy mitől. Elszakadt, és kész. Mire robotpilótára kapcsolva hazaért, nemcsak a kocsmában forgott film kapott fényt, és égett el, hanem az egész délután is – mediátorostul, feleségestül, kockás ingestül.

Kondor Vilmos: A bűntől keletre

Libri, 2015

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.