Kultúra

Ilyenek lehettek volna a lemondott 1996-os budapesti világkiállítás épületei

Vincze Miklós
Vincze Miklós

Kultúrák és cool túrák. 2017. 09. 03. 19:00

1895-ben világkiállítást akartunk rendezni, de korábbi rossz tapasztalatok miatt mégsem futottunk neki. Száz évvel később újra megpróbáltuk, de akkor is visszatáncoltunk. Néhány terv azonban fennmaradt, így láthatjuk, milyenek lehettek volna a kiállítás magyar épületei.
Korábban a témában:

A honfoglalás ezredik évfordulójára készülő Osztrák-Magyar Monarchia 1895-ben világkiállítás rendezését tűzte ki célul, de az ötlet végül a tíz évvel korábbi Országos Kiállítás során szerzett rossz tapasztalatok miatt nem vált valósággá – épp úgy, mint az 1920-as budapesti olimpia, melyet a világháborúnak köszönhetően nem rendezhettünk meg, sőt, a vesztes országként az indulás jogát is megvonták tőlünk – annak ellenére, hogy a háború előtt a mai fővárost még toronymagas esélyesként emlegették. Ez nem jelentette persze azt, hogy feladtuk volna az olimpiáról, vagy világkiállításról szóló álmokat, bár a következő valamirevaló próbálkozásra közel hetven évet kellett várni:

1987-ben Grósz Károly, illetve az Ausztriát akkor irányító Franz Vranitzky a Monarchia-beli idők emlékére már Bécs-Budapest közös világkiállításról (1995) álmodik,

mely a következő évben elmés szlogent is kap: “Hidak a jövőbe”.

A vasfüggöny lehullása után Budapest főpolgármesteri székébe kerülő Demszky Gábor első útján azonnal egy évvel eltolta az időpontot, így az a honfoglalás 1100. évfordulójára, 1996-ra került volna.

1992-ben a helyet is kijelölték: a Lágymányos-Ferencváros-Csepel-sziget háromszögbe (ezen a területen áll most a Nemzeti Színház, a Művészetek Palotája, a Rákóczi híd, és a közeljövőben itt készülne el a főváros első igazi toronyháza, ami egyáltalán nem jó ötlet) megálmodott 172 hektáros területre tucatnyi ország pavilonját, illetve a magyar építészek krémjének munkáját vizionálják, miközben Bécs lakosságának hetven százaléka nemes egyszerűséggel leszavazza a tervet.

A magyar kormány persze ennek ellenére nem táncol vissza, sőt, az 1992-ben már “Kommunikáció egy jobb világért” (???) mottóval bíró Expo ’96 magyar épületeinek tervezése is megkezdődik.

A Fidesz eleinte hevesen kikel a világkiállítás ellen, egy fiatal politikus, Orbán Viktor 1991. november 5-én például így fogalmazott a Parlamentben:

„…a budapesti Expo egy bizonyos Grósz Károly MSZMP-főtitkár által megálmodott szocialista nagyberuházás hagymázos álmának, a bécs–budapesti expónak a folytatása. Az akkori terv célja több mint nyilvánvaló volt: a kádári »legvidámabb barakk« ütött-kopott építményét lett volna hivatott reklámozni a fejlett Nyugaton, nem kevés politikai tőkét kovácsolva ezzel a hazai kommunista vezéreknek. Időközben, hál’ Istennek, történt egy s más, így az akkor logikusnak ígérkező koncepciót elsöpörte a történelem, főszereplőivel együtt. Maga a terv azonban, programirodájával és kormánybiztosával az élen, sajnos, maradt.” 

Az idő változásával persze megváltozott a véleményük.

Az előre kitűzött 117 milliárdos költségvetés pedig lassan másfélszeresére hízott: a Horn-kormány által becsült 176,5 milliárd forintos költségből 125,37 milliárdot közpénzekből, 31,13 milliárdot pedig vállalkozói forrásból fedeztek volna – utóbbi kalapban 1994. június 30-ig azonban csak 0,23 milliárd gyűlt össze, a ferencvárosi telkeket nem sikerült eladni, a kormány pedig fontolgatta a világkiállítás lemondását.

A Fidesz nemet mondott az ezt eldöntő törvényre, de 232 igen és 94 nem szavazat (valamint hat tartózkodás) mellett a Parlament végül döntött, 1994. november 8-án az eseményt felügyelő BIE (Bureau International des Expositions) elvette Magyarországtól a rendezési jogot, a huszonhét jelentkező ország pedig helyszín nélkül maradt.

Ez persze nem jelentette azt, hogy nem készültek volna tervek a magyar pavilonokra, sőt, néhányukat a Kós Károly Egyesülés lapja, az Országépítő 1995/1. száma is bemutatta, benne egy szürreális, a központi épületet tervező építésztől származó idézettel:

Turányi Gábor – Magyar pavilon

“A kiállítási pavilon épülettömbjét, a központi kupolacsarnokot, a négy tornyot és azok belső tereit, valamint a látogatók által bejárható útvonalat Kárpát-medencei magyar tér-idő kontinuumnak tekinthetjük, nemcsak abban az értelemben, hogy a közönség egy adott idő alatt a pavilon tereit végigjárja. […]

A terek, amelyek persze az időfaktortól elválaszthatatlanok, horizontálisan 5 bejárható – összetartozó – részre, az omphaloszra, kismama pocakjára emlékeztető központi csarnok és a 4 torony az emberközpontú világ, tradicionális világkép szerinti alaprajzára épül (szűkebb világegyetemünk, a Naprendszer ellipszis alakú “körére” a négy fő égtájjal szemben (a térben) és a négy év-, illetve napszakkal (az időben). Egyúttal a Kárpátok koszorújára emlékeztetve a magyar nép által lakott szűkebb és tágabb hazát is modellezi… Az épület vertikálisan is tér-idő egységet fejez ki. Három szintje a múlt (alsó szint), a jelen (középső szint), amelyben a látogató a jelen kinti nyüzsgéséből, mint a jelen valóság élő alanya érkezik, és a jövő (felső szintek: a kupola és a tornyok felső, csak látható, de be nem járható terei) […]

A látogatót a felgyúló és kialvó fények, a felerősödő és elhalkuló, egymásba folyó hangeffektusok mellett útjában a Fal tereli. A fal, mely spirál alakban viszi le a múltba, és vezeti vissza a jelenbe, egy alul nagy, súlyos és régi, felül kisebb és újabb kövekből, téglákból rakott bástyafalra emlékeztet, melybe mint a püspökkenyérbe a dió és a mazsola, beépültek múltunk emlékei. Itt egy ablaktöredék, a résben be is lehet látni, amott egy szobortorzó vay oszlopfő, egy falba szorult 49-es ágyúgolyó jelzi, hol tartunk az időben.”Dévényi Sándor – Dél-dunántúli pavilon

Reimholcz Péter – Közép-magyarországi pavilon

Makovecz Imre – Somogy-zalai pavilon


Bodonyi Csaba – Észak-magyarországi pavilon – Két variáció, az egyik egri, a másik hollókői utcaképpel

Ekler Dezső – Nyugat-magyarországi pavilon

Finta József – Dél-alföldi pavilon

Bán Ferenc – Kelet-magyarországi pavilon

Ferencz István – EXPO-tornyok, Fő tér, pincedomb és borozó

Ekler Dezső – A skanzen részlete

Korántsem a magyarországi volt az egyetlen Expo, amit az elmúlt évtizedekben lemondtak, hiszen 2004-ben a franciaországi Seine-Saint-Denis, 2002-ben az ausztráliai Gold Coast, valamint a fülöp-szigeteki Manila, 1992-ben Chicago, 1960-ban pedig a venezuelai Caracas is hasonlóra kényszerült.

Fotók: Országépítő, 1995/1, a kiemelt fotó a Héttorony Fesztivál oldaláról származik, az információkat pedig az Eörsi János által a témában írt Beszélő-cikk adta
vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.