A honfoglalás ezredik évfordulójára készülő Osztrák-Magyar Monarchia 1895-ben világkiállítás rendezését tűzte ki célul, de az ötlet végül a tíz évvel korábbi Országos Kiállítás során szerzett rossz tapasztalatok miatt nem vált valósággá – épp úgy, mint az 1920-as budapesti olimpia, melyet a világháborúnak köszönhetően nem rendezhettünk meg, sőt, a vesztes országként az indulás jogát is megvonták tőlünk – annak ellenére, hogy a háború előtt a mai fővárost még toronymagas esélyesként emlegették. Ez nem jelentette persze azt, hogy feladtuk volna az olimpiáról, vagy világkiállításról szóló álmokat, bár a következő valamirevaló próbálkozásra közel hetven évet kellett várni:
mely a következő évben elmés szlogent is kap: “Hidak a jövőbe”.
A vasfüggöny lehullása után Budapest főpolgármesteri székébe kerülő Demszky Gábor első útján azonnal egy évvel eltolta az időpontot, így az a honfoglalás 1100. évfordulójára, 1996-ra került volna.
1992-ben a helyet is kijelölték: a Lágymányos-Ferencváros-Csepel-sziget háromszögbe (ezen a területen áll most a Nemzeti Színház, a Művészetek Palotája, a Rákóczi híd, és a közeljövőben itt készülne el a főváros első igazi toronyháza, ami egyáltalán nem jó ötlet) megálmodott 172 hektáros területre tucatnyi ország pavilonját, illetve a magyar építészek krémjének munkáját vizionálják, miközben Bécs lakosságának hetven százaléka nemes egyszerűséggel leszavazza a tervet.
A magyar kormány persze ennek ellenére nem táncol vissza, sőt, az 1992-ben már “Kommunikáció egy jobb világért” (???) mottóval bíró Expo ’96 magyar épületeinek tervezése is megkezdődik.
A Fidesz eleinte hevesen kikel a világkiállítás ellen, egy fiatal politikus, Orbán Viktor 1991. november 5-én például így fogalmazott a Parlamentben:
Az idő változásával persze megváltozott a véleményük.
Az előre kitűzött 117 milliárdos költségvetés pedig lassan másfélszeresére hízott: a Horn-kormány által becsült 176,5 milliárd forintos költségből 125,37 milliárdot közpénzekből, 31,13 milliárdot pedig vállalkozói forrásból fedeztek volna – utóbbi kalapban 1994. június 30-ig azonban csak 0,23 milliárd gyűlt össze, a ferencvárosi telkeket nem sikerült eladni, a kormány pedig fontolgatta a világkiállítás lemondását.
A Fidesz nemet mondott az ezt eldöntő törvényre, de 232 igen és 94 nem szavazat (valamint hat tartózkodás) mellett a Parlament végül döntött, 1994. november 8-án az eseményt felügyelő BIE (Bureau International des Expositions) elvette Magyarországtól a rendezési jogot, a huszonhét jelentkező ország pedig helyszín nélkül maradt.
Ez persze nem jelentette azt, hogy nem készültek volna tervek a magyar pavilonokra, sőt, néhányukat a Kós Károly Egyesülés lapja, az Országépítő 1995/1. száma is bemutatta, benne egy szürreális, a központi épületet tervező építésztől származó idézettel:
Turányi Gábor – Magyar pavilon
Dévényi Sándor – Dél-dunántúli pavilon
Reimholcz Péter – Közép-magyarországi pavilon
Makovecz Imre – Somogy-zalai pavilon
Bodonyi Csaba – Észak-magyarországi pavilon – Két variáció, az egyik egri, a másik hollókői utcaképpel
Ekler Dezső – Nyugat-magyarországi pavilon
Finta József – Dél-alföldi pavilon
Bán Ferenc – Kelet-magyarországi pavilon
Ferencz István – EXPO-tornyok, Fő tér, pincedomb és borozó
Ekler Dezső – A skanzen részlete
Korántsem a magyarországi volt az egyetlen Expo, amit az elmúlt évtizedekben lemondtak, hiszen 2004-ben a franciaországi Seine-Saint-Denis, 2002-ben az ausztráliai Gold Coast, valamint a fülöp-szigeteki Manila, 1992-ben Chicago, 1960-ban pedig a venezuelai Caracas is hasonlóra kényszerült.
