Alig több mint nyolcvan évvel ezelőtt Budapest egy egész városrésze, sőt, első igazi bulinegyede vált semmivé. A budapesti Montmartre-nak is nevezett Tabánt azonban nem háborúk, hanem a városfejlesztés tette a földdel egyenlővé, pedig az egykor Buda elővárosaként működő település török időkben épült fürdőivel, tizennyolcadik században született, szegényes állapotú vályogházaival, girbegurba utcáival és a Gellérthegy felé futó apró szőlőültetvényeivel igazán festői képet nyújthatott, és valósággal vonzotta a művészeket, lebontásának terve ellen pedig olyan nagyságok emelték fel szavukat, mint Krúdy Gyula, Márai Sándor, Szerb Antal, Szép Ernő, Bródy Sándor, vagy épp az utcákat festmények tucatjain megörökítő Zórád Ernő.
A városfejlesztés kereke persze egy pillanatra sem állt meg, így az Erzsébet híd építését követő forgalomnövekedés okozta problémák, a Gellérthegy oldalában és a szomszédos lankákon a filoxérajárvány miatt elpusztult szőlők eltűnése, valamint az épületállomány lehangoló állapota miatt nem volt menekvés: 1933-ban megkezdték a negyed eltüntetését, három évvel később pedig már csak néhány apró ház, a török fürdők, illetve két egyházi épület, a ma is álló Alexandriai Szent Katalin-templom, illetve a rácok (szerbek) 1949-ben lebontott Szent Demeter-temploma maradt meg a regénybe illő utcákat szegélyező építmények közül.
A tervek szerint egy csillogó villákkal és toronyházakkal teli negyed, illetve egy igazi fürdőváros kapott volna itt helyet, a tervek viszont örökre a rajzasztalon maradtak.
Szép lassan eltűntek a Tabánt övező legendák is, így a Krausz Poldi által vezetett Mélypince borozó híre, vagy épp a szinonimaszótárban a nőcsábász kifejezés mellett feltűnő Casanova tabáni története is.
A történet szerint a velencei börtönből szabadult nőcsábász 1759-ben, élete derekán érkezett Budára, hogy a köszvényét gyógyíttassa a budai fürdőkben, szállásként pedig a Hadnagy utca 14.-ben (más források szerint pedig a Batthyány téri Fehér Kereszt Fogadó ma is álló épületében) bérelt szobát. A vére azonban itt is hajtotta, így elcsábított egy nőt, sőt, barátaival együtt meg is szöktette. A vőlegény ezt persze nem hagyta annyiban, így a lány után eredt. Végül utolérte a csapatot, és késsel támadt a csapat férfira. Giacomo Casanova természetesen felgyógyult a sérüléseiből, és hanyatt-homlok elmenekül Budáról, a történetet pedig igyekszik titokban tartani, így emlékirataiban sem jegyzi le.
Jó eséllyel sajnos egyetlen szó sem igaz az egészből, sőt, az egész a hírlapíró Held Albert fantáziájából született, Casanova Magyarországon címet viselő 1913-as cikke (ebben bukkan fel a Batthyány téri fogadó – a történet bonyodalmát pedig a helyet vezető szerb kocsmáros, Kosztjics Péter lánya, a már jó ideje menyasszony Száva adja) illetve Kárpáti Aurél ugyanebben az évben megjelent, Jacopo meséje címen futó (egy szép budai molnárné története körül forgó) novellájának terméke.
Kozocsa Sándor szintén Casanova Magyarországon címet kapott írásának (Országos Széchenyi Könyvtár évkönyve, 1963-1964, p. 270-285) köszönhetően kiderült, hogy a Held által megjelölt, az addig ismeretlen szövegeket magyar nyelvre átültető elsődleges forrás, Zech József Waldemar
A történet egyetlen igaz része az, hogy a balul elsült csábítás nem szerepel a kalandor emlékirataiban – noha nem azért, mert szégyellte volna, hanem mert egyszerűen csak nem történt semmi efféle.
A történetek ennek ellenére egy szempillantás alatt annyira népszerűvé váltak, hogy a fővárosiak azt rövidesen már kész tényekként mesélték egymásnak, sőt, 1928-ban például a Magyarság című hetilap is Casanova házaként említette az épületet, pedig említ egy, a Budai Naplóban megjelent cikket (Az eltűnő Tabán hajdani lovagja, 1934. I. 31.), melyben Berényi János azt állítja a – teljes hosszában ma sem ismert – memoárral kapcsolatban:
eredeti nyelven és terjedelemben olvastam ezt a művet, és ebben írja le, hogy a Rácz Fürdő közvetlen közelében lakott.
A Pesti Naplóba író Bevilaqua Borsodi Béla három héttel később ugyanakkor már tisztán látta a helyzetet (Még egyszer Casanova és a budai mende-monda, Budai Napló, 1934. II. 17):
nem járt a Tabánban és mégis bele fog kerülni Budapest város költészeti bibliográfiájába, doktori disszertációkat írnak majd a tabáni Casanova mende-mondáról.
A történet a hatvanas évek hajnalán kelt újra szárnyra – 1962-ben, a Nők Lapja hasábjain bukkant fel a legenda, melyet Kosztjics távoli leszármazottja, Sztankő Juszti néni dédanyjától származó hiteles emlékként tálal.
A következő években a Casanova-láz újra nagyobb méreteket ölt, sőt, a Batthyány téren álló fogadó épületében a hetvenes években megnyílt, Zámbó Jimmy háztartásbelik millióinak szívét megdobogtató pályájának megalapozásában oroszlánrészt vállaló Casanova Bar, mely még néhány évvel ezelőtt is csalogatta a vendégeket:
Mindez nem jelenti persze azt, hogy a nőcsábászok legendás gyöngye ne került volna kapcsolatba magyarokkal, hiszen a legteljesebb kiadásában majd négyezer oldalas memoárjában többször is mesél ilyen esetekről.
A Tabán Anno így ír erről:
Rendkívül melegen emlékezik vissza Mária Teréziának arra a (talán testőr) kapitányára, akinek Henriétte-t köszönhette. Azonban csalódottan írta, hogy a királynő virágkorában a szenteskedés odáig fajult, hogy „azokat a szerencsétleneket, akik bájaikkal és szerelmeskedésükkel üzérkednek — a történelmi Magyarország végvárába — Temesvárra kell küldeni”. Bécsi kalandjai során beszámolt arról, hogy egy milánói táncosnő lakásán megismerkedett Erdődy Kristóffal és Kinsley herceggel. Bécsből már csak egy ugrás Pozsony, ahová 1783-ban el is jutott: „Vais báró néhány szép kisasszony társaságában kirándulásra hívott Pozsonyba”.
A történet nem létező igazságtartalma ellenére továbbra is tartja magát, blogok egész során bukkan fel, melyek további táptalajt adnak a Casanova-legenda következő években, vagy évtizedekben való túléléséhez. És ez így van rendjén – feltéve, ha tudjuk, hogy a történet egyszerűen csak a századfordulós fantázia terméke.
