Christopher Nolan eddigi munkásságával igen magasra tette a lécet, hiszen eddig szinte minden, amihez nyúlt, hangos nézői és kritikai sikernek örvendett. Első filmje, a Memento kultstátusznak örvend, A sötét lovag-trilógia etalon a szuperhősfilmek között, az Eredet pedig iskolapéldája annak, hogyan lehet a filmkészítés tudományának a határait a végletekig kitolni.
Legutóbbi háborús filmjével, a Dunkirkkel először nyúlt valós alapokon nyugvó történethez, viszont megfűszerezte azzal, ami igazán nolanessé teszi: a dramaturgiát teljesen megbolondította, és úgy mesélt el egy közhelyes történetet (mert az, hogy 400 000 ember a La Manche csatorna egyik oldalán ragad, és haza akar jutni, elég banális), hogy az kiemeli a zsáner többi alkotása közül. A rendkívül pozitív hangvételű kritikák („mestermű”, „precíziós óra”, „ a filmkészítés csimborasszója”, stb.) mellett vannak azonban olyan hangok, is amelyek arra hívják fel a figyelmet, hogy Nolannek talán nincs olyan filmje, amiben ennyire hivalkodóan világlik át, mennyire kitalált minden. Szinte látni, ahogy a rendező tervezget egy négyzetrácsos füzetben, mi mi után következik majd. Olyan ez, mint egy nagy mérnöki precizitással összeállított vizuális és dramaturgiai flikk-flakk, aminek oltárán Nolan egy kicsit fel is áldozta a történetet és a szereplőket.
Viszont vizsgáljuk meg, mennyi köze van a valóságnak ahhoz, amit Nolan rendezett!
Figyelmeztetés: Spoilerek!
A Dunkirk egyik számottevő pozitívuma, hogy a háborút olyan mocskosnak állítja be, amilyen valójában. És ahogy ezt kritikámban is írtam, ezt nem azzal éri el, hogy kiomló belekkel és leszakadó testrészekkel sokkol, hanem magának a harc értelmetlenségének bemutatásával. Azok a (majdhogynem random kiválasztott) szereplők, akiket három idősíkon követünk, teljesen szánalmasak: a parton ragadtak vissza akarnak jutni bármi áron Nagy-Britanniába, a tengeren hajózók valami fura gyászból eredő elhivatottságból fakadóan úgy gondolják, kötelességük Dunkirkbe menniük, míg a levegőben harcolók alig tudnak valamit tenni annak érdekében, hogy mentsék a földön és vízen tipródókat.
Én ugyan szerencsére nem vettem részt ilyesmiben soha, de pont így képzelem el a háborús eseményeket, vagyis hogy a harcokban nincs semmi eposzi vagy fennkölt. A Tom Hardy által alakított Farrier nevű pilóta is béna, mert hiába van azon minden idegszálával, hogy lelője a Luftwaffe repülőit, alig ér célt. Hiszen hajók süllyednek el annak ellenére, hogy elpusztítja őket. Az egyetlen igazi hőstette a film végén következik be, amikor már üres tankkal lelövi az egyik német gépet, mielőtt az mészárlást végezhetne a parton.
Viszont Tom Hardy pilóta karaktere teljes kitaláció
A film legbanálisabb pillanata ez, hiszen
A valóságban ilyen nem is történt, sőt, maga Farrier személye sem létezett, viszont egy Alan Christopher „Al” Dee nevű pilóta történetére hajaz, akinek találat érte a hűtőrendszerét, és ugyanúgy a tengerparton kellett leszállnia, ahogy Hardynak is. A landolás azonban nem volt zökkenőmentes, beütötte a fejét, és felszakadt a szemöldöke, és úgy támolygott ki a gépből. Viszont nem kellett felgyújtania a gépét, és nem is a nácik csaptak le rá, hanem egy nő a közeli kávézóból, aki elállította a vérzését.
Amint csatlakozott a hazafelé tartó britekhez, tőle kérdezték mérgesen, hogy „hol a pokolban volt”, amit Nolan szintén átemelt a filmbe, csak éppen nála nem Farriert, hanem az Angliában partra szálló Collinst (Jack London) egzecíroztatták.
Tehát a katonák valóban vádolták a légierőt azzal, hogy nem tettek eleget a parton rekedtekért?
Igen, de ez nem azért történt, mert a brit légierő rosszfej lett volna, hanem azért, mert messze harcoltak a parttól. A lent ragadtak persze ezt nem tudták, így nyilvánvalóan azt hitték, cserben hagyták őket. A filmben nem véletlenül hangzik el a „Hol a fenében van a légierő” mondat. Pedig valójában a RAF (a Brit Királyi Légierő) 4822 bevetést hajtott végre Dunkerque térségében, és több mint 100 repülőgépet vesztett.
Tényleg 400 000 katona volt a parton?
Igen, talán kicsit több is. 338 226 katonát evakuáltak, kb. 30-40 ezer katona eshetett hadifogságba, és 32 ezren haltak meg.
Valóban egy hét alatt vitték haza őket?
Nem. A Dinamó-hadművelet 8 napig, 1940. május 27. és június 4. között zajlott.
Francia katonák tényleg nem szállhattak fel a brit hajókra?
Dehogynem, a kimentés során 198 229 brit és 139 997 francia nemzetiségű katonát menekítettek át Angliába.
Miért kapta a Dinamó-hadművelet nevet az esemény?
Ez az a dinamó akar lenni, amely a brit haditengerészet főhadiszállásának helyet adó doveri vár áramellátását biztosította a háború alatt. Bertram Ramsay altengernagy az ennek a dinamónak helyet adó gépteremből tervezte és vezette a hadműveletet, és innen tájékoztatta Churchill miniszterelnököt is.
A németek tényleg propagandaanyagokat szórtak a dunkirki katonákra?
Bármennyire is bizarrul hangzik, igen. Mondjuk Nolanék kicsit dramatizálták a fenyegető szórólap mintáját, plusz nem is volt színes, de az üzenet hasonló:
Katonák!
Nézzetek erre a térképre: ez megmutatja a helyzeteteket! Csapataitok teljesen körbe vannak véve – fejezzétek be a harcot! Tegyétek le a fegyvert!
A filmbéli szórólapon szerepel a „megadás + túlélés” felirat, ami nem igazán jellemezte a nácikat, ugyanis kevés hadifoglyot ejtettek.
A filmben többször elhangzik, hogy „szinte látni a hazánkat”. Mekkora volt a távolság?
Britföld és Dunkrik között 20,7 mérföld, vagyis kicsit több mint 33 kilométer a távolság. A látótávolság viszont csak 4,5 kilométer a tengeren. Vagyis ténylegesen nem látni a partot.
Ennek ellenére tényleg voltak, akik megpróbálták átúszni?
Igen, és ez felért egy öngyilkossággal. Ugyan 1923-ban Harry Sullivan már bizonyította, hogy lehetséges teljesíteni a távot, és hihetetlen kitartással, több mint 27 órai úszás után, egy kilométerrel Doverből indulva, Calais-tól délre elérte a francia partot. Viszont ő edzett sportember volt, nem úgy, mint az elgyötört bakák a dunkirki parton.
Hány hajó vett részt a mentésben?
A körülbelül 700 kisebb hajó szállította az angol partokhoz a katonákat. A hadműveletben részt vevő legkisebb hajó, az alig 4,6 méter hosszú Tamzine jelenleg az Imperial War Museum gyűjteményében található. Ez meg is jelenik az egyik snitten.
Kenneth Branagh karaktere sem létezett a valóságban?
Nem. De Bolton parancsnokot a valóban létező William Tennant kapitány ihlette, aki a HMS Wolfhound fedélzetén érkezett Dunkirkbe, hogy felügyelje a kiürítést. A filmhez hasonlóan Tennant egészen addig maradt, amíg az utolsó hajók 1940. június 4-én el nem indultak Franciaországból, majd később az erőfeszítéseiért a matrózok a Dunkirk Joe nevet ragasztották rá. Szolgálatai azonban itt nem értek véget, a Repulse nevű hajó kapitánya lett, amit később a japánok elsüllyesztettek. Ezután a normandiai partraszállás logisztikájáért felelt.
Akkor a fiatal srác sem halt meg a hajóban, mert beütötte a fejét?
Nem. Ennek semmi valóságalapja.
Tehát akkor Christopher Nolan ragaszkodott a történelmi tényekhez, vagy nem?
Nem. Mert Nolan Werner Herzog rendező elveit vallja, vagyis az eksztatikus igazságban hisz. Ahogy egy interjúban kifejti:
Ezen elképzelés szerint a fikció a valóságos eseményektől valósághűbbé válik a néző számára, mintha dokumentarista alkotást nézne. A fikció használatával hatékonyabban és érzelmesebben be tudtam mutatni a dunkirki eseményeket különböző aspektusait, mintha a szigorú tényeket követtem volna.
Ezt pedig jól példázza annak a veteránnak az esete, aki miután végignézte a filmet, úgy érezte, mintha újra ott lenne a társai között a francia tengerparton.
