Kultúra

Jókai nemcsak íróként, de szobrászként is ragyogó volt

Vincze Miklós
Vincze Miklós

Kultúrák és cool túrák. 2017. 07. 27. 11:35

Sőt, híres kortársai közül többen is a művészetek felé fordultak, műveiket azonban csak kevesen ismerik.
Korábban a témában:

A XIX. század Magyarországának egyik legismertebb alakja, a Jókay Móricként született Jókai Mór nevét mindenki ismeri, aki élete során legalább tíz másodpercet töltött az iskolapadban, regényei – így A kőszívű ember fiai (1869), vagy épp Az arany ember (1872) – pedig már több, mint egy évszázada az alapműveltség részét képezik.

Azt azonban kevesen tudják róla, hogy írói, újságírói, illetve politikai karrierje mellett a szobrászatnak is hódolt, olyan nagyságokkal együtt, mint Nyáry Pál, vagy épp a haza bölcseként emlegetett Deák Ferenc.

A Budapesti Negyed 57., Jókai Budapestjét fókusztémájaként megjelölő kötetében bukkan fel az író oszlophoz láncolt nőalakot ábrázoló fafaragványa, melyet képaláírása szerint a Petőfi Irodalmi Múzeum Relikviatárában őriznek:

Ugyanebben a számban olvasható a Munkások Újsága 1868. március 1-i számának első oldalán megjelent Mi az a munkás kéz? című rövid írás, melyben maga a művész mesél a faragáshoz való viszonyáról:

Mi az a munkás kéz?

A munka az ima után a legszentebb isteni tisztelet. A munkás kéz sikere mindenek fölött, a világon a legelső diadal. Egy munkás, ki iparüzletével naponkint két forintot tud keresni, tízezer forintnyi tőkét képvisel a nemzet kincstárában.

 

Egy kézműves tenyere annyi birtok, mint száz hold föld. Egy ország, melynek százezer iparosa van, épen ezer milliom forinttal ér többet mint ha iparosai nem volnának. Amerikában mindenki dolgozik, és nem szégyenl kézimesterség után élni; az ország elnökei, első tábornokai a szabó-asztal, a timár-tőke mellől szólittatnak magas állomásaikra; s mikor letelt az uralkodási idejök, ismét visszamennek a varróasztalhoz, a tőkéhez és dolgoznak tovább. Ezért Északamerika gazdag és boldog. – Spanyolország századokig bányászta Amerika ezüstjét, aranyját; de népe szégyenlette a dolgot, azért most szegény, mint a templom egere.

 

Hajdan szokásban volt, hogy minden királyi herczegnek tanitottak valami kézimesterséget. Nagy Péter czár, mikor leghatalmasabb úr volt, egyszer átöltözött ácsnak, elment napszámba, keresett egy rubelt, azon vett sajtot s kenyeret, azt hazavitte a császárnénak s azt monda neki: „látod, ha czár nem volnék is, el tudnálak tartani.”

 

Nem rég közöltem egy magyar menekült emlékiratait, kit a forradalom utáni üldözés a külföldre hajtott, s ki bejárta Amerikát, Ausztráliát, mindenütt becsületesen megélve és utazva. Másnak, nagy úrnak, belekerült volna ez utazás tízezer forintjába; más ember, tudós ember, meg is halt volna éhen az alatt; őt pedig eltartotta egy kis ár, a mivel szíjgyártó munkákat dolgozott. S mikor a többiekkel együtt őt is kivetette a tenger az ujseelandi jeges partokra, a többi, ki gazdagságát a tengerbe veszté, koldulni ment; ő azzal a kis árral a kezében ott is úr maradt, a maga ura.

 

Én is megkértem tisztelt barátomat a lap szerkesztőjét, hogy írasson be a magyar munkások egyletébe, mint kézművest: mint képfaragót. Az elmúlt évek elzárkozottsága, vagy elzáratottsága igen sok olyan embert megtanított a mesterségre, a ki különben csak a fejével szokott dolgozni. Nyáry Pálról, Deák Ferenczről senki sem hinné, hogy a legremekebb faragványokat tudják készíteni.

 

Én is azon időkben tanultam azt meg, a mikor szükség volt a kéznek dolgot adni, hogy a szív pihenhessen. Egyszer egy ilyen kész munkámat elvittem egy pesti esztergályoshoz, fénymázoltatás végett, a mihez magamnak nincs eszközöm. A mester azt kérdé rőlem, ki készitette azt? Mondám neki, hogy én magam; – faragok minden keménységű fába, tajtékba, elefántcsontba. Az esztergályos nem ismert s azt az ajánlatot tevé, hogy ő fizet nekem naponkint három forintot, ha ő nála fogok dolgozni. Megköszöntem és mondám neki, hogy most nem fogadhatom el, mert épen regényt irok. Akkor aztán a derék ember bocsánatot akart kérni, azt hitte, hogy megbántott. Oh dehogy bántott! soha életemben elismerés jobban nem esett, mint azon ajánlat, hogy nekem ismeretlenül három forint napi bért ígérnek a kezem munkájáért!

 

Eddig azt hittem, hogy csak a tollam tart fenn, az pedig csak hazám nyelvén tud irni; hazám határán túl én is csak idegenek irgalmára szorult kelletlen vendég volnék; s ez a gondolat lenyomott, megalázott; – ez a becsületes esztergályos felvilágosított felőle, hogy még vésőm is van, s hogy azzal minden mivelt országban becsületes kenyeret kereshetek, s ott sem szorulok kegyelem adományra; s ez a tudat felemelt, büszkévé tett mint semmi dicsőség nem.

 

Azért kértem magam a munkások egyletébe, mint képfaragót iratni be. Legnagyobb tisztesség a munka, legjobb titulus a „mester”, s legjobb nemesi czimer – a kézműves czimere a műhely ajtó fölött.

Ennél jobban semmivel sem tudnánk egyetérteni!

A kiemelt kép a Wikimedia Commonsból származik.
vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.