Kultúra

Presser Gábor: Somló nem tudna mit kezdeni a saját mellszobrával

Jankovics Márton
Jankovics Márton

kult. 2017. 07. 26. 11:11

Egy éve halt meg Somló Tamás, ami után azonnal nyilvánvaló volt, hogy nem lesz több LGT-koncert. Abban is megegyeztek a tagok, hogy egy darabig nem adnak interjút, inkább csendben emlékeznek. Presser Gábor most oldja föl a hallgatást. De vajon lesz-e Somlóról díj elnevezve? Elégedett-e a Kanye West-per kimenetelével? Mit szokott hallgatni a YouTube-on? És vajon mik az igazán fontos dolgok az életben? Nagyinterjú.
Korábban a témában:

Tavasszal sikerült peren kívül megegyezni Kanye Westtel a Gyöngyhajú lány engedély nélküli felhasználása ügyében. Elégedettek az eredménnyel Adamis Annával?

Leginkább azzal vagyunk elégedettek, hogy sikerült lezárni ezt az áldatlan ügyet, mert attól tartottunk, hogy szép lassan felőröl bennünket a jogi hercehurca. Minden lehetséges variációt ismertettek velünk, ezért választottuk inkább a relatíve gyors megállapodást. Ennyi volt. Nem ez a legfontosabb az életben, csak hát túlságosan nagyot durrant…

És mi az, ami igazán fontos az életben?

Egyszer, Somló betegágyánál üldögélve barátokkal arról beszélgettünk, hogy amíg hiábavaló hülyeségekért jól megküzdünk, fontos dolgokat hagyunk szépen elszállni. Hogy meg kellene tanulni végre a dolgokat a helyükön kezelni, és lehet, hogy nem érdemes mindenért csatázni, mert csak egyre több sérülést cipelsz tovább.

Nagyon nehéz év volt  a tavalyi, bár történtek jó dolgok is.

December 5-én volt például A padlás 900. előadása a Vígszínházban, ami azt is jelenti, hogy valahol már készülődik az egymilliomodik vígszínházi Padlás-néző, és eközben egy komoly New York-i  produkciós társasággal A padlás amerikai adaptációján kezdtünk el dolgozni. És ez azért most nagyon izgalmas.

Somló halálával egy korszak is véget ért. Bejelentették, hogy az LGT nem lép fel többé. Ez rögtön egyértelmű volt?

Nem lesz több LGT-koncert. Ezt kimondtuk, Karácsony, Solti és én. Ültünk együtt a temetés másnapján, egyszer csak James kimondta ezt a pár szót, Jánoska lenézett maga elé, Marosi Andris, az LGT ügyvédje meg felállt, és kiment. Ennyi történt. Néhány filmkocka a végefőcím előtt. Viszonylag egyszerű volt kimondani, túlélni már kissé nehezebb. De hát mostantól miről is szólhatna egy LGT-koncert? Hogy nem lehet, hogy nem tudjuk, és nem is akarjuk helyettesíteni Tomit?

A Sziget nulladik napján lesz megemlékezés, de úgy hallani, készül egy másik emlékkoncert is.

Karácsony, Solti és én már megkaptuk a felkérést, a szervezők már ismertették velünk a terveket, ezek szerint november végére terveznek egy Tomiról szóló nagyszabású emlékkoncertet, sok-sok fellépővel. A többi részletet is nyilván hamarosan megtudjuk.

Fotó: 24.hu/Berecz Valter

És vajon lesz szobra Somlónak is, mint Cseh Tamásnak? Vagy neveznek el majd díjat róla, amit aztán minden évben ki lehet osztani?

Még Mikulás körül hívott egy úr Erdélyből, úgy beszélt, mintha ismernem kéne, hogy egy Somló-díjat alapítanának, mert Tomi erdélyi származású. Nem tudtam mit mondani. Szegény Tomi mulatna ezen a legjobban. Mert hogy ki is kapjon Somló-dijat? A budapesti éjszaka leghelyesebb vándora? Vagy aki a legrövidebb idő alatt a legtöbb parkolóbüntetést kapta? Aki a legtöbbet késik a próbákról? Mert ha egy énekesi díjat akarnának alapítani, akkor a zsűri kapaszkodhat. Ez az egész valahogy nem is illene Somlóhoz.

Barátok voltunk, és dolgoztunk meg vitatkoztunk majd’ ötven éven át, sírtunk, zenéltünk, röhögtünk, veszekedtünk, azt hiszem, kevesen ismerték nálam jobban, de hogy ő mit kezdene a saját mellszobrával?

És az a sok szép méltató cikk. Kár, hogy nem akkor írtak róla ilyen szépen, amikor még ő is elolvashatta volna.

A tavalyi nyár nem volt kíméletes. Laux József is meghalt, akivel pár héttel korábban még beszélt is Somló temetésén. Elgondolkodik ilyenkor a saját mulandóságán is?

Ültem a taxiban, Laux Józsi temetésére vitt. A taxis, fiatalember, arról beszélt, hogy gyerekkorától hallgatja az LGT-t, és a BUMMM a kedvenc lemeze, még úgy el is mosolyodtam, mikor is megálltunk, hogy beszállhasson mellém az omegás Mihály Tomi. És amíg Misi jött át a zebrán, a taxisember hátrafordult, rám nézett, és azt mondta: „Hát… bizony már csak maga él egyedül a BUMMM lemezes négyük közül.” Inkább ezt meséltem el, mint hogy egyenes választ adjak.

Akkor váltsunk témát, amúgy is be kell vallanom valamit: mi már egyszer találkoztunk itt, a Vígszínházban, de erre valószínűleg csak én emlékszem. A Megasztár középdöntőjéből zsűrizett haza úgy kilenc éve.

Emlékszem. Kíméletlen voltam?

Nem, csak igazságos. A fellépésünk utáni első mondatát sosem felejtem el: „Két embertől három hangszeren ekkora káoszt még életemben nem hallottam”. Ami végső soron akár bóknak is vehető.

Biztos bóknak is szántam.

Ha ma hívnák egy induló tehetségkutató műsorba zsűrizni, elgondolkodna rajta?

Elgondolkodnék. Sokféle ilyet láttam szerte a világon, és mindig azok tetszettek, ahol tehetségkutatásról szólt a dolog. A szappanopera felé mozduló verziókat nekem nehéz megszeretni. Szóval, attól függ.

Sok időt tölt itt a Vígszínház padlásszobájában?

Nagyon sokat.

Fotó: 24.hu/Berecz Valter

És inkább a zongora előtt vagy az íróasztalnál ücsörög?

Is-is, de azért nem véletlen, hogy az íróasztalom nem úgy néz ki, mint amin dolgozni is lehet. Inkább egy tárolóhely, ahogy az egész szoba is kezd kissé rumlis lenni. A Vígszínház 1994-es rekonstrukciója óta vagyok ebben a szobában, azóta innen nem vittek ki semmit, csak behoztak. A legtöbb időt a zongora előtt töltöm, nagyjából ez az egyetlen értelmes dolog, amit csinálhatok, persze azon kívül, hogy elvégzem a színházi munkámat, ami nem feltétlenül köt a szobámhoz. Néha óriási a hajtás, és van, hogy este csak egy kicsit beülök a nézőtérre, vagy a hangpáholyba, belenézek egy-egy előadásba.  Mindig is szerettem a színházasdit, most nagyon jó itt dolgozni. Nem is emlékszem, mikor volt ennyi tehetséges fiatal a Vígben.

De akkor az a kedvenc állapota, ha kettesben maradhat a zongorával?

Ennél még nem tudok jobbat. Itt a színházban és otthon is szeretek éjszaka ellenni a zongoránál, körülvéve könyvekkel, a vázlatfüzeteimmel és mindenféle hangrögzítőkkel.

A magányos alkotás után viszont jön a fellépés, amikor a dal megszólal több száz vagy ezer ember előtt. Összemérhető ez a két élmény?

Nem hiszem, hogy az egyik létezhetne a másik nélkül. Közönség előtt játszani az igazi megmérettetés, miközben az „csak” reproduktív tevékenység, még akkor is, ha a koncert legjobb pillanatai azok, amikor szabadon lehet játszani, rögtönözni, kalandozni.  Az LGT-vel is mindig figyeltünk, hogy legyen tere az improvizációnak, az én „egyzongorás” szerzői estjeimen pedig teljesen szabad vagyok. Úgy kezdek egy dalba, úgy játszom, úgy kísérem, ahogy épp megérzem.

És az improvizáció az életben is fontos önnek? Csak mert egyszer azt mondta, hogy soha egyetlen lépést nem kellett tennie semmiért a pályafutásán, mert mindig szembejöttek a lehetőségek. Ezt lehet sorsnak, de sodródásnak is nevezni.

A sodródás a pontosabb kifejezés. Valahogy – eddig – végigkísért az a jelenség, hogy mindig megtaláltak olyan felkérésekkel, amiknek volt igazi tétje. A zenélésben az improvizáció felülmúlhatatlan pillanatokat hoz – persze ezek nagyrészt el is illannak –, szoktunk Szakcsi Lakatos Bélával négykezest improvizálni talált hangokra, néha játszom Wahorn András zenekarával is, a The Noise Flowers-szel.

Nem kell egymásra nézni, egyszer csak érkezik egy hang, egy zörej, egy motívum, és elindul valami, ami csak visz magával.

Évtizedes barátság után október végén, a BKK-ban  lesz életünk első közös budapesti koncertje Falusi Mariannal.  Erre az előadásra csupa kivételes muzsikustársat hívtunk meg, akiknek egyáltalán nem a hagyományos műsorkísérői szerepet szánom. Bőven lesz helye a szólisztikus és improvizatív muzsikálásnak is.

Mennyire nehéz lezárni és elengedni egy dalt? Például képes élvezni egy régebbi dalát, vagy mindig csak a hibákat hallja benne?

Az simán megtörténhet, hogy az ember sok év után meghallgatja egy dalát, és azt érzi, hogy most mennyire másképp, netán jobban játszaná. De erre vannak a koncertek. Magukba a dalokba amúgy nem kapaszkodom tíz körömmel, inkább szórnám őket szerteszéjjel. A felvételek elkészítése más, akkor kísérletezni kell, ha lehet, végül is ez lesz az, ami megmarad. Nehéz befejezni. Egyszer egy kiadófőnök azt mondta, hogy „a Pici bácsitól nem lehet megkapni egy lemezanyagot, csak elvenni tőle”. Igaza volt, én tényleg addig vacakolnék a dalokkal, amíg csak engedik.

Fotó: 24.hu/Berecz Valter

Akkor mondhatjuk, hogy javíthatatlan perfekcionista?

Ez nagyon hízelgő, de én inkább azt mondanám, hogy a szöszölés, a kipróbálás hozza a legnagyobb élvezetet. Én próbákon vagyok igazán határozott, vagy mikor betanítok egy dalt, egy hangszeres szólamot, vagy színésszel foglalkozom. Stúdióban másképp van, szeretek belebújni a zenébe, és imbolyogni benne. A beszédben is lassú vagyok. A tévések mindig mondták, hogy egyszerűen nem lehet kivárni, mire én megszólalok. Biztos nem vág elég gyorsan az eszem. Lehet, hogy igazuk van.

Ez megfontoltságot is jelent egyben?

Nem, csak keresem a szavakat. (nevet)

És mikor más zenéjét hallgatja, képes önfeledten átadni magát az élménynek, vagy olyankor is elemez?

Ez rajtuk múlik. Gyakran simán át tudnak húzni rajongóba a zenészek és a dalaik, ha viszont valami nem elég jó, már lapozok is, igyekszem minél gyorsabban odébbállni. Annak semmi értelme, hogy kínozzam magam, meg hát az időm is telik. Én kárörömből nem tudok zenét hallgatni. Elemezni meg nem az én dolgom.

Hol keresi magának leginkább az új zenei impulzusokat?

Sokszor elkóválygok a neten, a YouTube-ban az az igazán jó, hogy visz, amíg hagyod magad. Akárcsak zenészként, hallgatóként is a pillanat embere vagyok, nagyon szeretem a felfedezés örömét. Ha valami magával ragad, gyorsan keresek még jó sokat belőle, aztán még mesélek is róla, aztán akár el is felejtem.

És mit keres leginkább netes szörfölés közben? Új, feltörekvő zenekarokat, vagy inkább a régieket?

Nem vagyok nosztalgikus típus, se a magam, se a saját generációm régebbi zenéjét nem igazán keresem, sokkal jobban felvillanyoznak az új zenék, új arcok, új hangzások. Nyilván van egy-két olyan ikon, akit bármikor szívesen meghallgatok, de azzal például nem értek egyet, hogy a generációmnak valamiféle kitüntetett helye lenne a világban.

Sőt, nagyon nem bírom, mikor velem egykorúak úgy beszélnek a fiatalokról, ahogy annak idején rólunk beszéltek az akkori öregebbek.

De hát olyanok  mindig vannak, és lesznek is,  akik simán ítélkeznek valakikről, akiknek leginkább meg sem hallgatják a zenéjét.

De mi állhat a bezárkózás és zsigeri elutasítás mögött? Félelem?

Van ebben minden: talán kicsi féltékenység, szűklátókörűség, vagy ez esetben inkább szűkfülűség. Öregszünk. Emlékszem, mikor először láttuk meg magunk mögött feltűnni a következő, az új zenészgenerációt, bennem  felrémlett, hogy anno hogyan is viselkedtek velünk a korban előttünk járók. „Hülye kis je-je zenészek…stb.”  Ez volt a minősítésünk. Ezért is bosszant fel, mikor azt hallom, hogy valakik kinevezik magukat „nagy generációnak”. Nem volt az mindenestül olyan nagy, csak voltak benne korszakalkotó figurák. Akik fordítottak egyet a nagy vagy kicsi zenei golyóbison. Ez pedig minden generációval így van.

Fotó: 24.hu/Berecz Valter

Nem csak hallgatja a fiatal zenészeket, gyakran dolgozik is velük, például Rúzsa Magdival. Tudatosan keresi a fiatalok társaságát, vagy ezek az együttműködések is csak úgy megtalálják?

Magdival tíz éve ismerjük egymást, de az „Angyal mellettem” csak a negyedik közös dalunk. Szóval nem mondhatnám, hogy direkt keresném a fiatal előadók társaságát, és hát tudom, hogy ez akár vicces is lehetne a korkülönbség miatt. Senkinek nem áll jól az erőltetett fiatalodni akarás. Az rendben van, hogy szeretek felfedezni magamnak új arcokat, hangokat, de nem akarok erőből közéjük keveredni. Sokuk megkeres ezért-azért, de lenne abban valami súlyos aránytalanság, ha ráakaszkodnék a huszonévesekre.

Hét éve indította el a Magyar Dal Napját, 2015-ben viszont megszüntették a mögötte álló nonprofit céget. Akkor ez most siker- vagy kudarctörténetet jelent?

Hát, ez a nagy kérdés. Úgy gondoltam, lassan el kell dőlnie, hogy van-e szükség a Magyar Dal ünnepére, vagy nincs, de ne egy nonprofit cég dajkálja ezt az álmot az idők végezetéig. Tavaly szeptemberben is volt több helyen Magyar Dal Nap-i koncert, biztos, hogy lesznek olyan emberek, akik viszik tovább ezt az ügyet, de be kell látnom: abban tévedtem, hogy ez egy ‘Ügy’ lesz, jó nagy Ü-vel. Az az álmom nem valósult meg, hogy a média, a rádióadók országszerte, netán még könyvtárak, archívumok, kottatárak is mellénk állnak. A médiának évről évre érdektelenebb lett a dolog, hiszen elvesztette az újdonságértékét. Eleinte hírnek számított, később már nem nagyon. Pedig abban bíztam, hogy lesz legalább egyetlen nap az évben, mikor sok-sok fórumon válogatni lehet majd a magyar dallal foglalkozó műsorokból.

Sajnos nem sikerült beemelni a köztudatba ennek a hagyománynak az értékét, lehet, hogy ez a kincsestár szép lassan megy az enyészetbe.

Nehéz fenntartani a lelkesedést egy évenkénti egynapos eseményért. Jó esélye van a kudarcnak, de az is lehet, hogy egyszer csak belobban egy pár hangjegy. „Rengeteget kell küzdeni  azért, hogy a valóság álommá váljon.” (nevetgél)

Az angolszász popkultúra túlereje miatt van ez így?

Elsősorban saját magunk miatt, mert nem tiszteljük eléggé a múltunkat és a hagyományainkat. Meg a jelen művészetét. A művészet, a zene valahogy nem igazán fontos, mindenkinek meg kell küzdenie a hétköznapokkal. Mindig létezett és létezni is fog a hivatalos hagyományőrzés, de az mindig is követi az aktuális útmutatást, irányvonalat. Így kényelmes, biztonságos és főleg kifizetődő. Én valamilyen civil kíváncsiságra és büszkeségre gondoltam építeni a Magyar Dal Napját. Lehet, hogy túl korán indítottam be, miközben azt hittem, hogy ez már az utolsó utáni pillanat. Pedig mindenképp van valami baj velünk, ha már a médiatörvénybe kellett foglalni, hogy a magyar rádiókban némi magyar zene is játszandó. És ez nem vicces. Közben lassan a zenei közelmúltunk is ködösödik már. Valamilyen másod-harmadgenerációs gének alapján most még le lehetne játszani, értelmezni lehetne ötven – akár száz évvel ezelőtti kottákat, még lehetne meghallgatni kifakult hangú vacak kazettákat, beszélgetni régi és új zenékről. Versdaloktól népdalokon át a rock-, vagy épp „komoly” dalokig. De a kották idővel elporladnak majd, és ne tévedjünk, a régi hangfelvételek is! Bocsánat a tiszteletlen  hasonlatért, de kicsit olyan ez, mintha Bartókék nem mentek volna el népdalokat gyűjteni annak idején.

Fotó: 24.hu/Berecz Valter

Oké, ez a múlthoz való viszony, de mi a helyzet a jelennel? Ott vannak például az internet nyújtotta lehetőségek…

A Magyar Dal Napja azért főleg a jelenről és a jövőről szól, vagy szólna. Arról, hogy „Hahó, emberek, írjatok dalt, mert dalt írni és hallgatni nagyon jó!”. Sok dalt ismerünk, ami generációk életét változtatta meg, a világról való gondolkodásunkra is jócskán hatottak. Ma a netre bárki bármit fölpakolhat, de ez egyben csapda is, mert annyi az inger és a felület, hogy könnyű elveszni benne. Az odáig rendben van, hogy a fiatalok majd szépen feltöltik a YouTube-ra a zenéiket, a dalaikat, de ahhoz, hogy az tényleg eljusson az emberekhez, kell sok minden más, a promó, a marketing, magyarul, kell a profi média is. Meg hát több-kevesebb pénz… Attól, hogy a lemezipar a régi formájában összecsuklott, még  lenne dolguk a kiadóknak. De hát az egész – és nem csak a zenei – világ  zavart állapotban van mostanában.

Akkor nehezebb ma zenészként befutni, mint az Omegának vagy LGT-nek volt annak idején?

Szerintem jóval nehezebb a maiaknak. Most telített a piac. A zene, és mindenféle  zenének nevezett valami folyamatosan jön mindenünnen. Mint az árvíz. Anno az egy egész más „piac”, más társadalmi  közeg volt. Igaz, ketrecünk most is van, de a mi indulásunkkor szinte áthatolhatatlan volt a kultúrrács: a Varsói Szerződés keszonjaiba csak nagy ritkán szivárgott be nyugati zene. Így aztán a magyar rockzene egy pár magyar banda révén egész Kelet-Európában egyeduralkodó lett, letaroltuk ezt a zárt piacot. Ez sokat hozzáadott az LGT nyugati karrierjéhez is. Ma egy fiatal zenész nagyon más feltételekkel indul, tulajdonképpen egyből a világpiacon kezdhet harcolni. Bármikor probléma nélkül felülhet a repülőre és leszállhat Amszterdamban vagy Londonban, és kipróbálhatja magát. De azért ez sem tűnik túl sima terepnek.

Ön is turnézott külföldön, föl sem merült akkor, ott épít karriert?

Voltak komoly felkéréseim, volt, ami nem érdekelt, volt, amit nem mertem elfogadni, de az sosem merült fel bennem, hogy innen elköltöznék.

A Magyar Dal Napja beindításakor hangsúlyozta, hogy mindent szívesen lát, csak a politika maradjon távol tőle. Sikerült megőrizni ezt a politikamentességet?

Nagyjából igen, persze a mai Magyarországon lehetetlen a politikától tökéletesen  távol maradni. De az alapító „kiáltványhoz” tartottuk magunkat, mi soha nem kértünk és nem is fogadtunk el semmiféle politikai támogatást. Bár úgy tűnik, ez meg is látszik…

Ha nem is a politika, de az állam szerepét fontosnak látja a magyar zenekarok finanszírozásában? Sokan hangoztatják azt, hogy fölösleges támogatni a popkultúrát, tartsa el magát a piacról.

Nagyon utálom azt a szöveget, hogy a „könnyűzene értéktelen üzleti cikk, tartsa csak el magát”. Ez igazi hetvenes évekbeli káderduma, ami már akkor is nagyon gáz volt. Mert hát egy rossz komolyzenei darab miért érne többet, mint egy jó dal? Mint ahogy egy gyengécskére kisikerült „rockopera” sem magasabbrendű alkotás, mint egy csak egyszerűen jó dal. Arról nem beszélve, hogy az úgynevezett könnyűzene által generált bevételek finanszírozták az egyébként szakmailag nagyon is fontos komolyzenei kiadványokat. Ami rendben is van.

A hetvenes évek közepefelé, még fiatal szerzőként kiderült, hogy  vannak „értékes” és „értéktelen” műveim. 

Fotó: 24.hu/Berecz Valter

Magához rendelt, majd közölte egy hölgy a 7. kerület Tanács Adóosztályán, hogy: „Az történt, hogy  véletlenül  jónéhány ‘értéktelen’ művét az ‘értékesek’ közé soroltuk, ezt korrigálandó  most pótlólagos adót kell kivessünk.” Ez viszonylag pozitív hír volt, mert én addig azt hittem, hogy minden művem értéktelen. Gondolom, a színházi dalokat valahogy művészetnek, a rockzenét meg selejtnek könyvelték el. De igazán bajban akkor lehettek, mikor a Ringasd el magad egyszerre ment a Vígszínház színpadán és az LGT koncerteken. (nevet) Az államnak amúgy kötelessége támogatni a kultúrát, aminek bizony a dalok is szerves részét képezik. Az már nem feltétlenül az állam reszortja, hogy szortírozzon, és eldöntse, mi jó és mi rossz. Nemcsak azért, mert nem tudja megítélni, hanem mert nem lehet igazságos. Persze a pénzosztósdi soha nem tudott és nem tud  igazságos lenni. A baj ott van, mikor nem is akar annak látszani.

Feldühíti, mikor ilyet lát?

Mondhatnám azt, hogy feldühít, de inkább már csak somolygok rajta. Látni kell, hogy rengeteg mű létre sem jöhetne támogatás nélkül. Mindenkinek meg kell értenie, hogy az alkotás, a művészi munka  nem azonos a bulvárcímlapra kerüléssel. Sokan érdemlik, vagy érdemelnék meg a közpénzekből történő támogatást, és sosem csak ők kapnak belőle. Vagy pont ők nem.

Említette a színház és a rock and roll kettőségét, amiben az egész pályafutását töltötte. Melyik világot érezte közelebb magához?

A színházba is a rockzenészként  kerültem be, és mindkettőben szeretek létezni. A zene világa nagyon tág, és szinte minden lázba tud hozni belőle: a totális improvizációtól a fegyelmezett színházi munkáig.  Ha engem valaki felkér, hogy dolgozzak vele, nem szokott panaszkodni utána. Ez nekem elég fontos visszajelzés, mert sosem akartam semmi mást csinálni, csak zenélni. És nagyon sokat tanulok a színházban minden munkából, szeretem mindenestül, a Vígszínház életem egyetlen hivatalos „munkahelye” − lassan negyven éve.

És tud már mindent a zenéről, vagy a jó zenész is holtig tanul?

Biztos, hogy jobb zeneszerző vagyok, mint huszonöt vagy ötvenévesen. Jobb dalokat (is) írok, de ez persze nem változtat azon, hogy az új dalaim belehalnak a régiekbe, amik ott menetelnek mögöttem évtizedek óta, és kíméletlenül letaposnak szinte bármit, ami azóta születik. Az idő az ő nagy előnyük.

Elszomorítja olykor, hogy a legendás múlt mindig elnyomja a jelent?

Igen. De azt is tudom, hogy ez egyedül engem érint, és illene örülnöm ennek a diadalnak, de hát csak nem állhatok az elnyomó oldalára?

Fotó: 24.hu/Berecz Valter

Látom ön is tabletet használ. Ezek szerint a régi írógép csak dísznek van ott az orgonán?

Épp elromlott. Így is használom persze, de nem írásra: legutóbb egy dalhoz rögzítettem a gépelés hangját. Tudom, van ezer és ezer hangminta az interneten, de én szeretem saját kezűleg csinálni. Sokkal jobb játék.

Egy utolsó kérdés: Miért ad az utóbbi években olyan kevés interjút?

Hát, hm, nagyon nehéz úgy interjút adni, hogy az újságírók többsége nem szakmai oldalról közelít, és az illető hölgy vagy az úr talán nem is látott engem játszani. Nem nagyon emlékszem olyan újságírói kérdésre, ami valójàban a munkáról, dalokról, szövegekről, zenei megoldásokról szólt volna. Mért nem kérdez olyat újságíró, hogy miért játszik majdnem mindig bés’ hangnemekben? Hogy lehet egy koncertet zongora-szájharmonika-trombita-perka felállásra hangszerelni? Mitől ugrott neki harmincnyolc Parti Nagy-versnek? Maga nem tud fütyülni, hogy a lemezekre a Závadát hívja? Maga szerint az angyalok tényleg tanácsra szorulnak erotikus ügyekben? A Kék likőr tényleg igaz történet? És a Majd Leonard?

De nem. Mindig csak az a jó bánatos múlt. Ami már fenn van a neten, azt könnyebb újrakérdezni, esetleg kicsit másképp. Most, itt a végén már elmondhatom, hogy úgy gondoltam, hogyha ez az úr is eszerint a “szisztéma” szerint  kérdez, akkor majd valahogy szépen kiszállok.  De azt is tudtam,  megpróbálni meg kell, mert egyszer már mint megasztáros zenészt, előadót ebből az épületből simán – ahogy mondta – hazazsűriztem. Milyen dolog lett volna most élből visszautasítani? De aztán jó volt beszélgetni.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Illustration of a long shadow European Union flag with  a no trespassing signal
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.