Sajnos rajongok a tök értelmetlen avantgárd dolgokért, a kretén konceptuális elmebajokért, de két angol fickó mostani ludwigos alakítása sok mindent kenterbe vert, amit eddig láttam.
Gilbert és George mára márkanévvé vált a kortárs művészetben. Adott két tőrőlmetszett brit fazon (némi olasz beütéssel), akik önmagukat tekintik a műalkotásnak. Minden művükön ott pózolnak faarccal, mindig kifogástalanul elegáns öltönyben, szóval annyira trú angolok, hogy ennél jobban csak akkor lehetnének, ha úgy néznének ki, mint a dobálózó fickó ennek a Hopper-képnek a parafrázisán.
Gilbert és George-ot valahogy sikerült meggyőzni, hogy csak és dedikáltan a budapesti Ludwig Múzeumnak kalapáljanak össze egy kiállítást, a művészpáros pedig úgy gondolta, egy 2013-as képsorozatukat tömik bele a Ludwig tágas tereibe. A Gilbert és George-i értelemben véve bazi nagy, panelekből összerakott képek kerültek a kiállítótérbe (amit most tudtam végre megnézni, ezért írok róla egy héttel a megnyitó után).
Nem tudom, a páros szándékosan csapta-e az arcunkba a Bűnbak képek Budapestnek című anyagot, amit egytől egyig 2013-ban készített fotómontázsok alkotnak. Telis-tele vannak visszatérő motívumokkal, mégis minden kép előtt el lehet álldogálni, sokon röhögni is egy jót, mert annyira jó tükör a mai európai embernek.
Bizonyára mindenki emlékszik, amikor Szijjártó Péter dadogva-akadozva magyarázta, hogy Nyugat-Európa nagyvárosai tele vannak olyan “no-go zónákkal”, ahova a hatóságok se merészkednek be, nem érvényesül ott az adott állam jogrendje. Szijjártói szemmel Gilbert és George kelet-londoni lakókörnyezete is no-go zóna: tele van csadoros nőkkel, gyanús alakokkal, halal kebabosokkal és Western Union-fiókokkal, amiken keresztül – evidens! – a közel-keleti terroristáknak utalnak a helyi bangladesi és pakisztáni származású emberek fontmilliókat.
Gilberték minden második képén vonul egy csadoros nő, illetve megjelennek az utcán bandázó kemény arcok, de van egy kulcsmotívum, ami minden képet elural:
Komplett, több négyzetméteres képek épülnek a habpatronokra, amik akár a csadoros – természetesen terrorista – nők bombái is lehetnek. És olykor tényleg olyan nagynak ábrázolja Gilbert és George ezeket a kis fémtubusokat, mintha a Cár-bomba méretével és hatásával rendelkeznének. Szijjártó Péter valószínűleg megrettenne azoktól az iszonyatos kombinációktól, amiket George és pajtása létrehoztak: muszlim asszonyok, bombaszerű patronok, két nyugtalanító, mutogató öltönyös alak és az a rengeteg vörös és fekete szín.
És akkor itt visszatérhetünk a kiállítás címére: Bűnbak képek Budapestnek. Mintha az utóbbi hetekben (hónapokban, években) rengeteg bűnbak képet láttunk volna a főváros utcáin, csak ezeken nem muszlimok és angolok szerepeltek, hanem egy Soros György nevű antikrisztus. Korábban épp a muszlimok és a migránsok voltak a bűnbakok, akiktől rettegünk, nem értjük őket, terroristának tartjuk az összeset, diszkréten szemet hunyva a kereszténység által elkövetett mészárlások, terrortámadások, bűnök felett, mintha bármely vallás jobb vagy rosszabb lenne a másiknál.
Azonban az idegent nem értjük, rettegünk, megijedünk tőle, és még egy szaros habpatronba is fenyegető robbanószerkezetet látunk. Ezzel persze maga az iszlám gyökerű terrorizmus érte el a célját, az őseurópaiak összemossák teljesen az iszlámot és a gyilkolászást, holott a kép bőven árnyaltabb. Bűnbakok mindig kellenek, pláne az olyan autoriterbe hajló rendszerekben, mint az orosz, a török vagy épp a magyar.
