Kultúra

Lovasi András: Habony Árpádot tanítani fogják a PR-iskolákban

Lovasi András: Habony Árpádot tanítani fogják a PR-iskolákban

Nem érdekli, lesz-e szobra, de azt már tudja, milyen tiszteletre méltó bácsivá válni. A mostani plakátkampány szerinte a chemtrail-konteók szintjén jár, és csak reméli, hogy nálunk nem jön majd el a putyini bekeményítés. Az 50 éves Lovasi Andrással arról is beszélgettünk, lenne-e popzenei kormánybiztos, hallotta-e már a Despacitót, és hogy az övék a leghomoerotikusabb zenekarnév.

Jó ideje lóg a feje fölött ez a kerek szülinap, de most már tényleg 50 lett. Érzi, ahogy szétárad a bölcsesség a tagjaiban?

Lehet ezt bölcsességnek is hívni, én még nem annak hívom.

De akkor érez valami változást?

Szerintem nem attól változunk meg, hogy belülről érzünk valami komoly dolgot. Inkább a körülmények alakulnak át, ami aztán elindít bennünk is valamit. A környezetünk máshogy kezel bennünket, vannak sztereotípiák például, hogy viselkedik egy rendes nyugdíjas, és akkor igyekszik úgy csinálni, ahogy elvárják tőle. Ez is egy szerep, amit ha nem vesz túl komolyan az ember, azért az nem baj.

Önhöz miben kezdtek el máshogy állni?

Az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy észrevétlenül tiszteletre méltó bácsivá válik. Egyre többen magázzák, és elkezdenek máshogy beszélni vele. Ha ez így megy tovább, lassan engem is felvehet Schmuck Andor a nyugdíjasai közé a Tisztelet Társaságába.

És hogy viseli az egész éves felhajtást? Nem tűnik ünneplős típusnak, most mégis fél Budapest ki van plakátolva az arénás szülinapi koncerttel, de az új Kiscsillag-klip és a Fishing on Orfű első napja is erről szólt.

Ezt is a helyén kell tudni kezelni. Az arénás koncert például nem a szülinapra lesz kiélezve. A kerek szám inkább csak egy apropó, aminek ürügyén megpróbáljuk színpadra állítani az elmúlt évtizedek zenei termését. Nekem ebben pont az az érdekes, hogy el kellett kezdenem egy egésznek tekinteni az eddigi dolgaimat. Már nem esik szét külön korszakokra, hogy ez volt a Kispálban, az a Kiscsillagban, ennek írtam ilyen zenét, annak meg olyan szöveget. Van egy közel 300 dalból álló repertoár, amire eddig soha nem néztem úgy, hogy itt van tessék, bármelyiket eljátszhatom, mihez van kedvem? Amikor elkezdtük összerakni a dalsorrendet, hamarosan az lett a legjobb érzés, hogy bármelyik eszembe juthat, mert a kispálos és kiscsillagos zenészek együtt játsszák a dalokat. A szülinapozás egy lehetőség arra, hogy ne csak az én, hanem a közönség fejében is összeálljon az a 30 év, amit eddig zenéléssel töltöttem.

Fotó: 24.hu/Berecz Valter

Többször nyilatkozta mostanában, hogy nem az ötvenesektől kell várni a popzene megújítását. Értem a logikát, de mégis: nem rossz érzés, mikor ezt kimondja magának az ember? Világmegváltó tervek nélkül is lehet rock and rollt csinálni?

Szó sincs arról, hogy az ötvenesek ne vállalnák fel szívesen ezt a küldetést. Részünkről is beleférne, hogy ne csak magunkat találjuk ki újra, hanem az egész popzenét is, igazán ráférne szegényre. De minden érkező generáció a saját hangját akarja hallani a popzenében, szerintem már az is furcsa, hogy a hazai popelőadók derékhada jócskán elmúlt 30.

Amúgy követi a mainstream popzene mai trendjeit?

Nem nagyon.

Ezek szerint a nyár slágerét, a Despacitót sem hallgatta rongyosra?

Ennek például még a címét sem hallottam. Bőven elég az a zajszennyezés, ami minden nap eléri az embert a különféle felületekről. Egyébként sosem voltam naprakész ezen a téren. Nemrég például kitöltöttem egy tesztet a neten arról, hogy vajon mennyire ismerem a Balaton Sound-os bulislágereket. Egészen gyászos eredményt értem el, alig találtam el egy-kettőt.

Ebből is az derült ki, hogy egyáltalán nem vagyok buliképes, de nincs is bajom ezzel.

Hiszek benne, hogy ami fontos, az úgyis megtalál. A magyar popzenében azért jobban képben vagyok, mert a Fishing szervezése miatt egy csomó bandát meg kell hallgatnom. A világslágerekben viszont egyáltalán nem vagyok up to date. Hogy lennék? Tévét nem nézek, rádiót nem hallgatok.

Orfűn csaknem három órát zenéltek, de a koncert legspontánabb pillanatát egy technikai hiba szülte. Elromlott az erősítője, és amíg szerelték, hirtelen felindulásból megénekeltette a közönséget. Az jutott eszembe, hogy jók a megkoreografált nagykoncertek, de nem hiányzik ez a fajta a spontaneitás a zenélésből?

Minél nagyobb a gépezet, annál nehezebb benne spontánnak lenni. Mi ezzel akkor szembesültünk először, mikor a Kispállal elkezdtünk nagyszabású koncerteket adni, ahol már rendesen megtervezték a fényeket is a show-hoz. A huszonötödik koncert előtt kitaláltuk, hogy már unalmas ez a sorrend, és játsszuk inkább visszafelé az egészet.

Ennek aztán az lett a vége, hogy a világosító, aki két hétig a fényeket tervezte, annyira ideges lett, hogy ránk oltotta az egész PeCsában a villanyt.

A popzene egyre inkább tolódik el a színház felé, ahol minden pillanat ki van találva. A közönségben viszont megvan az igény a spontán pillanatokra. Ebből következik, hogy mesterségesen megteremtett spontán pillanatokat látnak az emberek. Például ezt a dalt a régi időkben is rendszeresen a technikai hibák áthidalására vetettem be, csak előjött a régi rutin.

A Fishing on Orfű is tízéves lett idén, és egyre népszerűbb. Nagy fesztivál lesz ebből is, vagy megőrzik a családias hangulatot?

Nem tervezzük, hogy nagyobb legyen a fesztivál, mert ahhoz olyan változásokat kellene eszközölni, amihez sem kedvünk, sem az anyagi erőforrásunk nincs meg. Inkább abba az irányba mozdulhatunk, hogy kissé színesebbé tegyük a programot, és Kapolcs vagy az Ördögkatlan mintájára a falut is jobban bevonjuk a szervezésbe. Zenei értelemben már nem nagyon tudunk tovább nyújtózkodni. A következő lépés az lehetne, hogy meghívunk nagyobb nevű, külföldi zenekarokat, akik hívónevek lehetnek, de itt tátong előttünk egy hatalmas költségvetési luk, amihez szponzorok kellenének, azokat meg inkább nem erőltetjük.

Fotó: 24.hu/Berecz Valter

Egy ideje ön is pesti lett. A Fishing után azért feltámad a honvágy?

Az mindig feltámad. Még nem igazán sikerült kitalálnom, hogyan jó élni Pesten.

De legalább közben Pécs is megváltozott annyira, hogy már ott sem érzem annyira jól magam.

Szóval mostanában inkább sokszor az van, hogyha itt vagyok, akkor ott lennék, vagy fordítva.

És ön szerint 2067-ben áll majd Lovasi-szobor Pécsen? Csak onnan jutott eszembe, hogy idefele jövet épp Cseh Tamás bronzszobra mellett sétáltam el.

Tök mindegy, az ilyesmi úgyis csak az utókornak szól. Szerintem Cseh Tamást sem izgatná különösebben, hogy vajon állítottak-e neki szobrot a Gellért-szálló előtt. Persze biztos nem bánná, hiszen a férfiúi hiúság mégiscsak egy létező dolog. Ennél jobban érdekel, hogy a magyar popzenében a 30-as, 40-es évektől kezdve létrejött egy szövegközpontú zenei hagyomány, ami változó formában a mai napig ível. Az mondjuk nem esne rosszul, ha ebbe a sorba egyszer bekerülnének az én szövegeim is, Bércesi Robié vagy akár a Szabó Benedeké.

Nemrég épp Cseh Tamás egyik dalát idézve mondott véleményt a magyar közállapotokról. Hogy úgy érzi, mintha egész országot elhagyta volna a jobbik része. Mennyire telepszik rá ez az érzés a mindennapjaira?

Nyomaszt, főleg, ha arra gondolok, hogy 2011-ben, amikor már Fidesz-kormány volt, mennyire szürreálisnak tűnt volna egy ilyen plakátkampány, mint a mostani.

Úgy csúsztunk át ebbe az eszelős állapotba, hogy közben mindenki azt mondogatta: most már tényleg nem lesz rosszabb. És ez most nem a szokásos értelmiségi fanyalgás, hanem tényleg az elemi döbbenet. Erre már nincs is mit mondani.

Nem tudom, ki az a Habony Árpád, de az tuti, hogy a PR-iskolákban tanítani fogják a nevét. Persze nincs új a nap alatt. A hadakat egyben kell tartani, ezért lebutítják az üzenetet, hogy mindenki értse, ki a barát és ki az ellenség. De azért ennél egy picit szofisztikáltabb világmagyarázatokat kellene összerakni, mert ez már tényleg a chemtrail-konteók szintje.

Mérgelődik a híreken, vagy inkább próbálja kizárni az életéből, és a saját dolgaival foglalkozni?

Nem nagyon tudom, mi a helyes stratégia, de egy idő után nem is lesz szükség stratégiára. Mindenki visszahúzódik és elegánsan próbál kimaradni abból, hogy véleményt nyilvánítson. Én is el szoktam hárítani az ilyen kérdéséket, L. Simonnal is csak azért kerültem levélváltásba, mert akkor a saját szakmámról volt szó. Úgy éreztem, itt az ideje, hogy valaki felemelje a szavát. Amúgy érdekes időszakot élünk ebből a szempontból, mert a nettó kultúrára fordított pénzben sokkal jobban állunk, mint bármikor az elmúlt évtizedekben. Látszik, hogy ez a piac is elkezdett torzulni, mert olyan pénzek mozognak benne, amelyek nem a valós keresletet mutatják. Sok zenekar bőven a valódi piaci értéke fölött kérhet gázsikat manapság. Emellett viszont a vásárlóerő is megizmosodott. Ha a budapesti koncertéletet és a nézőszámokat figyeljük, minden a legnagyobb rendben van.

Fotó: 24.hu/Berecz Valter

Akkor hol a hiba?

Ott, hogy a folytatásra többféle forgatókönyv létezik, és nem tudjuk, melyik lép életbe. Ez leginkább attól függ, hogy Magyarország mennyire tud az EU erőterében maradni. Ha ugyanis az orosz modellt nézzük, azt látjuk, hogy Putyin hatalomra kerülése után 6-8 évvel Szentpétervár és Moszkva a legpezsgőbb kulturális életű városok közé tartoztak. Ma ez már egyáltalán nincs így, és nem véletlenül. Az ilyen átalakulásoknak van az elején egy serkentő hatása, egyszerűen amiatt, hogy rend van és egy kézben összpontosulnak a döntések. Ezt érezzük most itt is.

Aztán majd meglátjuk, hogy miként próbálják meg a kultúra testéről leválasztani az uralkodó osztály számára fekélyesnek számító réteget.

Lát esélyt arra, hogy a putyini bekeményítés nálunk is bekövetkezzen?

Az esély megvan rá. Ott a Pussy Riot templomi akciója volt az a pont, ahol a hatalom viszonylagos nagyvonalúsága elillant a kulturális szereplőkkel szemben. Képtelenség megjósolni, hogy történik-e nálunk is ilyesmi, vagy marad ez a puha leuralás. A Petőfi Rádió és egyéb felületek birtoklásával már most is azok a popzenék kerültek előtérbe, amiknek nincs bajuk a fennálló renddel, inkább pozitív üzenetet sugároznak. Lehet, hogy ennyivel megelégszik a hatalom, és azért a kevésbé pozitív zenekarok is elzöröghetnek majd a háttérben. De akadhat majd egy-két olyan is, akit látványosan félretesznek. Persze a popzene sokadlagos kérdés, ennél nagyságrendekkel fontosabb területek is vannak a hatalom számára.

De ha érkezne mondjuk egy felkérés, hogy popzenei kormánybiztosként valósítsa meg az elképzeléseit, elvállalná?

Nem, mert ez minden szempontból rossz döntés lenne. Azt láttam, hogy aki elfogadott ilyen pozíciókat az utóbbi időkben, szinte mindig nagyon rosszul jött ki belőle. Az általam nagyra tartott Ángyán József is megégette magát államtitkárként, akárcsak egyéb jó szándékú emberek, akik közel sodródtak a kormányhoz. Akkor már közelebb állna hozzám, hogy egyfajta tanácsadói testületben vegyek részt, ahol alapelveket és távlati terveket jelölhetnénk ki. Közben mégsem kellene az arcomat koptatnom.

Tehát lennének azért ötletei.

A kultúrában azért is működik a tao-támogatás,vagy a popzenében  a PANKKK vagy most a Cseh Tamás Program, mert azokat érdemes támogatni, akik tényleg csinálni akarnak valamit. Gondoljon bele, jelen pillanatban is hány ezer zenész izzad a próbahelyeken ingyen, pusztán lelkesedésből. Biztos többen vannak, mint a focisták. Kb. tizenöt év alatt egy exportképes iparággá lehetne fejleszteni a magyar popzenét, ami így nemcsak az országimázsnak lenne fontos hordozója, de még komoly jövedelmet is termelhetne.

A magyar nyelvű popzenének is lenne erre esélye?

Miért ne? Ahogy az izlandiak, finnek vagy franciák is megcsinálták. A popzene jelenlegi iránya persze most nem ennek kedvez. Mára az egyetlen nagy jövedelemforrás a koncertezés maradt, és annyira kemény harc megy a piacért, hogy kicsiként nehéz érvényesülni. Már nem is csak az angolszász popzene egyeduralmáról van szó, hiszen az amerikai szórakoztatóipar a brit popzenét is fojtogatja. Amelyik angol zenekar nem tanul meg amerikai módon produkciókat csinálni, annak ugyanúgy annyi. Ez most megint nem az európai kis népek popzenéjének az időszaka, de azért mindig van némi mozgástér. Mi például sokkal gyengébben állunk, mint a környező országok. A románok vagy a lengyelek ezen a téren is erősebbek.

Fotó: 24.hu/Berecz Valter

Pride-ban viszont mi sem állunk rosszul, hatalmas tömeg vonult múlt hétvégén Budapest utcáin. Kint volt esetleg?

Nem, koncertünk volt aznap, de azért a magunk módján megemlékeztünk róla a Budapest Parkban. A Lecsó például rózsaszín ingben lépett fel a Pride tiszteletére.

A közönséggel együtt pedig azt is megállapítottuk, hogy a Kiscsillag a leghomoerotikusabb zenekarnév a világon. Idáig jutottunk.

De amúgy megmozgatja ez az ügy? Kimenne, ha épp nem lenne koncert aznap?

Nem vagyok eseményjáró típus. Ha nem megyek ki, az csak azért van, amiért egy csomó másik tömegrendezvényen sem vagyok ott. Rosszul viselem a tömeget, még a strandot is elkerülöm, ha azt látom, hogy húsznál többen vannak.

Óriáskvíz: mennyire ismered Lovasi András életművét?
Ötvenéves lett az elmúlt harminc év talán legnagyobb hatású magyar zenei előadója és szövegírója. Születésnapi kvíz rajongóknak.
Olvasói sztorik