Ha alig tizenöt évvel az atombombák ledobása betoppantunk volna egy nyugat-európai, vagy épp tengerentúli kertészeti szakkiállításra, jó eséllyel nem hittünk volna a szemünknek, hiszen néhány méterenként találkozhattunk volna a radioaktivitásra utaló illusztrációkkal, vagy épp az atomenergia kifejezéssel, a növények jó részére pedig értetlenül bámulhattunk volna, hiszen az asztalok, a sarkok és a tálcák tele voltak lehetetlenül apró paradicsomokkal, egy tövön többféle virágot is hozó növényekkel, óriási borsókkal, valamint szokatlan méretű virágokkal.
A XX. századot uraló radioaktív láz (amikor a gyerekek kezébe is urániumot adtak, sőt, a gyógyszerek némelyikében is fura dolgok fordultak elő) az ötvenes évekre érte el a kertészet világát, és hirtelen egyre nagyobb számban kezdtek megjelenni a gamma gardens (a gammasugárzásra utalva) vagy épp atomic gardens néven emlegetett kertek, melyekben tucatjával nőttek a különböző, radioaktív sugárzásnak kitett, genetikai anomáliákat mutató növényfajok.
A hasonló furcsaságokra vágyók egészen egyszerűen egy radioaktív izotópokkal jól megbombázott fémrudat helyeztek el a kert közepére, az pedig láthatatlan sugarával elvégezte a dolgát:
Rövidesen terjedni kezdtek a már módosított szupernövények magjai, emellett pedig a kertimádók keresztezték is az egyre furcsábbá vált növényeket – sőt, az igazán keményvonalas szakértők a tengerentúlon kormányengedélyt harcoltak ki maguknak arra, hogy a legstabilabb kobaltizotópot (60Co, felezési ideje 5,2714 év) használhassák.
A mánia a hetvenes évek derekára szerencsére lecsengett, így mind a mai napig sem született egyetlen, embereket, vagy épp autókat ebédelő, velejéig romlott növény sem, az atomenergia pedig bevonult a jól kordában tartott erőforrások közé.
