Ez a magzat első gondolata az anyaméhben

Amikor ráeszméltem, hogy látok, akkor fogtam fel, hogy meghaltam. Láttam, pedig nem volt világos.

Enyhe, sötétpiros homály derengett, mint amikor ágyban fekve vastag takarót húzunk a fejünkre, és azon keresztül nézzük, hogy süt be az ablakon a nap. Egy pillanatig nem is értettem, hol vagyok, csak azt tudtam, hogy ha élnék, ilyen jól és ennyi mindent semmiképpen nem láthatnék. Sem a boltívforma takarót, amely fölém borul, és finom, ágas-bogas fonalak szövik át; sem a lentről előtekergőző keskeny csövet, amely jókora, sötét gomolyban végződik. Nem levegő vett körül, hanem víz. Meg csönd. Semmit nem hallottam, mintha nem is lett volna fülem.

Még mielőtt rájöttem volna, hogy nem tudok úgy mozogni, ahogy megszoktam, már megértettem, hogy nem takaró borít, hanem anyai test.

Nemcsak meghaltam, hanem újra fogok születni. Fogalmam sem lehetett, hová, kik közé. Csak egyet tudtam: a világ legboldogabb embere leszek, amikor majd meglátom a napvilágot.

Úgy próbáltam a tudatommal az emlékeim után kapni, ahogyan ébredéskor az utolsó álma után kap az ember. De pusztán foszlányok maradtak meg (Fennsík? Vagy sima tenger? Szélroham? Árnyék? Vagy az árnyék hiánya?). Vajon miért nem hallok? Legalább szívdobogást… Ó, igen.  Hiszen csak egy perccel korábban kezdett működésbe lépni az agyam.  A hallás képessége pedig jóval később alakul ki. No, arra még várhatok.

Erre bezzeg emlékszem. Hogy jön ahhoz egy magzat, hogy ilyesmiket tudjon?! Lássuk csak: mit is tudok még?

Nagyot lódult a világ. Egy pillanatig nem értettem, aztán felfogtam: az anyám elindult. Mozog. Megy. Most már magamon kívül másra is tudok figyelni. Érzem, hogy megfeszül. Mintha félne.

A szívét persze nem hallom, de egész testemmel határozottan érzem a lüktetését. Most megáll egy pillanatra, mintha nekiment volna valaminek… de nem…  csak megáll, és éles szögben elfordul, igen. Most megint: megáll, fordul.  Megáll. Érzem, ahogy kapkodva veszi a levegőt. Pihen egy percig. Aztán egészen megfordul a tengelye körül, és siet visszafelé. Megáll, fordul…  megáll, fordul… megáll. Egy perc – és kezdődik minden elölről.

Beletelt egy időbe, mire felfogtam, mit csinál. Egy önmagába visszatérő útvonalon járkál, mint a ketrecbe zárt vad. Az első és a második fordulónál megáll egy pillanatra, a harmadiknál pedig sarkon fordul, pihen, aztán visszafelé teszi meg ugyanazt az utat. Azaz ha nem tévedek, akkor három kijelölt útvonalat jár végig, egészen úgy, mintha egy háromfalú szobában keringene körbe-körbe.

Mi történik velem?!

* * *

Nem tudtam felidézni a halálom és az öntudatra ébredésem közti időt.  Ha ez egyáltalán időnek nevezhető.

Megpróbáltam felidézni a nevemet. Ez sikerült: Lantos Fruzsina.

Aztán azt, hogy hogyan haltam meg. Ez is sikerült.

A polcról háromszög alakú, nagy darabokban hámlott a szürke olajfesték. Alóla előbukkant a fémszerkezet eredeti zöld színe. Legfelül szürke kartondoboz, zöld vignettával. A többi doboz – ha nem nézek oda, akkor is tudom – fehér. Hogy dobozok, azt persze nem látom, de tudom, hiszen közöttük töltöttem a fél életemet. A tekintetem belekapaszkodott ebbe a feltűnő zöldbe, és tudni akartam… tudnom kellett, még mielőtt az egész világ láthatatlanná válik, hogy ez a doboz miért különbözik a többitől. A kezemmel éreztem az ismerős helyet, ahol a fehér vaslétra jobb felső kapaszkodójáról lepattogzott a festék. A doboz felirata homályos, de tudtam, mit írtak oda: az egész polcon a városunkban lefolytatott boszorkányperek iratai tornyosultak. Nem voltak porosak. A dobozok tetejét és a polcokat rendszeresen takarították.

Benne évtizedek óta nem bolygatott jegyzőkönyvek tanúsították józan alapossággal, hogy a vádlott kutat mérgezett, holtat idézett, jószágot rontott, éjnek idején röpködött, ördöggel paráználkodott – hosszú tűvel szurkálták, csuklójánál fellógatták, lábujjszorítóval gyötörték, vízbe belevetették, tűzben megégették.

A dobozban, az iratok közé vékony, élénkzöld mappát dugtak. Hát ezt ki tehette ide, és főleg mikor?

Valamit láttam a létra alján. Illetve nem láttam. Csak egy foltot. Tudtam, hogy ez egy felfelé forduló, tésztaszerűen szétterülő, kőkemény arc, benne két óriási, háromszög formájú, gyűlölettel teli szürke szemmel.

– Te meg mit akarsz? – kérdeztem közömbösen. – Semmi keresnivalód itt!

Egészen közel emeltem az arcomhoz a mappát. A mérhetetlen szeretet minden mást kitörölt a tudatomból. Azt a kezet szerettem, amely számomra még éppen olvasható, kötélnyi vastag betűkkel és tustintával  írta fel hajdan a mappa fedelére a szöveg címét: „A’ tolvaj Prütsökrül ’s a’  nagy rezes Hegyrül.”

Ez a hálás szeretet volt – hátulról számítva – a harmadik gondolatom.

A második, vagyis az utolsó előtti a félelem nélküli boldogság. Mert a terem összes villanylámpája egyszerre gyulladt ki, szokatlan erejű fénnyel. Ekkor vibrálni kezdett a létra. Rázkódott, remegett.

De nem féltem. Már nem. A legszörnyűbb rettegésem múlt el, amikor minden láthatóvá vált.

Az utolsó gondolatom pedig – abszurd módon – egy idézet: „Nem  tudtam megállni… a föld… folyton csak fölfelé lejtett.”

Kiáltani, megijedni, fájdalmat érezni nem is lett volna időm.

* * *

Gyerek akartam lenni. Vagy madár. Sajnos egyik se foglalkozás. Így lettem levéltáros.

Persze diákkoromban még nem ilyen pályát képzeltem el magamnak, de mihelyt egyszer kipróbáltam, soha többé nem akartam mást.

A környezetem pontos, lelkiismeretes hivatalnokként ismert. Mindenki meg volt győződve arról, hogy kizárólag a négyszögletű, fehérre meszelt termekben, az egyforma szürke polcsorokban és a rajtuk sorakozó, tégla alakú irattartó dobozokban találok gyönyörűséget. Hiszen családom nem volt.

Én ezt nem cáfoltam meg. Mindenki azt gondol, amit csak akar.

Pedig egészen más kötött a levéltárhoz.

A véletlen.

Nem az okozott örömet, ha rendszert vihettem a rendszertelenségbe. Hanem ha valami apró hibát találtam. Persze azonnal kijavítottam, de ez nem számított, én emlékeztem rá.

Még jobban örültem, ha olyan ellentmondásra bukkantam, amelyet nem lehetett egyszerűen feloldani.  Ahogy egymás mellé került egy grófi végrendelet végrehajtásáról szóló irat meg egy szegénykórház költségvetése…

Ugyanaz a hatóság állította ki őket, ugyanazon a napon. De arra, hogy térben, időben és témában ennyire eltérő iratok kerüljenek elő, egyszerűen nem számíthattam. Én pedig éppen ezt imádtam. A kiszámíthatatlant.

Egyik régi vágyamról sem feledkeztem meg soha. Rendszeresen bejártam a kórházak gyerekosztályára mesét mondani. Telente madárkalácsot akasztottam az erkélyem fölé.

Aztán ötvenévesen elkezdtem gondoskodni Bambiról.

Bambinak semmi köze nem volt egyetlen őzikéhez sem. Az utolsó élő rokonom volt, a nagyanyám öccsének az özvegye: roppant termetű és erejű, képtelenül csúf, kőkemény öregasszony. Bamba tekintete miatt nevezték el így még kicsi korában, aztán ez a gúnynév rajta ragadt.

Pillátlan szeme egyébként sem volt mindennapi jelenség. Számtalanszor megfigyeltem, ébren, alvás közben, még ébredéskor is, de nem sikerült megfejtenem a rejtélyt: hogy vetődhet valakinek úgy a szemhéja fölötti redő, hogy egy teljesen normális formájú szem háromszögletűnek tűnjön?

A magam részéről azt is nehezen hittem el, hogy Bambi valaha volt kicsi. Igaz, azt sem értettem, hogy élhetett vele bárki is évtizedekig házasságban.

Szellemi fogyatékos volt. Ettől persze még lehetett jó feleség, csakhogy ő nem az az áldott galambszelíd fajta volt ám, aki arra született, hogy gyarapítsa a szeretetet a földön. Órákig, napokig el tudott üldögélni magában, egyetlen szó, egyetlen mozdulat nélkül. Aztán egy pillanat alatt, minden látható ok nélkül, ellenségessé vált. Az utolsó időkben csak én tudtam hatni rá. Hosszan, erősen a szemébe néztem, és elkezdtem mesét mondani. Fejből vagy rögtönözve, mindegy. Ezzel elcsendesítettem.

Ezért aztán úgy gyűlölt, mint a medve az idomárt.

Mesemondó körútjaimról ismertem fogyatékos embereket, de egyikük sem volt képes olyan gyűlöletet érezni, mint Bambi. Egy idő után egyértelmű lett, hogy a legjobb, ha hozzám költözik. Persze nappali ápoló felügyelete mellett, aki bármikor felhívhat. Mivel a levéltár szomszédságában laktam, hamar haza tudtam szaladni.

Mindenki azt hitte, rosszul értelmezett felebaráti szeretetből foglalkozom Bambival, vagy talán azért, mert rajta kívül senkim sincs. Nem így volt.

A kiszámíthatatlansága vonzott.

Egészen addig, amíg el nem kezdett láthatatlanná válni a világ.

Először csak vastagodni kezdett a szemüvegem. Már ezt is nehezen viseltem. Kivizsgáltak. Azt mondták, kétesélyes. Ragaszkodtam a műtéthez. Nagyjából egy évig minden rendben volt, aztán kezdődött az egész elölről. Sőt, egyre rosszabb lett a helyzet. Megint megműtöttek. Ezúttal alig néhány hónapig tartott, mire tünedezni kezdtek körülöttem a körvonalak. A meséket fejből mondtam. A polcok és dobozok rendjében szó szerint behunyt szemmel is tudtam tájékozódni, és bármikor előhúztam a megfelelő iratot. A kollégáim egy darabig rá sem jöttek, mennyire nagy a baj. És mivel saját irodám volt, nem látta senki, hogy már szinte nem is a szememmel, hanem az orrommal olvasok.

Hirtelen szakadt rám a sötétség, mint mikor alagútba szalad a kocsi.

Kézen fogva vezettek hazáig végig ezen az alagúton, miközben mindenki más láthatott. Hallottam, ahogy megállnak a szembejövők. Megfordultak utánam az utcán.

Szinte szagról éreztem, hogy mennyire sajnálnak. Aztán egy megkönnyebbült sóhajból egyértelművé vált a boldogságuk: mindez nem velük történik.

Azonnal be akartam fizetni az újabb műtétre. A szemklinikán – ahol annak idején kezeltek – nem fogadták el a pénzt. Ők már korábban is figyelmeztettek, hogy mindez teljesen felesleges. Másik kórházat kerestem. Harmadikat. Makacsabb lettem, mint a pánikba esett öszvér. A  negyedik klinikán megegyeztünk.  A megtakarított pénzem rég elfogyott, kölcsönt kellett felvennem.

Világosságot nem tudtak csinálni a sötétségből, csak homályt. Először enyhét. Aztán sűrűbbet.

A  kollégáim elbeszélgettek velem, rokkantosítást, nyugdíjazást és hasonlókat emlegettek. De esküdöztem, hogy javulok. Most az egyszer örültem a termek örök egyformaságának: mindennek állandó helye volt, semmit nem tudtam eltéveszteni. Egyedül Bambi tudta, hogy végleg meg fogok vakulni. Egyre nehezebb volt megtalálnom a háromszögletű szemét.

Negyedik műtétnek már tényleg nem volt értelme.

Timár Krisztina: A látszat mesterei

Athenaeum, 2016