Százéves bácsi deszkával ütött le egy férfit, aztán rázárta a hűtőkamrát

Allan hamarabb befejezte, amit csinált, mint ahogy tervezte. Óvatosan kinyitotta a vécé ajtaját, hogy jobban hallja, mi történik a konyhában. Nyomban megtudta, amit tudni szeretett volna. Allan felismerte az ifjú hangját, amint épp azt ordította Julius Janssonnak, hogy azonnal mondja meg, hol van „az a másik vén fasz”.

Allan előrelopózott a konyhaajtóig, a puha papucsában szinte teljesen hangtalanul. Az ifjú ugyanazt a fogást alkalmazta Julius két fülének megragadására, amit korábban a malmköpingi buszállomás alkalmazottján gyakorolt. Erősen rázta szegény Juliust, és közben továbbra is azt akarta kiszedni belőle, hogy Allan hol van. Allan azt hitte, az ifjú megelégszik azzal, hogy megtalálta a bőröndjét, amely ott állt a konyha közepén. Julius erősen grimaszolt, de láthatólag nem állt szándékában válaszolni a kérdésre.

Allan látta, hogy az öreg fakereskedőt kemény fából faragták, és körülnézett a hallban, nincs-e ott valami megfelelő ütőszerszám. A lomok között többféle, fegyvernek alkalmas tárgyat is talált: feszítővasat, deszkalapot, rovarirtó sprayt és egy zacskó patkánymérget. Allan először a patkányméreg után nyúlt, de nem tudta kitalálni, hogyan vehetné rá az ifjút, hogy nyeljen le belőle egy vagy két evőkanálnyit.

A feszítővas viszont túl nehéznek látszott egy százéves ember karjának, a rovarirtó pedig… nem, mégiscsak a deszka lesz a legmegfelelőbb eszköz.

Úgyhogy Allan jól marokra fogta fegyverét, és négy, korához képest bámulatosan gyors lépéssel kiszemelt áldozata háta mögött termett.

Az ifjú megérezhette Allan jelenlétét, mert abban a pillanatban, amikor az öregember ütésre emelte karját, elengedte Julius Jonsson fülét, és megfordult.

A deszka ütése pontosan a homloka közepén érte, egy másodpercig meredten bámult maga elé, majd hátraesett, és fejét beverte a konyhaasztal sarkába.

Semmi vér, semmi jajgatás, semmi. Csak feküdt a földön lehunyt szemmel.

– Szép találat – mondta Julius.

– Köszönöm – felelte Allan. – Hol a desszert, amit ígértél?

Allan és Julius letelepedett a konyhaasztalhoz, míg a hosszú hajú ifjú a lábuknál aludt a földön. Julius töltött, az egyik poharat átnyújtotta Allannak, a másikat koccintásra emelte. Allan is megemelte a poharát.

– Ez jólesett! – mondta Julius, miután a pálinka lecsúszott a torkán. – Gondolom, a táska tulajdonosához van szerencsénk?

A kérdés inkább megállapításnak hangzott. Allan tudta, itt az ideje, hogy bizonyos dolgokra részletesebb magyarázatot adjon.

Nem mintha sok mondanivalója lett volna. A nap eseményeinek nagy részét önmagának is nehezen magyarázta volna meg. Mindenesetre újra elmondta, hogyan távozott az idősek otthonából, hogyan került hozzá szinte véletlenül a bőrönd a malmköpingi buszállomáson, és hogyan motoszkált benne az aggodalom, hogy a fiatalember, aki most itt fekszik a földön eszméletlenül, a nyomára bukkan, és utoléri. Őszintén bocsánatot is kért azért, hogy Juliusnak most miatta ég és sajog a füle. De Julius szinte felháborodva utasította vissza bocsánatkérését, mondván, hogy az események végre egy kis színt vittek egyhangú életébe.

Julius visszanyerte tettrekészségét. Úgy vélte, ideje, hogy mindketten belenézzenek abba a bőröndbe. Amikor Allan közbevetette, hogy a bőrönd zárva van, Julius rászólt, hogy ne beszéljen hülyeségeket.

– Mióta jelent akadályt egy zár Julius Jonsson számára? – kérdezte Julius Jonsson.

De mindennek megvan a maga ideje, folytatta. Előbb azt a problémát kell megoldaniuk, amelyik itt fekszik a földön. Nem volna szerencsés, ha az ifjú ember felébredne, és ugyanott folytatná, ahol abbahagyta.

Allan javasolta, hogy kint, az épület előtt kötözzék egy fához, de Julius megjegyezte, ha felébred, és túl hangosan ordibál, meghallhatják a faluban. És noha a faluban alig egy tucat család él, valamiért mindegyik neheztel Juliusra, és ha lehetőséget kapnának rá, ebben a vitában bizonyára az ifjú pártját fognák.

Juliusnak jobb ötlete támadt. Benn a házban, a konyha mögött van egy fagyasztókamra, melyben az orvvadászatból származó szarvashúst szokta tartani. Jelenleg a kamra üres, a fagyasztó ki van kapcsolva. Julius nem szereti pocsékolni az elektromosságot, a fagyasztó rendkívül sokat fogyaszt. Lopja ugyan az áramot, a számlát a szomszéd Gösta, a Skogstorp tanya tulajdonosa fizeti, de áramot lopni csak mértékkel szabad, ha valaki az előnyös helyzetet sokáig fenn akarja tartani.

Allan megtekintette a fagyasztókamrát, és megállapította, hogy kitűnően megfelel zárkának, nem foglalják el benne a helyet felesleges kényelmi berendezések. Két méter széles és három méter hosszú, talán több is benne a hely, mint amennyit az ifjú megérdemel, de voltaképpen nincs okuk rá, hogy a fiatalembert felesleges gyötrelmeknek tegyék ki.

A két öreg nagy üggyel-bajjal bevonszolta az ifjút a zárkának kiszemelt helyiségbe. Miközben ráültették egy felfordított ládára, és hátát a falnak támasztották, az ifjú felnyögött. Úgy látszik, hamarosan magához tér. Jobb lesz, ha gyorsan kimennek, és gondosan rázárják az ajtót.

Így is tettek. Julius ezután feltette a bőröndöt a konyhaasztalra, megvizsgálta rajta a zárakat, lenyalta a villát, mellyel az imént a szarvaspörköltöt és a krumplit ette, és néhány másodperc alatt kinyitotta a zárakat. Magának a fedélnek a felnyitására Allant kérte meg, végtére is a bőröndöt Allan lopta el.

– Ami az enyém, a tiéd is – mondta Allan. – Fele-fele arányban osztozunk a zsákmányon, de ha volna benne egy pár cipő az én méretemben, azt lestoppolom.

Allan felemelte a bőrönd fedelét.

– A büdös életbe – mondta Allan.

– A büdös életbe – mondta Julius.

– Engedjetek ki! – kiáltotta egy hang a fagyasztókamrából.

***

Allan Emmanuel Karlsson 1905. május 2-án született. Anyja az előző napon részt vett a május elsejei felvonuláson Flenben, tüntetett a nők választójogáért, a napi nyolcórás munkaidőért, és hasonló elérhetetlen célok megvalósításáért. A tüntetésnek annyiban mindenesetre megvolt a jótékony hatása, hogy elkezdődtek a fájásai, és nem sokkal éjfél után megszülte első és egyetlen fiát. Ez már Yxhultban történt, a tanyaházban, a szomszédasszony segítségével, aki ugyan nem volt különösebben ügyes bábaasszony, mégis nagy tekintélynek örvendett, mivel egyszer, kilencéves korában pukedlizhetett XIV. Károly János király előtt, aki viszont jó haverja volt magának Bonaparte Napóleonnak. A szomszédasszony javára írandó továbbá az is, hogy a gyermek, akit világra segített, megérte a felnőttkort, nem is akármilyet.

Allan Karlsson apja felelősségtudó és goromba ember volt. Gondoskodott a családjáról, és mérges volt a fennálló társadalmi rendre nagy általánosságban, és mindenkire, aki valamilyen módon ezt a rendet képviselte. A társadalom is rossz szemmel nézett rá, főként azóta, amióta kiállt Flenben a piactérre, és a fogamzásgátlás hasznosságáról szónokolt. Tíz korona büntetést kapott érte, valamint azt, hogy ezzel a kérdéssel többé nem kellett foglalkoznia, mert Allan anyja szégyenében mindenre kiterjedő látogatási tilalmat rendelt el.

Allan ekkor a hatodik évében járt, elég öreg volt már ahhoz, hogy részletesebb magyarázatot kérjen anyjától, miért kell apja ágyát hirtelen átvinni a konyha melletti fáskamrába, de válasz helyett anyja csak annyit mondott neki, hogy ha még sokat kérdezősködik, kaphat egy nyaklevest. Mivel Allan, mint a gyerekek általában, nem szerette a nyaklevest, nem firtatta tovább a dolgot.

Ettől a naptól kezdve Allan apja egyre ritkábban jelent meg saját otthonában. Napközben úgyahogy elvégezte munkáját a vasútnál, esténként különféle gyűléseken vett részt, és a szocializmusról vitatkozott, de hogy az éjszakáit hol töltötte, az Allan számára örök rejtély maradt.

Az anyagi felelősségvállalás elől azonban apja nem tért ki.

Bére legnagyobb részét minden héten átadta feleségének egészen addig, amíg egy szép napon ki nem rúgták az állásából, mert erőszakot alkalmazott egy utassal szemben, aki gyanútlanul elmondta neki, hogy azért utazik Stockholmba, hogy több ezredmagával köszönthesse a királyt a palota udvarán, és kifejezésre juttathassa előtte eltökéltségét a haza védelmének ügyében.

– Előbb magadat védd meg ez ellen – mondta Allan apja, és úgy állon vágta a szóban forgó utast, hogy az hanyatt esett.

Allan apját azonnal elbocsátották, és ettől kezdve nem tudott gondoskodni családjáról. Mivel híre ment, hogy erőszakos ember, és a fogamzásgátló szerek elterjesztésének szószólója, hiába keresett magának állást bárhol is. Nem tehetett mást, várta a forradalmat, vagy ha tehette, sürgette érkezését, mert amúgy pokoli lassan alakultak a dolgok. Mert Allan apja, ami azt illeti, eredménycentrikus ember volt. A svéd szocializmus elé nemzetközi példaképet kellett állítani. Mert a fejleményeket csak így lehet felgyorsítani, mert csak így lehet Gustavsson nagykereskedő és a hozzá hasonlók lába alatt forróvá tenni a talajt.

Allan apja tehát összecsomagolt, és elutazott Oroszországba, hogy letaszítsa trónjáról a cárt. Allan anyjának természetesen hiányzott az elmaradó vasutasfizetés, de egyébként örült, hogy férje nemcsak a környékről, hanem az országból is eltávozik.

Miután a családfenntartó emigrált, Allan anyjára és az alig tízéves Allanra maradt megélhetésük költségeinek előteremtése. Az anya kivágatta a házuk udvarán álló tizennégy nyírfát, legallyazta, felaprította és a hasábokat eladogatta tűzifának, Allannak pedig sikerült rosszul fizetett kifutófiúként elhelyezkednie a Nitroglicerin Rt. Flenben működő telephelyén.

A Szentpétervárról (melynek hamarosan Petrográd lett a neve) rendszeresen érkező levelek alapján Allan anyja növekvő csodálkozással állapította meg, hogy Allan apjának kezd meginogni a hite a szocializmus áldásaiban.

Leveleiben Allan apja gyakran írt barátairól és ismerőseiről, a petrográdi politikai elit tagjairól. Legtöbbször egy Carl nevű férfit emlegetett. Nem hangzik orosz névnek, gondolta Allan, és még akkor is ezt gondolta, amikor Allan apja Fabinak nevezte ugyanezt a férfit, legalábbis a leveleiben.

Allan apja szerint Fabi azt a tézist képviselte, hogy a nép általában nem tudja, mi jó neki, és szüksége van valakire, aki fogja a kezét. Ezért aztán az autokráciát jobb rendszernek tartja, mint a demokráciát, feltéve, hogy a társadalom tanult és felelősségtudó rétege gondoskodik róla, hogy a kérdéses autokrata jól viselje magát.

Itt van mindjárt a mostani helyzet, amikor tíz bolsevikból hét nem tud olvasni, méltatlankodott Fabi. A hatalmat mégsem adhatjuk át egy csomó analfabétának?

Yxhultba címzett leveleiben Allan apja ebben az egy tekintetben mégis megvédte a bolsevikokat, mondván, hogy családja tagjai nem tudják, milyen az orosz ábécé, és milyenek az orosz betűk. Ha tudnák, nem csodálkoznának rajta, hogy az emberek analfabéták maradnak.

Joggal kifogásolható azonban a bolsevikok viselkedése. Piszkosak, és vodkát isznak, ugyanúgy, mint otthon, Svédországban a pályamunkások, akik a vasútpályákat építik keresztbekasul egész Sörmlandban. Allan apja soha nem értette, hogy futhatnak annyira egyenesen a sínek, ha egyszer az építőik annyi pálinkát fogyasztanak, és mindig gyanakvással fogadta, ha a svéd vasúti pályák valamilyen irányban elkanyarodtak.

Hasonlóképpen sok baj van a bolsevikokkal is. Fabi szerint a szocializmusban abba kellene már hagyni azt a gyakorlatot, hogy mindenkit el akarnak tenni láb alól, amíg csak egyvalaki marad, aki parancsol. Sokkal egyszerűbb volna mindjárt az elején Miklós cár mellé állni, aki művelt és okos ember, és van elképzelése a jövőt illetőleg is.

Fabi tudta, mit beszél, mert ő már találkozott a cárral, méghozzá nem is egyszer. Fabi szerint II. Miklós derék, jószívű ember. A cár eddigi élete nagyon balszerencsésen alakult, de hol van az megírva, hogy ennek így kell mennie ezután is, a végtelenségig? Előbb rossz volt a termés, és fellázadtak a bolsevikok. Aztán a németek fordultak a cár ellen, mert mobilizálta a hadseregét. Pedig ezzel csak a békét akarta megőrizni. Végtére is nem a cár gyilkolta meg a trónörököst és a feleségét Szarajevóban? Vagy nem így van?

Így érvelt Fabi, bárki volt is, és érvelésével valamiképp Allan apját is maga mellé állította. Allan apja egyébként is megértéssel és együttérzéssel gondolt a cár életének fentebb említett balszerencsés fordulataira. Ennek a tendenciának előbb-utóbb meg kell fordulnia, akár az orosz cárról, akár a Flen környékéről származó egyszerű és becsületes emberről van szó.

Pénzt Allan apja soha nem küldött Oroszországból, de néhány évvel később küldött egy csomagot, amiben egy zománcozott húsvéti tojás volt. A tojást attól az orosz barátjától nyerte kártyán, aki az iváson, a beszélgetésen és az Allan apjával folytatott kártyázáson kívül nem is igen foglalkozott mással, mint az ilyesféle tojások gyártásával.

Allan apja a húsvéti tojást ajándékba küldte „kedves feleségének”, aki ezen jól felbosszankodott, és azt mondta, hogy az az istenverte lókötő jobban tette volna, ha igazi tojást küld, amivel a családja legalább egyszer jóllakna. Mindjárt ki is akarta hajítani az ajándékot az ablakon, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Gustavsson nagykereskedő talán adna érte valami kis pénzt, mert az olyan, hogy szereti a cicomás dolgokat, márpedig ez a tojás, gondolta Allan anyja, cicomás.

Könnyen elképzelhető, mekkora volt Allan anyjának meglepetése, amikor Gustavsson nagykereskedő két nap gondolkodási idő után tizennyolc koronát ajánlott fel Fabi tojásáért. Mármint hogy ennyit leír a tartozásából, de akkor is.

Allan anyja remélte, hogy máskor is hoz még tojásokat a postás, ehelyett azonban a következő levélből arról értesült, hogy a cár tábornokai elpártoltak uruktól, és hogy a cárnak le kellett mondania trónjáról. Allan apja levelében csak átkozta tojáskészítő barátját, aki az előbbiek miatt Svájcba menekült. Nem úgy, mint ő, aki marad, és felveszi a harcot azzal a felkapaszkodott pojácával, aki most átvette a hatalmat, s akit Leninnek neveznek.

Allan apját az ügy személyesen érintette, mert Lenin éppen akkor tiltotta meg mindennemű föld magántulajdonlását, amikor ő megvásárolt tizenkét négyzetmétert abból a célból, hogy svéd krumplit termesszen rajta. „A parcella, amit vettem, ugyan csak négy rubelbe került, de a krumpliföldemet senki nem államosíthatja büntetlenül”, írta Allan apja a családjának írt utolsó levelében. A levelet ezzel a mondattal fejezte be: „Ha háború, hát legyen háború!”

Ami azt illeti, háborúban ez idő tájt nem volt hiány. Háborúzott szinte az egész világ, mégpedig már jó néhány éve. Nem sokkal azután tört ki, hogy a kis Allan kifutófiú lett a Nitroglicerin Rt.-nél. Miközben dobozokba csomagolta a dinamitot, Allan kíváncsian hallgatta a munkások véleményét a világban történő dolgokról. Nem értette, hogy tudhatnak ennyi mindent, és még kevésbé értette, hogy képesek felnőtt emberek ennyi bajt okozni. Ausztria kétségtelenül hadat üzent Szerbiának. Németország hadat üzent Oroszországnak. Aztán egy délután Németország elfoglalta Luxemburgot, majd nyomban ezután hadat üzent Franciaországnak. Erre Anglia hadat üzent Németországnak, mire a németek azzal válaszoltak, hogy megtámadták Belgiumot. Ezek után Ausztria hadat üzent Oroszországnak, Szerbia pedig Németországnak.

Mindenütt folyt a háború. Beszálltak a japánok és az amerikaiak is. Az angolok valamilyen oknál fogva elfoglalták Bagdadot, azután Jeruzsálemet. A görögök és a bolgárok is harcolni kezdtek egymással, közben lemondott az orosz cár, az arabok pedig elfoglalták Damaszkuszt…

„Ha háború, hát legyen háború”, jelentette be tehát Allan apja. Nem sokkal ezután Lenin néhány hűséges követője kivégezte Miklós cárt és a cár egész családját. Allan megállapította, hogy a balszerencse ezek szerint a végsőkig kitartott a cár mellett.

Néhány héttel később a petrográdi svéd konzulátusról távirat érkezett Yxhultba azzal a hírrel, hogy Allan apja meghalt. A hivatal tisztviselőjének voltaképpen nem kellett volna a részletekről is beszámolnia, de úgy látszott, nem bírta megállni, hogy ne tegye meg.

A tisztviselő szerint Allan apja deszkából kerítést emelt egy nagyjából 10–15 négyzetméteres földdarab köré, és a területet független köztársasággá nyilvánította. Allan apja a miniállamot Igazi Oroszországnak nevezte, és azután abban a csetepatéban vesztette életét, mely akkor robbant ki, amikor két katona le akarta bontani a kerítést. Allan apja az öklével akarta megvédeni országa határait, és a két katona egyszerűen képtelen volt szót érteni vele. Végül nem jutott eszükbe jobb megoldás annál, hogy golyót eresszenek Allan apjának szeme közé, hogy végre nyugodtan dolgozhassanak.

– Egyszerűbben is meghalhattál volna – mondta Allan anyja a konzulátusról érkezett táviratnak.

Nem számított rá, hogy férje valaha is hazajön, de az utóbbi időben mégis reménykedni kezdett benne, mert a tüdeje rosszalkodott, és egyre inkább nehezére esett a fa hasogatása. Reszelős hangon felsóhajtott, és ezzel be is fejezte a gyászolást. Közölte Allannal, hogy a helyzet az, ami, ez most már egyszer s mindenkorra így van, a jövőre nézve pedig csak annyit mondhat, hogy lesz, aminek lennie kell. Aztán barátságosan megborzolta fia haját, és kiment az udvarra még több fát vágni.

Allan nem értette pontosan, anyja mit akart ezzel mondani. De azt megértette, hogy apja meghalt, anyja vért köp, és a háborúnak vége. Ő maga tizenhárom évesen már nagyszerűen kitanulta, hogyan lehet nagyot durrantani, ha összekever egy adag nitroglicerint, cellulóz-nitrátot, ammónium-nitrátot, nátrium-nitrátot, falisztet, dinitrotoluolt és még egy-két hozzávalót. Ennek még hasznát vehetem, gondolta Allan, és kiment, hogy segítsen anyjának fát vágni.

Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt

Athenaeum, 2017