Kultúra

Az egyik leghíresebb amerikai fickó csillagsávosat szellent

24.hu
24.hu

2017. 04. 23. 09:00

Ráadásul kiütött egy német politikust. Muchichka kolléga hosszút írt az Amerika Kapitányról. Matiné.
Korábban a témában:

A béke politikája az Amerika Kapitány: Polgárháborúban

 

 

Amerika Kapitány az egyik legrégebbi és legismertebb szuperhős, aki jellegzetes ruházatának és attribútumkészletének hála az egyik legpatriótább is. Jelleme hibátlan, mindenkiben a jót keresi, és a békére törekszik.

Feddhetetlen harcos, akinek személyével nem amerikaiként elég nehéz azonosulni, hiszen a szabadságba vetett megingathatatlan hite, illetve az, hogy magán viseli a teljes amerikai szimbólumkészletet – jelmeze egy nemzeti jelképen, az Egyesült Államok zászlaján alapul, és már-már annyira giccsesen hazafi, hogy csillagsávosat is szellent – inkább vicces, mint tiszteletet parancsoló.

Fontos azonban tudni, hogy karaktere ennél jóval összetettebb, s a vele foglalkozó írók sokszor üzenni akartak rajta keresztül. Szerepébe, jellemébe, fellépésébe sok minden belefért és belefér. Lehet az igazság, a patriótaság, a nacionalizmus megtestesülése, a „mindenféle rossz” elleni harc szimbóluma, az amerikai álom manifesztuma, attól függ, ki mit lát bele. Azok pedig, akik mélyebben elemzik karakterét, hajlamosak odáig merészkedni, hogy az USA egész legújabbkori történelmének párhuzamait is felfedezni véljék jellemében és kalandjaiban. A történetek írói Amerika Kapitány szónoklatain keresztül gyakorta bírálták az amerikai kül- és belpolitikát, a regnáló vezetők döntéseit, de ha nem ennyire direkt módon, közvetetten is előkerült az amerikai néplélek, a közös akarat szava.

A propagandától a faji kérdésekig

Az Amerika Kapitányról szóló történetek – legyen szó filmekről vagy az inspirációt nyújtó képregényekről – elemzésénél megkerülhetetlen faktor a politikai szempont, hiszen a karakter létrejöttét is pontosan az inspirálta. Joe Simon és Jack Kirby 1940-ben ugyanis politikai állásfoglalásként a szabadság és a náci zsarnokság elleni ellenállás szimbólumát alkotta meg Steve Rogers, vagyis Amerika Kapitány személyében, aki aztán első megjelenése során a címlapon ütötte ki Adolf Hitlert – bár igaz, csak a borítón, a képregényben már nem.

Az egymillió példányszámban értékesített (s ezzel rekordbevételt elkönyvelő) első szám hihetetlen sikernek örvendett, Amerika Kapitány pillanatok alatt sztár lett, népszerűségben pedig utolérte Supermant.

Simon először a Szuper Amerikai nevet szánta hősének, hogy még egyértelműbb legyen, mit is képvisel a karakter, de a jelzőt végül elvetették, hiszen sok ilyen előnevű hérosz praktizált már, és a Kapitány elnevezés amúgy is militánsabb hangvételt sugárzott.

amerika-kapitany(960x640).jpg (amerika kapitány, )
amerika-kapitany(960×640).jpg (amerika kapitány, )

Pályája gyorsan ívelt felfelé, hamar az amerikai olvasók egyik kedvence lett a gyenge, asztmás brooklyni srác – aki nagyobb, jobb, keményebb, értékesebb tagja akar lenni a társadalomnak, és valami igazán hasznosat akar tenni, hogy mindenki büszke lehessen rá –, hiszen önmagában kifejezte a nemzeti néplélek általános akaratát, vagyis azt, hogy az Egyesült Államok haderejének be kell lépnie a második világháborúba a szövetségesek oldalán, megmutatva azt, hogy az elnyomó náci Németországnak hol is a helye.

Ez az attitűd persze végigkísérte a karakter további pályafutását is, Amerika Kapitány mindig azokkal szállt szembe, akikkel kellett, legyen szó majomszerűen ábrázolt, alacsony, szemüveges japánokról, ármánykodó lelketlen szovjetekről, vagy az utóbbi másfél évtizedben szakállas arab terroristákról, sőt, alkotói Rejtő Jenőt is megszégyenítő hangzatos ponyvacímekkel adták el történeteit, amelyekben rendszerint fölényes győzelmet aratott mindenkin.

Viszont ahogy véget ért a második világégés, és a Föld országaiban már e trauma feldolgozása volt terítéken, az Amerika Kapitány iránti rajongás is csökkenni kezdett. Hiába tombolt a mccarthyzmus (vagyis a kommunistagyanús személyek elleni agresszív fellépés az 50-es években), és a Szovjetunió általi fenyegetettség is hiába volt napi téma, az immár komcsipüfölő hazafias szuperhős kalandjait már jóval kevesebben olvasták, s ezért először öltönyre cserélte a spandexet, majd egész tevékenységét áthelyezte a tanári katedrára, hogy onnan harsogjon nevelő célzatú szólamokat hitről, becsületességről és nemzettudatról. Ezzel együtt azonban a karakter szépen lassan eltűnt a süllyesztőben. A koreai háború esztendeiben nem is lett volna értelme használni a Kapitányt, hiszen az 50-es évek első éveiben szinte még az amerikaiak számára is szitokszó volt a patriotizmus, sokan megvetették az ország vezetőit, amiért azok belefolytak egy értelmetlen háborúba.

A karakter sorsát szívén viselő Stan Lee, a Marvel Comics író-szerkesztőjének szuperhős-forradalma, valamint a hidegháború olyan szakasza kellett a Kapitány dicsőséges visszatéréséhez, amely minden amerikait magabiztossággal töltött el. Stan Lee számára amúgy azért volt kedves Amerika Kapitány, mert a negyvenes években az egyik első szuperhős volt, akinek gondozásával több időt töltött, így az 1962-ben kezdődő képregényes arculatváltásban fontos szerepet szánt neki. Erre azért volt szükség, mert az ellenlábas DC Comics írói az 50-es évek végén, a 60-as évek elején régi szuperhősöket élesztettek fel, és létrehozták az Igazság Ligáját, ezért a Marvel Comics sem maradhatott le. Stan Lee vezetésével új szuperhőspanteon épült; ekkor jelentek meg az olyan, ma már klasszikusnak számító karakterek, mit Thor, a Vasember, Hulk vagy a Pókember, és jött létre 1963-ban az Avengers, vagyis a régi, a 90-es évek magyar képregényfordításaiból ismert Bosszú Angyalai, vagy ahogy újabban a filmek kapcsán nevezik, a Bosszúállók csapata.

E csoportosulás élére pedig Amerika Kapitány került, aki legalább olyan elánnal vetette bele magát az idegenek vagy a komcsik elleni harcba, mint ahogy tette két évtizeddel korábban a nácikkal szemben.

Ezekben az években az afroamerikai polgárjogi mozgalmak is hatottak a Kapitány történeteire, nem véletlen, hogy nem sokkal Martin Luther King halálát követően a karakter fekete társat kapott maga mellé. A döntésnek persze nemcsak politikai, hanem kereskedelmi okai is voltak, de ez nem von le semmit annak értékéből, hogy reflektálva a faji megkülönböztetés megszüntetésére irányuló mozgalmakra, Amerika Kapitány és a szuperképességekkel ugyan nem, de mechanikus szárnyakkal rendelkező afroamerikai exkatona, Sólyom lett az első vegyesrasszú szuperhős-páros az amerikai képregény történetében. A hetvenes években aztán érkeztek a kiábrándultság esztendei, melynek első számú letéteményese a vietnami háború volt. Érdekes módon Amerika Kapitány nem vett részt a harcokban, nem állt a háború mellé teljes csillagsávos mellszélességgel, ahogy tette ezt korábban a negyvenes években, mégpedig egyszerű okból: a Marvel kiadó állást foglalt, hogy szereplőjük soha nem az aktuálisan regnáló amerikai kormány propaganda szócsöve akar lenni, hanem az amerikai eszmény letéteményese.

Márpedig ha az amerikaiak zöme nem ért azzal egyet, hogy az USA-nak helye lenne egy arcvonal nélküli gerillaháborúban, akkor a képregények lapjain sincs semmi keresnivalója ott az őket szimbolikusan képviselő Amerika Kapitánynak.

Ezért ekkoriban a Kapitány és a Sólyom inkább népnevelésügyi történetekben szerepelt: szót emeltek olyan fontos témákban (ám sajnos elég didaktikusan), mint a fiatalok között elkövetett erőszakos cselekedetek (ne sanyargassátok egymást), a környezetszennyezés (ne dobáljátok el az utcán a szemetet), a dohányzás (ne dohányozzatok, mert egészségtelen), a szegénység (ne bántsátok az utcán élőket, mert nem biztos, hogy tehetnek róla) vagy a korrupció (ne fogadjatok el kenőpénzt).

A vietnami háború okozta letargia azonban még tovább eszkalálódott, hiszen ebben az időszakban pattant ki Richard Nixon lehallgatási botránya, a Watergate-ügy is, az amerikaiakat még nagyobb kiábrándultságba taszítva, megkérdőjelezve kormányzatuk döntéseinek hitelességét. Ez rányomta a bélyegét a Kapitányra is, akkori történeteinek írója pedig csalódva addigi elnöki ideáljában, „ad hominem”, vagyis gyalázkodó, sértegető támadást indított Nixon ellen a képregények lapjain keresztül, s az történt, amire akkor senki sem számított – bár így utólag a történelmet és a karakter alakulását egymás mellett vizsgálva teljesen érthető, kiszámítható és logikus volt –:

a Kapitány, csalatkozva az államot képviselő Fehér Házban, letette a csillagsávos spandexet, és Nomádként kezdett el praktizálni (bár előtte még leleplezett egy korrupt összeesküvést az amerikai kormány berkein belül), majd távozott a naplementébe.

Azonban jött a Reagen-korszak hurráoptimizmusa, a nemzeti büszkeség felerősödött, az új írói kéz által kissé pacifikált Amerika Kapitány pedig visszavette megszokott gúnyáját. Ezzel párhuzamosan a gorbacsovi glasznoszty ugyanúgy megjelent a lapokban, valamint az, hogy az új főtitkár külpolitikai szemlélete szembefordult a korábbi brezsnyevivel. Ez volt az az időszak, amikor először került előtérbe a képregények lapjain (és ennek nyilvánvalóan volt köze az ellenlábas DC-kiadó Watchmenjéhez, de erről később), hogy az Amerikai Egyesült Államok kormánya kötelezni akarta Steve Rogerst, hogy közvetlenül az állam irányítása alatt folytassa a bűn üldözését, hiszen az nem járja, hogy valaki csak úgy maszkot húz és önbíráskodik egyszerűen azon oknál fogva, mert hazafi(nak tartja magát) vagy mert gyorsabb, erősebb, kitartóbb az átlagpolgárnál a szuperhős-szérum áldásos mellékhatásai révén. Amerika Kapitány viszont nem akart efféle szupervizionálást maga fölé, és inkább lemondott személyazonosságáról, csak hogy hű maradjon az amerikai álom eszményéhez. Csaknem két év telt el, amíg a karakter ismét visszavette attribútumait és folytathatta addig megszokott munkáját.

Mint látjuk, az amerikai álom eszményhez mindig tartotta magát a karakter, hiszen ez az ideál ott volt eredettörténetében is, de ettől a ponttól vált igazán karakteressé ez a lózung a Kapitány későbbi történeteiben.

Ez összefüggésben van azzal, hogy a kilencvenes évek írói igyekeztek eltávolítani a klasszikus bűnüldözői szerepkörtől, kevesebb lett a földönkívüli fenyegetettség, inkább morális, etikai kérdéseket akartak problémaként elébe rakni, s a vitákban ő képviselte a racionális emberi eszményt.

Persze nem lett belőle egy tépelődő, egzisztencialista szereplő, bár közel állt hozzá, hiszen a 2001. szeptember 11‑i terrorcselekmények hatására a Kapitány is elkezdte keresni a miérteket, az okokat – ahogy az amerikai társadalomban szinte mindenki, hogy értelmezni tudják, mi vezethetett ezen értelmetlen cselekmények elkövetéséhez. Ezen időszakban eléggé republikánus szellemiség lengte körül a Kapitány történeteit, többször emelt szót a megtorlás mellett, és volt kalandja nagy szakállú arab terroristákkal is, akiken elégtételt próbált venni a New York-i események miatt.

Az amerikai politikai történésekkel való szoros kapcsolatát viszont még mindig nem ez, hanem a fejezetünk témáját is adó, az Amerika Kapitány: Polgárháború című filmnek inspirációt adó, azonos elnevezésű képregényfolyam egyik utolsó eseménye húzza alá.

A Civil Warban a szuperhős-társadalom két frakcióra bomlott, miután az Amerikai Egyesült Államok kormánya törvénybe iktatta, hogy minden olyan egyénnek, aki szuperképességekkel bír, regisztrálnia kell magát, vagyis valós személyazonosságát felfedve munkát kell vállalnia.

Az ellenzők táborának vezetője Amerika Kapitány lett, mert az egyéni szabadság korlátozását látja a törvényben és nem hajlandó megfelelni neki, még úgy sem, hogy az ő személyazonossága amúgy mindenki számára ismert. A másik tábort Vasember vezette, aki a kormányerők oldalán foglalt állást, helyeselve, hogy a hősöket állami kontroll alá kell vonni. A Polgárháború eseményei azonban rengeteg pusztítással jártak, az egyik epikus küzdelem közepén pedig Amerika Kapitány megrémült a mérhetetlen erőszaktól, egy pillanatra azt sem tudta, valójában mi ellen visel hadat, és inkább letette a fegyvert, csak hogy ne legyenek újabb vétlen áldozatai a szuperhősök konfliktusának – azokénak a szuperhősökének, akik korábban nem egymás ellen, hanem egymásért harcoltak minden ellen, ami rossz. Az igazságszolgáltatás persze azonnal elvezette, majd a kiszolgáltatott és megbilincselt Kapitányt a bíróság épülete előtt lelőtték, életét pedig nem sikerült megmenteni.

Egy képregényhős halála (pláne, ha amerikai képregényről van szó) általában nem túl komolyan vehető esemény, hiszen számos olyan példát ismerünk, amikor a Marvel vagy a DC képregénykiadó vállalat úgy próbálta az olvasottsági adatokat feljebb tornázni, hogy váratlanul megölt kedvelt karaktereket.

Amerika Kapitány halála viszont azért volt nagy szám, mert ez még nem történt meg a szereplővel. Hitték ugyan, hogy halott (valójában hibernálva töltött egy bizonyos időszakot), de el sosem pusztították, hiszen olyannyira ikonikus karakter volt, hogy esetleges kimúlása egyenértékű lett volna azzal, mintha a szabadság madarát, az amerikai álom megtestesítőjét vagy magát az USA zászlaját tiporták, pusztították volna el.

Nem véletlen, hogy a vezető amerikai politikai lapok is címoldalon hozták a témát, mintha valódi személy halála történt volna meg. Ezt azonban nem lehet kézlegyintéssel vagy az amerikaiak naiv, paternalista mivoltával magyarázni, hiszen ez a szimbolikus esemény pont 2007-ben történt, amikor a guantanamói fogolybotrányra is fény derült. Olyan kritikus időszak volt ez az elmúlt évek amerikai történelmében, amelyhez hasonló indulatok csak 2016-ban, a Donald Trump–Hillary Clinton választási kampány időszakában jellemezte a közbeszédet. 2007 viszont talán még indulatosabbá tette az amerikai választópolgárokat, hiszen demokrata érzelmű felük felgyújtotta volna a Fehér Házat, míg a republikánus része az ikonikus épület főbejárata előtt máglyát állítva, élve égette volna el Szaddám Huszeint. Ezek természetesen szélsőséges példák, de jól jellemzik, mennyire polarizált volt ebben az időszakban az Amerikai Egyesült Államok. Viszont egy ilyen helyzetben, amikor egyszerűen nincs valódi, kézzelfogható eszmény, mi lehet a leglogikusabb lépés egy olyan karakter sorsával kapcsolatban, aki az amerikai eszménnyel azonosítható?

Jelképesen el kell pusztítani, ezzel pedig Amerika Kapitány megölése a képregény-történelem legindokoltabb halálesete volt.

A helyzet szimbolizmusát pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Kapitány 2009-ben, Barack Obama beiktatásának évében, egy reménnyel teli új időszakban az amerikai álommal együtt főnixmadárként látványosan feltámadt.

Ki őrzi az őrzőket?

A politika pedig szépen becsempészte magát a filmekbe is, a második Amerika Kapitány-film, A Tél Katonája 2014-ben az összeesküvéses sztoriszállal jelzésértékű, de annál könnyebben dekódolható kikacsintás volt a lehallgatási botrányok felé, és bár az Amerika Kapitány: Polgárháború című film már kevesebb aktualizált problémára reflektált 2016-ban, komoly politikai utalások akadtak ebben az alkotásban is. Mert ugyan behozhatunk személyes drámákat, pengethetjük a lélek húrjait Tony Stark szüleinek meggyilkolásával, fűzhetjük a bromance-t Amerika Kapitány és a Tél Katonája között, itt kőkemény közéleti kérdésekről van szó. Elsősorban a következőről: Quis custodiet ipsos custodes? Vagyis: ki őrzi az őrzőket?

A mondat ismerős lehet a már korábban említett Watchmenből (amely egy alternatív idősíkon játszódik, ahol Richard Nixon már harmadik periódusát tölti, ugyanis nem történt meg a Watergate-botrány, viszont a világ egyre inkább sodródik egy atomháború felé), de ezt a kérdést nem a legendás író, Alan Moore tette fel először a nyolcvanas években, hanem az ókor nagy szatirikusa, Iuvenalis, sőt a gondolatmenet már megjelenik Platón Állam című munkájában is. Majd 1861-ben John Stuart Mill is felhasználta Considerations on Representative Government című művében, és azóta szinte mindenki, aki egy pillanatra is elidőzött a különböző rendvédelmi szervek számonkérhetőségének problémáján. Ez a kérdéskör pedig előkerül a kortárs képregényekben is, hiszen szimpatikus, ha valaki azt hirdeti, hogy üldözi majd a bűnt, megtorolja az igazságtalanságot, véget vet a gyengék sanyargatásának, de amíg ezt arcát elfedve maszkban, spandexben teszi, egyszerűen nem több álarcos igazságosztónál, köpenyes önbíráskodónál, akinek egyszerűen nincs törvényes felhatalmazása vagy gátja tetteire, saját morális kódexén kívül. Ez pedig egyetlen demokratikusan működő államban sem elfogadható, mert nincs biztosíték arra nézve, hogy valójában így is fog történni.

Arról nem is beszélve, hogy a törvény nemcsak tiltja, de bünteti is az önbíráskodást.

Ahogy a magyar BTK 368. paragrafusa írja: „Aki abból a célból, hogy jogos vagy jogosnak vélt vagyoni igénynek érvényt szerezzen, mást erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

Viszont ha túl is lépünk az önbíráskodáson, azt nem felejthetjük el, hogy ezeknek az embereknek ugyanúgy lehet rossz napjuk, mint 2013-ban annak a TEK-kommandósnak, aki véletlenül hasba lőtte társát.

A Pókember által szajkózott „a nagy erő nagy felelősséggel jár”-mantra tényleg nem üres frázis, ha jobban belegondolunk. Hiszen ezek a szuperhősök általában önmagukban időzített bombák, két lábon járó élő fegyverek. Mi a biztosíték arra, hogy Vízió vagy a Skarlát Boszorkány nem okoz balesetet önhibáján kívül (ahogy az meg is történik mindkettejükkel az Amerika Kapitány: Polgárháborúban)? Ezenfelül mi van azokkal a kétkedő hősökkel, akik egyszer csak úgy döntenek, nem szolgálják többé a közjót? Vagy vegyünk egy extrémebb példát:

mi történik egy olyan szuperhőssel, aki alkoholproblémákkal küzd, csúnyán lerészegedik, majd delíriumos állapotában lerombolja egy város kerületét?

Nem vonhatók felelősségre, mert gyorsan elszaladnak vagy elrepülnek? Elnézzük nekik, mert korábban már oly sok jót tettek és tehetnek még az emberiségért? Nem valószínű.

A S.H.I.E.L.D. (Stratégiai Honvédő Iroda Elhárító és Logisztikai Divíziója, vagyis egy terrorizmuselhárító és hírszerző szervezet, amolyan amerikai TEK) vezetői ugyan nem verbalizálták, hogy a „ki őrzi az őrzőket?”-elv miatt ódzkodtak az első Bosszúállókban Nick Furynek, a szervezet félszemű igazgatójának ötletétől, de érezhető, ez munkálkodhatott bennük, amikor fúrták a nagy erővel rendelkező, szinte korlátozhatatlan csoportosulás létrejöttét. Lehet persze arra hivatkozni, hogy akadtak volna lojális(nak tűnő) tagok az ármádiában, hisz Amerika Kapitány egy titkos kormányprogramnak köszönheti létét, Vasember a hadsereg segítségével/közbenjárásával ritkítja a terroristákat a Közel-Keleten, a nyilaival mindig pontosan célzó Sólyomszem pedig S.H.I.E.L.D.-ügynök, de van a csapatban néhány olyan tag, aki minimum nemzetbiztonsági kockázatot jelenten az amerikai kormány számára. Van egy exszovjet titkos/kettős ügynök, a Fekete Özvegy, egy másik dimenzióból származó, közel isteni hatalommal bíró Thor, illetve a folyamatos dühkitöréseit kordában tartani próbáló Bruce Banner/Hulk.

Rendben, egy esetleges idegen offenzíva esetén valószínűleg semelyik kormányzat sem válogatna az eszközök között és nem vacakolna a CS típusú átvilágítással, de az esetet követően azért minden bizonnyal megszabná, hogy milyen jogosítványokat használva működhetne egy ilyen végrehajtó csoportosulás.

Egy ideig a Bosszúállók felettes szerve a S.H.I.E.L.D. volt, hiszen az hívta életre, és tartotta a hátát is érte (elsősorban Nick Fury által), de az Amerika Kapitány: A Tél Katonájában fejezetünk főszereplője hathatósan gondoskodott arról, hogy ez a szervezet, valamint ellenlábasa, a náciknál is nácibb Hydra nevű katonai terrorista csoportosulás, amely a világuralomra tör, kölcsönösen megsemmisüljön, és mindkét szervezet underground mozgalomként folytassa tevékenységét. Ergo a Bosszúállóknak nem maradtak feletteseik, nem volt, aki kontrollként ott maradjon mellettük, ellenben tovább folytatták a praktizálást.

Teoretikusan valószínűleg elég sokáig űzhették volna ezt, mert ha mezei zsebtolvajokat kapdostak volna el a New York-i plázákban vagy cicákat szedtek volna le a fa tetejéről, a kutya sem kéri számon őket, csakhogy a Bosszúállók már olyan szervezetté vált, amelyre az egész világ védelmében van szükség a kívülről (értsd: például az űrből) érkező fenyegetések kezelésére, ezért nyilván nem lehet pitiáner célokra felhasználni őket, hiszen elit alakulatról van szó.

A rendőrség kötelékébe tartozó, de azért attól részben független TEK-től (Terrorelhárítási Központ) sem elvárható, hogy büntetéseket osztogasson a közterületen szabálytalanul parkolóknak, mert a legfőbb feladatuk a terrorfenyegetettség elemzése-értékelése. Elvileg a Bosszúállóknak is elég könnyen meghatározható feladataik vannak, de amíg az említett TEK csak Magyarország közigazgatási határain belül tevékenykedhet, a szuperhős-csoportosulás szemlátomást tájékoztató jellegűnek tekinti az országhatárokat és a területi integritást, s mint emlékezetes, a Bosszúállók második részében, az Ultron korában számos (nem amerikai) települést is tönkretesznek hőseink, ami azért hagy némi kivetnivalót a tevékenységükkel kapcsolatban.

Hiszen a segítségnyújtás ellenére vajon melyik állam vezetése örülne, ha egy amerikaiakból álló elit kommandó csak úgy megjelenne az ország határain belül és önhatalmúlag vendettát követne el, majd miután végeztek – s számos megrongált útszakasz, jármű, épület vagy emberi áldozat szegélyezi rendfenntartó munkájukat –, fogják magukat és visszamennek New York-i főhadiszállásukra?

Teljesen érthetetlen, hogy A Tél Katonája végén miért nem került valamilyen ellenőrző szerv a Bosszúállók fölé vagy legalább a kötelékbe egy olyan személy vezetői pozícióban, aki számonkérhető, és akinek jelentési kötelezettsége van az amerikai kormány irányába, hiszen mint emlékezetes, abban az epizódban Amerika Kapitánynak ugyan sikerült eliminálnia a S.H.I.E.L.D.-be és az amerikai szenátusba beépülő Hydra-ügynököket, de ezzel magát a terrorelhárító szervezetet is, Washington részleges elpusztításáról nem is beszélve. Ha már a TEK-kel párhuzamot vontunk, maradjunk egy földhözragadt, de persze nem életszerű példánál.

Ha például a magyar rendőrséget meghekkelné, belülről bomlasztaná, majd teljesen elpusztítaná egy titkosan működő régi náci csoportosulás, a TEK pedig önhatalmúlag úgy döntene, hogy megoldja az ügyet, a magyar kormány valószínűleg ezt nem hagyná, hanem arra törekedne, hogy minél előbb visszaszerezze felettük az irányítást.

Ez a kontrollszerzés a Bosszúállók esetében nem történt meg, úgy folytatták tovább az önbíráskodást, hogy arra nem kaptak senkitől felhatalmazást. Rendben, valahol érthető, hogy senki sem packázik olyan emberekkel, mint amilyenek a Bosszúállók csoportosulását alkotják (erősek, nagyot ütnek, gyorsak, repülnek stb.), de azért minimum furcsa a kormány reakciója, hogy miután a Sokoviában történt fiaskó (a Tony Stark hibájából életre kelt mesterséges intelligencia, Ultron az égbe emeli a több ezer négyzekilométernyi alapterületű fiktív miniállamot, Sokoviát, amit hiába sikerül megmenteni, az anyagi kár és a halálos áldozatok száma jelentős) utáni szenátusi meghallgatáson totálisan megtagadják az együttműködést, még egy új S.H.I.E.L.D.-létesítményt is kapnak, ahol tréningezgethet a Bosszúállók 2.0-s verziója.

Mondd, te kit választanál: Polgárháború

Ezzel pedig meg is érkeztünk az Amerika Kapitány: Polgárháborúhoz, amelyben a Steve Rogers által újjáalakított Bosszúállók csapata ugyan tovább próbál gondoskodni az emberiség biztonságáról, azonban egy újabb incidens nem rutinszerű befejezéseként a csoportosuláson egyre nő a politikai nyomás, hogy egy kormányzati szerv irányítsa őket, amelynek be kell számolniuk akcióikról. Viszont ez az új rend megosztja a Bosszúállókat, és a csapat két részre szakad: Amerika Kapitány úgy véli, a Bosszúállóknak szabadon kellene tevékenykedniük, hogy védelmezhessék az emberiséget, de Tony Stark szerint az irányítás és az elszámoltathatóság a fontosabb.

A film elején, Lagosban történt események (Wanda Maximoff az öngyilkos merénylővé váló Crossbonest akarja megakadályozni a robbantásban, ehelyett még több ártatlan hal meg miatta egy irodaházban) nyitják fel először a közvélemény szemét.

Először Tony Starkot vonja kérdőre egy anya, akinek fia ártatlanul halt meg a Bosszúállók miatt Sokoviában, majd egy híradóbejátszásban hangzik el az alábbi mondat, teljesen jogosan: „Ugyan milyen törvényes felhatalmazással bírnak az olyanok, mint Wanda Maximoff?”, akit egyébként a Kapitány a szokásos katonai mantrával próbál vigasztalni, vagyis azzal, hogy ne érezzen részvétet, ugyanis több embert mentett meg, mint ahányan meghaltak miatta. Persze a Kapitány is megkapja a maga kioktatását, szintén egy tévés bejelentkezésen keresztül, a wakandai király elhunyt honfitársaira hivatkozva mondja ki a verdiktet szintén teljesen helyesen, utalva a Bosszúállók dicstelen nigériai terrorelhárítási terveire: „Idegen földön hullott polgártársaink vére. Ezt nem kizárólag bűnözők tettei okozták, hanem azok közömbössége, akik felesküdtek a megfékezésükre. A győzelem, amiért ártatlanok halnak meg, valójában teljes kudarc.” Végül megérkezik Thaddeus E. „Thunderbolt” Ross külügyminiszter, aki tételesen a Bosszúállók fejére olvassa:

annak ellenére, hogy korábban számos ízben megmentették a világot, nem többek önbíráskodó, veszélyes embereknél, akik folyamatosan semmibe veszik más országok szuverenitását, és akiket nem érdekel, hogy milyen zűrzavart hagynak maguk mögött.

Csak néhány a teljesség igénye nélkül: New York lerombolása a Bosszúállókban, Washington egy részének tönkretétele – az Amerika Kapitány – A Tél Katonájában, Sokovia elpusztítása a Bosszúállók – Ultron korában, Lagos egy kerületének eltiprása az Amerika Kapitány – Polgárháborúban. Helyteleníti, hogy a csapat korlátlan hatalommal rendelkezik, felügyelet nélkül, mert ezt a helyzetet a világ kormányai elfogadhatatlannak tartják. Viszont megoldást is kínál: a Sokoviai Egyezményt, amelyet összesen 117 ország hagyott jóvá, és amely kimondja, hogy a Bosszúállók mostantól nem maradhat meg magánszervezetnek, helyette az Egyesült Nemzetek egy bizottsága fogja felügyelni a működését. Ennek értelmében a Bosszúállók csak akkor léphetnek közbe, ha a bizottság szükségesnek ítéli.

Roppant érdekes viszont a Kapitány bigott érvelése:

Mi csak biztonságosabbá akartuk tenni a világot. Szerintem sikerült.

A reakció mögött azonban látnunk kell a mögöttes mondanivalót is: a Kapitánynak jogos a kételye, hogy abban az esetben, ha az ENSZ kerül a Bosszúállók mellé/fölé, fennáll a veszélye annak, hogy a csapat nem tud időben reagálni egy konfliktusra. Ilyen ugyanis történt már a valóságban is, hiszen például a kilencvenes évek közepén a ruandai népirtásra az Egyesült Nemzetek Szervezete nem reagált semmit, a konfliktusban végig passzív maradt; emiatt rengetegen bírálták az ENSZ alapelveit, magát az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagjait, s köztük főleg a Bill Clinton vezette Egyesült Államokat. Amerika Kapitánynak részben abban is igaza van, hogy az egyezmény aláírása egyet jelent a felelősségek ide-oda tologatásával, de ez még mindig kedvezőbb helyzet, mint ha egyáltalán nem lenne kezesség, mert az legalább jogi státusszal is bír. Hiszen amikor korábban jót kellett állni valamiért, a Kapitány bizony baseballsapkát, menő napszemüveget és menő bőrdzsekit húzott magára az egyenruha helyett, majd eloldalgott a naplementébe.

Az egyetlen ember, akinek volt annyi vér a pucájában, hogy öltönyt vett fel és eljárt a szenátusi meghallgatásokra, az Tony Stark, aki ugyan nem engedett a negyvennyolcból, és nem adta át a páncélja tervrajzait senkinek, de legalább szembe mert nézni bírálóival.

Abban is igaza van a Kapitánynak: előfordulhat, hogy  olyan incidensbe kell beavatkoznia a Bosszúállóknak, amit annak tagjai nem akarnak vállalni. Vagyis ha jogos is a felmerülő „Ki őrzi az őrzőket?”-kérdés, a Kapitány szerint legalább ennyire fontos a „Ki őrzi az őrzők őrzőit?”- tárgykör is, amellyel, ha nem is hangosan, de az olyan – amerikai kormány által előszeretettel használt –, morálisan és jogilag egyaránt aggályos tettekre gondol, mint a bűnügyi profilalkotás büntetlen előéletű állampolgárokról, az illegális adatgyűjtés és a bűnmegelőző csapások (a gondolatmenet persze a végtelenségig bővíthető az őrzők őrzőinek őrzőiről és így tovább, de talán értelmetlen is). Nem kapunk választ a kérdésre, de azért borítékolható, hogy a Sokoviai Egyezmény valószínűleg nem egy oktrojált paktum lett volna, hanem a Bosszúállók csapatának is lett volna lehetősége, hogy beleszóljon a pár száz oldalas szerződésbe, és az ENSZ-szel közösen jelölje ki azokat a kereteket, amelyek konszenzusos megegyezést biztosítanak mindkét fél számára. Erre persze a bécsi terrortámadás miatt nem kerülhetett sor (megtámadják az ENSZ-tanácsot), pláne, hogy az esetet követően Amerika Kapitány dúvadként próbálta menteni exbarátját, az agymosott, vibrániumkarú bérgyilkost, Buckyt, a Tél Katonáját Bukarestben.

Ross külügyminisztert viszont szemlátomást nem érdeklik a Kapitány bürokratikus aggályai, és a csapat tagjait tömegpusztító fegyverekhez hasonlítja, hogy rábírja őket a Sokoviai Egyezmény aláírására:

Mondja, Kapitány, tudja, hogy Thor és Banner hol tartózkodik? Ha én elvesztenék pár 30 megatonnás bombát, annak biztos lenne következménye. Kompromisszum, biztosíték – így működik a világunk. Higgyék el, ez a köztes megoldás.

Amerika Kapitány viszont nem hisz ezekben a köztes megoldásokban, ebben a sztoriban a morális iránytű szerepét viseli (bár ez nem volt másképp a korábbi alkotások során sem – ő a történelmen kívüli ember, akinek nincsen semmije, csak a múltja és az elvei), s kifejezetten konzervatív, jobboldali elveket képvisel: ellene van a felelősség áthárítására alkalmas Sokoviai Egyezménynek, a hagyományok erejére és az emberi tökéletlenségre hivatkozva, mert nem bízik eléggé abban, hogy az ember (legalábbis társadalmilag) képes lenne erkölcsileg vagy szellemileg megújulni, sőt azt sem hiszi, hogy az emberi természet politikai eszközökkel javítható lenne. (Pont emiatt azonban van benne valami minimális libertariánus hajlam is, hiszen kifejezetten az egyénben hisz, mert a kormány döntéseiben már többször csalódott, főleg miután a Marvel-univerzum Edward Snowdenjeként valójában leleplezte, hogy az államirányítási gépezetben mindenki lehallgat mindenkit, és mindenki kémkedik a másik ellen).

Tony Stark ehhez képest úgy látja (már csak saját démonai miatt is, hiszen bűntudatot érez amiatt, hogy saját robotjai, valamint az életre kelt személyi számítógép-klón, Ultron létrejötte is közrejátszanak ebben a kialakult helyzetben): a társadalmi rendet nem a Kapitány-féle hagyományelvűség alapján, hanem kifejezetten jogi eszközökkel, szabályokkal, az egyének kölcsönös jogainak és kötelezettségeinek tisztázásával kell helyreállítani. Nem kell persze egy Donald Trump–Hillary Clinton-féle szembenállást beleképzelni a két oldal érvrendszerébe, de ettől még jól elkülöníthető narratívák mentén működik a Kapitány és a Vasember is.

Egyébként a polarizált szembeállításnak némi iróniát ad, hogy Amerika Kapitány egyenruháján a demokraták színe, a kék dominál, míg Vasember páncélján a republikánusok pirosa, miközben cselekedeteikben pont a másik tábor eszmerendszeréhez húznak.

Gondoljunk csak bele, Tony Stark a kapitalista vállalkozó mintapéldánya, aki ugyan dolgozik a kormánynak és a hadseregnek, de alapvetően pacifista, már-már szélsőségesen kezeli a szólás- és szabadságjogokat, és inkább verbálisan kezelné a problémás helyzeteket, míg a Kapitány patriótaságából fakadóan inkább konzervatív természet, szabálykövető, illetve nem rest érvelés helyett akcióterveket szőni (értsd: használni az öklét).

A Sokoviai Egyezmény és a Bosszúállók nemzetközi jogállásának törvénybe iktatása azért is szükségszerű, mert az epizódban a fentebb említett külső fél indukálta internacionális beavatkozásokon túl előfordul olyan esemény is, amikor egy ország rászorul arra, hogy szuperképességekkel bíró egyéneket kapjon el. Ehhez pedig mire van szükség? Nyilvánvalóan szuperhősökre. A bécsi terrortámadás után például mindenki a Tél Katonáját kezdi keresni, mert először őt vélik a robbantás első számú gyanúsítottjának, az ENSZ megpróbálja elkapni Bukarestben, méghozzá nem is akárhogy, a német rendőrség különleges alakulatának bevonásával. Időzzünk el ezen egy egészen kicsit; mert vajon napjainkban (és nem a második világháború gestapói rémuralma alatt) hogyan kerülhet sor ilyesmire? Csak nagyon különleges körülmények között, világos és előzetesen megállapított szabályok alapján.

Nincs olyan példa, nemzetközi egyezmény vagy szerződés, amely jogossá tenné a német rendőrök Romániában tartózkodását.

De vissza Amerika Kapitányhoz, aki ismételten semmibe veszi azt, mely országban okoz káoszt, s próbálja ő is elkapni Bucky Barnest, hogy majd ő vonhassa kérdőre, s ő bizonygathassa annak igazát. A Romániában akciózó német rendőrök mellett azonban feltűnik még egy szuperhős (csak hogy tovább bonyolítsuk az egyébként sem egyszerű nemzetközi problémákat), a civilben amúgy T’Challa néven egy (fiktív) afrikai ország, Wakanda törvényes trónörököse, Fekete Párduc. Az, hogy bosszúból akarja elkapni Buckyt (azt hiszi, a Tél Katonája ölte meg az apját), álarcban, idegen földön, szemernyivel sem teszi jobbá annál, mint ami ellen harcolni akar azért, hogy számonkérhetők legyenek a hősök. Ráadásul úgy, hogy egyben uralkodó is, harci fellépése egy idegen országban még hadüzenettel is felérhet. Megítélésén persze valamelyest segít, hogy amint elkapják mindhármukat Amerika Kapitánnyal együtt, legalább leveszi a maszkot és vállalja tetteit.

Ettől a ponttól elkezdődik az ilyenkor szokásos lobbizás, hogy a Sokoviai Egyezmény aláírására kötelezhető hősök válasszák a törvényes oldalt. A Kapitány természetesen maga mellett tudhatja szárnysegédjét, a Sólymot, valamint az időlegesen ép elméjéhez visszatérő Bucky barátját is, de ugyancsak szimpatizánsai között tarthatja számon Sharon Carter ügynököt, akihez gyengéd szálak is fűzik.

A visszavonult, unatkozó családapa, Sólyomszem szintén mellette köt ki, illetve az összezsugorodni és megnőni is képes Hangya, aki már „megszokta, hogy vadásznak rá”.

Az utolsó csatlakozó a komoly poszttraumás stresszel küzdő Skarlát boszorkány, miután érzékeli, képességei miatt Tony Starkék inkább bezárnák, mintsem segítenék (ami egyébként komoly érzéketlenség Vasemberék részéről – gondoljunk csak bele, pszichológiailag mennyire okos dolog elszeparálni egy őrlődő embert, hogy véletlenül se használja képességeit, miközben retteg attól, hogy újra használja képességeit). Tony Stark oldalához tartozik örök barátja, James Rhodes ezredes, vagyis Hadigép, az örök igazság oldalán álló android, Vízió, a Bucky miatt még mindig haragos – amúgy regisztrációpárti – Fekete Párduc, az inkább csak szimpatizáló, mintsem konkrét segítséget nyújtó (amúgy exkormányügynök) Fekete Özvegy, valamint egy új fiú, a Pókember (aki azt sem tudja, milyen rajta túlmutató eseménybe keveredett).

Tulajdonképpen e két csapat lipcsei reptéren folytatott összecsapásában összpontosul minden, s valljuk be, ez az esemény nem is nevezhető igazi polgárháborúnak (ahogy a cím sugallja), inkább csak bandaháborúnak.

Sőt, ekkorra már nem is a politikai szembenállás a legfontosabb kérdés, hanem az, hogy a Kapitány és Bucky el tudjon menekülni egy repülővel az Északi-sarkra, ahol kiderülhet a Tél Katonájának szörnyű titkos múltja.

A film szereplői innentől sem viselkednek konzekvensebben, talán a Kapitányt kivéve, aki a film végéig csökönyösködik a kontrollálhatóság elleni dogmatizmusával, viszont egy ponton kiderül, hogy nem volt alaptalan a félelme, hiszen a sztori végére az addig a becsület bajnokaként tetszelgő szuperliberális Ross tábornok egyszer csak, nemzetiszocialista vezetőket megszégyenítve, az óceán közepén víz alatti börtönébe veti azon szuperhősöknek, akik nem hajlandók aláírni a Sokoviai Egyezményt (most tegyük félre azt, hogy Sólyom és Hangya valójában bármely random fegyházba kerülhetett volna, hiszen páncéljuktól megfosztva nem rendelkeznek semmilyen komoly szuperképességgel).

Az, hogy ezeket az embereket mindenféle tárgyalás nélkül küldi oda, megfosztva őket a szabadságuktól, csak azért, mert nem hajlandók szignózni egy papírt, minimum Geroge Bush-i helyzet, és a guantanamói események felidézése.

Mivel egy ilyen intézmény felépítése nem két hétbe kerül, vélhetően a külügyminiszter már a kezdetektől számolt esetleges B tervként a szuperhős büntetés-végrehajtási intézettel. Tette amúgy azért is illogikus, mert egy ilyen börtönnel még a nem bezárt szuperemberek is megkérdőjelezik a belé vetett hitüket, arról nem is beszélve, hogy amint a közvélemény megneszeli, miként bánik azokkal a hősökkel, akik amúgy számtalanszor mentették meg a világot, komoly választópolgári bizalomvesztéssel is számolhat.

Az Amerika Kapitány: Polgárháború befejezése azonban inkább szól arról, hogy a politika miként képes tönkretenni barátságokat, mintsem arról, hogy valódi politikai üzenetet fogalmazzon meg, hiszen a Kapitány és Vasember utolsó nagy összecsapása sértettségről és bizalomvesztésről szól. Ha elnézzük a forgatókönyvnek, hogy a kettejük között ármánykodó Zémó báró terve, amely ilyen mértékű kenyértörésre vitte a két hős kapcsolatát, hány ismeretlenes egyenlet végkifejlete – amelyben megannyi véletlen bekövetkezte szükségeltetett ahhoz, hogy összecsapjanak –, afelett már nem hunyhatunk szemet, hogy Vasember miért válik túl megengedővé az epilógusnak is betudható utolsó percekben. Mert a Kapitány ugyan otthagyta az utolsó csata helyszínén a jelképének számító pajzsát, egyértelműsítve, hogy nem kíván a kormányzat vagy az ENSZ bábjaként tovább praktizálni, de az kicsit nehezen emészthető, hogy Tony Stark (aki szintén nem szimpatizál e szervekkel a film végére) nyíltan szembemegy elveivel, s ignorálja Ross külügyminiszter telefonját, amikor a Kapitány kiszabadítja bebörtönzött társait. A dramaturgia nyilvánvalóan nem támogatta volna azt, hogy egy Amerika Kapitányról szóló filmben a címszereplő legyen a vesztes fél, sőt azt sem, hogy morális győztesként a film végén rengeteg szimbolikával átitatott halált haljon, ahogy a képregényben is látjuk (mivel a Marvel filmuniverzum-építő törekvéseibe ez nem fért bele); minimális dráma szükségszerű lett volna ebbe a történetbe, hiszen a Kapitány nem törik meg, nem kap gellert a karaktere, „csak” egy Tony Starkkal való barátságot veszít, és törvényen kívülivé válik.

Utolsó levelével, amit a Vasembernek címez, ráadásul alá is húzza, hogy „bocsi mindenért, mi csináljuk tovább, amit eddig is, szóval keressetek, ha úgy gondoljátok, szükség van rám”.

Ezzel pedig pont azt a mondanivalót bagatellizálja el a film, amiről igazán szólnia kéne: vagyis a béke és a demokratikus elvek megmaradása érdekében mindenkinek alá kell vetnie magát a törvény betűjének. Az alkotók azonban nem akarták egyik fél igazsága mellett sem leszúrni zászlajukat, így történhetett az a fura helyzet, hogy a Polgárháborúnak nincs feloldása. Tony Stark kilengése mellett is megmarad a számonkérhetőségért küzdő technokratának, míg Amerika Kapitány továbbra is a szabadságba, illetve az egyén akaratába vetett hit két lábon járó enciklopédia-szócikke marad, és nem lesz szimpatikusabb karakter azáltal, hogy inkább menekül, mintsem tárgyal. Amúgy a kérdéskörben azért is nehéz valamelyik fél mellett kiállni, mert a témával kapcsolatban mindkét szereplő hozzáállása túltolt, nem elég megengedő, s amíg a Kapitány végletesen idealisztikus, és szinte semmit sem hajlandó elfogadni, ami a kontrollra vonatkozik, addig a Vasember a pusztítások miatti lelkiismeret-furdalása okán bármilyen szabályozásra nyitott lenne, csak és kizárólag azért, hogy jobban aludjon.

 

Fantasztikus világok

Muchichka László:

A béke politikája az Amerika Kapitány: Polgárháborúban 

Athenaeum 2017

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.