Kultúra

Arany szerel, Babits indít, Ady lő, gól

Bordás Gábor
Bordás Gábor

újságíró. 2017. 04. 11. 19:57

Mivel Magyarország állítólag a tízmillió szövetségi kapitány országa, a költészet napjára mi is összeállítottuk a magunk nemzeti tizenegyét. A válogatásnál figyelembe vettünk tehetséget, munkabírást, rátermettséget és csapatszerkezetet, de mindenek előtt személyes elfogultságainkat.

Bár nagy tisztelettel adózunk Berzsenyi Dániel, Balassi Bálint vagy Csokonai Vitéz Mihály munkássága előtt, a felgyorsult játékra és a modern futball követelményeire tekintettel a nyelvújítás előtti mezőnyt nem vettük számításba. Persze így is napestig lehetne sorolni, ki mindenki követelne még helyet magának a kezdőben Tóth Árpádtól Nemes Nagy Ágnesig, Nagy Lászlótól Juhász Ferencig – Radnóti Miklóst például nagyon nehéz szívvel hagytuk ki –, de a szabálykönyv értelmében sajnos csak 11 játékost lehet egyszerre a pályára küldeni.

Íme tehát a magyar költőválogatott:

Vörösmarty – Szabó L., Arany, Pilinszky –  Kosztolányi, Babits, Weöres, Petri  – József A. – Petőfi, Ady.

De nézzük sorjában.

Kapus: Vörösmarty Mihály

Végy egy jó kapust, szól az alapszabály, de milyen egy jó kapus. Töprengő, tépelődő alkat, de nagy tűz is lobog benne, lelkesít, irányít, túr és tünődik, tudni, tenni tör. Tekintetét a messzibe veti, előttünk egy nemzet sorsa áll, sóhajtja, és egy erőteljes kirúgással kijelöli az utat a jövendő nemzedékek előtt. A jó kapus mindenhová odaér, álmából is robinzonáddal kel, lelke a szárny, mely ég felé viszen. Egyszerre megszállott és kötelességtudó, fantáziája folyvást vad kirohanásokra készteti az elérhetetlen tündér csalfa cél felé, miközben a nemzeti-történelmi költő komor szerepköre a gólvonalhoz köti. Társait nem győzi figyelmeztetni a kapunkat fenyegető veszélyre, mely hol emberfejekkel labdázó, veszett szörnyeteg, egy másik meccsen meg egy Rom nevű csatár képében támad, de kiálla ellene a ház őre, (és) Véd. A jó kapus olyan mint a bor, idő kell neki, hogy beérjen, például 43 évesen vesz nőül egy 17 éves lányt. Szögleteknél, szabadrúgásoknál gondoskodik róla, hogy észnél legyenek a hátvédek, hová merűlt el szép szemed világa, rivallja a fülükbe.

Ki tudja meddig húzhatod

– figyelmezteti saját magát is, ha időhúzásával sárga lapot kockáztat. A riporterek kedvelt interjúalanya, diadal után senki sem tudja szebben kifejezni, hogy ez jó mulatság, férfi munka volt. Máskor önkritikusan korholja a tespedtségbe hullt csapatot, de a sportági vezetők felelősségét sem hagyja szó nélkül:

majd, ha kifárad az éj, s hazug álmok papjai szünnek

– feleli a jövőt firtató kérdésekre. Sorsdöntő meccsek előtt ugyancsak az ő szavainak citálásával táplálják a reményt a szalagcímek, hiszen az nem lehet, hogy ész, erő, és oly szent akarat hiába sorvadozzanak egy átoksúly alatt. Mondják, a nagy kapusok őrültek egy kicsit, és Vörösmarty ennek a kritériumnak is gazdagon megfelel XIX. századi irodalmunk berni döntője, a világosi fegyverletétel után. Mikor pedig elméje már annyira elborul, hogy beszélni sem képes, akkor játssza pályafutása legjobb meccseit.

Jobbhátvéd: Weöres Sándor

A teljesség felé törő labdarúgó; nem kell ahhoz focirajongónak lenni, hogy ismerjük játékát. Futballnemzetünk nagyságát jelzi, hogy nincs honfitársunk, aki ne látta volna bóbitaként táncolni a labdával vagy amint szárnyat igéz a malacra. A még serdülő korosztálynál is fiatalabbakra tett hatása elvitathatatlan, ő maga azonban nem választotta ketté teljesítményét a közönség összetétele szerint. Valóban: ha mögé nézünk a gyerekkorunkból ismert megoldásoknak, felnőtt fejjel is rácsodálkozhatunk a ritmikus labdakezelésre, a megállás-megiramodás egyensúlyára, a könnyedén kivitelezett, ám nagyon is fajsúlyos cselekre, amint egy téli lovas szánon tett utazásból szétmálló hangerdőbe tett látomást bont ki, vagy amint a tél végi olvadás csepegését imitálva hirtelen gólt szerez. Ő a csapat csodabogara, kifordított látásmódja és kiegyensúlyozott természete rendkívüli nyugalmat áraszt. Nem kell ismernem célomat, mert célom ismer engem, kergeti az őrületbe a riportereket. A pályán felszikrázó indulatokat is megértéssel fogadja,

káromkodj, ha jónak látod,
szidd az embert és a világot,
ha szitkod szép: élvezem

– szereli le az emberkedőket. Bár olybá tűnhet, a pályán tétován téblából, nagyon is öntudatosan jelöli ki a helyét Ady, Babits és Kosztolányi tanítványaként. Mind a szakmában, mind a rajongók között zajos sikert arat, amikor – kilétét titokban tartva – Lónyay Erzsébet ‘Psyché’ álnéven lép pályára és addig ismeretlen, 18. századi játékstílust mutat be. Az egykor véleménye szerint kevéssé méltatott veterán játékosoknak új keretet is összeállít Három csatár hat lábbal című válogatásában, ahol olyan, korábban az NB III-ba sorolt focistákat is pályára léptet, mint Amadé László vagy Édes Gergely. Némiképp meglepő, hogy a folyamatos megújulása miatt Próteusnak is becézett játékos csapattársait arra inti, ne folyton-változótól reméljék a dicsőséget, ez azonban nagyon is beleillik az itthon kevéssé ismert távol-keleti mestereket áhítattal követő játékába. Szerinte a személyiség is csak olyan, mint a mez, a meccs végén ki lehet cserélni.

Átlátszó vagyok, mint az üveg – épp ezért
miként képzelheted, hogy te látsz engem?

– cseni le a labdát mosolyogva az ellenfél lábáról. Briliáns megoldásaira jellemző, hogy – szintén a keleti mesterek hatására – egyetlen szóba sűrítve képes távlatokat nyitó pontot szerezni, amelynek egyik legszebb példája Tojáséj című gólja.

Középvátvéd: Arany János (csapatkapitány)

A középhátvédé kulcspozíció, Aranynál pedig keresve sem találhatnánk jobbat a feladatra. Persze a jubiláns költő igazi jolly joker, bármilyen poszton és játékrendszerben nyugodt szívvel bevethető, epikát, lírát és fordításaival a drámát is zseniálisan műveli. A középső védőnek azonban mindenek előtt mégis csak megbízhatónak kell lennie, márpedig Arany labdabiztosságával senki sem veheti fel a versenyt, úgy uralja a játékszert, hogy gyakorlatilag képtelen hibázni. Krimiszerű balladáival a frászt hozza az ellenfél támadóira, szempillantás alatt sűrű setét az éjt varázsol köréjük, ahol déli szél dühöng és csak az érckakas csikorog élesen. Összeköt, betetőz, ha kell, a hajrában felmegy a kapu elé a lesérült Petőfi helyére, és átveszi a nemzeti ék szerepét. Technikai és taktikai repertoárja kimeríthetetlen, az ő játéka a leggazdagabb szavakban, nála mindig jó helyen van a labda, meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen egy iramodással a pitvarba terem. Örök igazodási pont, akihez bármikor vissza lehet nyúlni; ha valaki kilátástalan cselekbe bonyolódik, eltéved a pályán, Arany segít rendezni a sorokat, rendíthetetlen egyenességgel mutatja a helyes irányt, akárha legismertebb gyermeke Laczfi nádor hadának Buda felé, markában még csak meg se rezzen a kinyújtott szálfa. Nem véletlenül választottuk csapatkapitánynak, nagy a tekintélye a többiek előtt, mindenki úgy érzi, tanulhat tőle valamit. Játéka rokonszenves, megfontolt és higgadt, mint ki éjjel vízbe gázol s minden lépést óva tesz. Magánélete boldogtalan, olykor sóvárogva figyeli életet habzsoló társait a pálya széléről,

az ifjúság szép kertébe vas korláton néztem át

– vallja meg. Játékereje sokszor éppen mélabújából táplálkozik, ám tört szíve ellenére még a legnehezebb pillanatokban is tartja a lelket a csapatban, előtted a küzdés, előtted a pálya, az erőtlen csügged, az erős megállja, buzdítja társait. Sőt még a jó hangulatra is odafigyel:

Sose törjön félre kedved csizmasarka,
Legyen örömödnek bugyogója tarka.

Sportemberi nagysága ugyancsak tisztelet parancsol, hátvéd létére szokatlanul tisztán futballozik, olyan marsra lábam se billentem, hogy azt bántsam, aki nem bánt engem, szögezi le. Az országhatárt ugyan nemigen lépte át, mégis kisujjában van a nemzetközi  – latin, görög, német, angol, francia – futballkultúra, és még elbukott meccsei, csonka eposzai is tartogatnak nagy pillanatokat. Őszikéivel a hosszabbításban is képes megújulni, és bár gyakran rettenti a perc, nem téveszti szem elől a célt: ember lenni mindég, minden körülményben.

Balhátvéd: Pilinszky János

A költő fő hajtóereje a becsvágy, egy csapat viszont nem állhat 11 szólistából, a fegyelmezett és alázatos balhátvéd legalább olyan fontos csavar a gépezetben, mint a harsány és színesen cselező góllövő csatár. Bizonyos értelemben Pilinszky az együttes legbiztosabb pontja, egyben a többiektől – klubtársa, Nemes Nagy Ágnes szavaival – mélyen eltérő, ritka, valószínűtlen tagja. Távol áll tőle az öncélú egyénieskedés, minden megmozdulása a csapat érdekeit szolgálja, nem hős akarok lenni, hanem jó, mondja magáról. Noha már pályafutása elején is szinte kész futballista volt, Németországban szerzett sérülését, a XX. század legnagyobb sérülését, soha nem heverte ki, és talán éppen ez teszi a játékát megismételhetetlenné. Négysorosánál bravúrosabb műremek nemigen született a pályán, úgy égett bele az egyetemes magyar kultúrába, mint Puskás Öcsi visszhúzos csele a Wembleyben.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Letisztult stílusa mentes minden felesleges mozdulattól, sosem csábul csapongó kalandozásokra a pályán. Tisztában van a felelősségével, ezért a látvány helyett minden idegszálával a célra koncentrál, legyen az beadás vagy labdakihozatal, mert nem az fontos, hogy hányat ver a madár a szárnyaival, hanem, hogy íveljen. Egyszerre szelíd és radikális fellépésével, sebészi pontosságú passzaival az emberi lélek mélységeit tárja fel. Úgy olvassa a játékot, mint csak nagyon kevesen, ebből kifolyólag rengeteg labdát szerez, hiszen tudja jól, nemcsak a beszéd, a szó közöl, többet mond olykor a szem, egy félbehagyott kézmozdulat. Szenvtelenül tűri a szélsők könyökléseit, tisztában van vele, hogy nem hagyatkozhat a bíró könyörületére:

úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

„A költőket nem az eszükért szeretjük, szemtelenkedhetnénk, ám a nagy költőkben sok okosság van” – mondta Pilinszkyről egyik nagy rajongója, Esterházy Péter. Pilinszky fájdalmas tudást birtokol arról, milyen kegyetlen a futball világa, s hogy alapvetően minden játékos magára hagyatott, mégis fáradhatatlanul keresi az utat a kapu felé.

Jobbszélső: Szabó Lőrinc

Nemzeti tizenegyünk tagjai kevésbé mozognának otthonosan a jobbszélen, ám a jellegzetes frizurájú, szemüvegű játékos kiszámíthatatlan ütemű nekilódulásaival, kristálytiszta helyzetfelismerésével és lendületes megkerülős cseleivel kitölti a pálya szélén keletkező űrt, mint valami örök tovasuhogás. Elképesztő labdaérzékével könnyedén indít szinte bármilyen helyzetből életveszélyes támadást, a metrum és versforma nem szorítja korlátok közé. Köd előttem, köd mögöttem, int oda az ellenfél védőinek egy-egy szinte elcsépelten induló, ám egyszerűségében tökéletesen kivitelezett támadás után. Ha elszaladt, hadd szaladjon, néznek utána a faképnél hagyott bekkek beletörődőn. Sokrétű játékának köszönhetően igen széles rajongótábort tudhat magáénak, sőt – ami a legnagyobb játékosok sajátja – a legkisebbeket is észrevétlenül megismerteti a labdarúgás szépségeivel.

Mint a tüdő a fazékból,
kidagadok én

– ad alapvető edzéstervet az utánpótlás-csapatoknak. Másrészről azonban magánélete egyes szakaszairól – korát megelőzve – akár valóságshow is készülhetne; sokáig kereste a Nagy Ő-t, sőt megesett, hogy félszeg játékostársát ő segítette hitveshez. Több nagytermészetű futballistához hasonlóan azonban ő sem maradt hűséges egyetlen asszonyhoz, hagyd el, aki ma még szeret, különben ő hagy el! – tanácsolja.

Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az

– vallja maga is múzsája szerepéről. Neki aztán hiába is próbálnánk tiltani a meccsnap előtti szexuális életet, valósággal megszállottja a testi szerelemnek, nem egyszer őrjöngve kívánja kedvesét; Szeretnélek kibontani a hús ruhájából egészen, s meglesni, új gyönyörüségben, milyenek tested csontjai – esik néha túlzásokba is. Pályája derekán több szakíró szerint túlságosan a jobbszélre koncentrál, illetve egy németországi kétes megítélésű vendégjátékot is felrónak neki. Noha a fegyelmi tárgyalásokon az ítészek mellette döntenek, idegei megsínylik a hercehurcát, és zaklatott magánélete is tragikus fordulatot vesz. Egy időre visszavonul a nyilvános szerepléstől, a nagy futballkultúrák meghonosításán dolgozik nagy munkabírással és igen gyümölcsözően – az orosz, francia, angol és klasszikus pályák eseményeit egyaránt behatóan ismeri –, illetve junior éveiről szóló beszámolóját adja közre. Magánéleti tragédiája után még pályára lép 26. számú mezben, de a veszteségen nem tudja túltenni magát.

Belső középpályás: Kosztolányi Dezső

Lenyűgöző labdaérzék birtokában lépett pályára már az első válogatottsága alkalmával is, ám technikai tudása eleinte mintha meghaladta volna egyéb képességeit. Naiv őszinteséggel csodálkozik a meccs eseményeire, ami sokszor gyermekdednek hat. A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, fordul oda egyik leghíresebb meccsén az ellenfélhez. Játéka a forma és a tartalom közt ekkor feszülő ellentét miatt is különös:

Gömbölyű és gyönyörű,
csodaszép és csodajó,
nyitható és csukható,
gomb és gömb és gyöngy, gyürű.

Idegei nincsenek rendben, szegény kisgyerekként panaszkodik egy-egy elrontott lövés után a játékvezetőnek, mint aki a sinek közé esett. Hajlamos rá, hogy cseleit túlcicomázza, pusztán a látványosság kedvéért bonyolódik bele egy-egy akcióba, amelynek végén a labdát is elveszti. Az ég legyen tivéletek, Üllői úti fák, mereng egy egyszerű, tét nélküli döntetlen (!) után. A lelátóról indokolatlannak tűnik pesszimizmusa, egy-egy rajongói gyümölcskosár láttán is a hármas sípszót vizionál. Bár legjobb formáját a pálya közepén hozza, időnként ki-kitér a jobbszélre is. Finnyás ízlése olykor sportemberi erényeit is háttérbe szorítja: Ady iránti ellenszenve sportszerűtlen gesztusokra ragadtatta, amivel több csapattársa neheztelését is magára vonta. A csapat talán leghiúbb, hajviseletére igen kényes tagja bús férfiként sem hagyott fel a panaszokkal, ám briliáns labdakezelése mögött már érett tartalom, veszélyes játék sejlik fel. Ekkor már a legbanálisabb helyzetben meglátja a gól lehetőségét, egy kis sajt utáni vágyból is képes erőteljest támadást indítani. Közben idegesíteni kezdik a sportot elárasztó statiszták, hogy beírják mindenféle könyvbe:

Nem az enyém már a kezem, a lábam,
és a fejem, az is csak egy adat

siránkozik. Az erős dohányos, a doppinggal is kacérkodó játékos lebilincselő formakészletét külföldi sztárok honosításában is beveti. Széles körű európai műveltségénél fogva rengeteg külföldi klasszist ismertet meg a hazai rajongókkal. Sokoldalú tehetség: a költőválogatott mellett a prózai szerzőkből álló nemzeti tizenegyünk is számot tart munkájára.  

Irányító középpályás: Babits Mihály

Én vagyok az alany és a tárgy, jaj én vagyok az ómega és az alfa – jelöli ki a pályán a helyét  a játékosként és edzőként egyaránt kiváló teljesítményt nyújtó sportember. Nem ő brillíroz a leglátványosabban a csapatban, ám kevesen olvassák hozzá hasonlóan értőn a játékot. Biztos szemmel ismeri fel a pályára lépő új tehetségeket, és amellett, hogy rendre igyekszik őket egy-egy meccsen is helyzetbe hozni, többüket szerződéshez is segítette. A prózaválogatott tagjain kívül Juhász Gyula, Radnóti Miklós, illetve az őt előbb csúnyán felrúgó, majd  bocsánatot kérő József Attila is neki köszönhet kisebb-nagyobb Baumgartner-szponzorációt, de kiváló összjátékot mutat be Kosztolányival és Szabó Lőrinccel is. Nem sztáralkat, inkább háttérember. Jobban kedveli a zárt kapus meccseket, úgyis lelkem puszta táj, hol jó lélek egy se jár, legyint rezignáltan. Rendkívül intellektuális játékos, elég észrevennie egy kikopott részt a gyepszőszegen, máris filozofálni kezd.

Miért nő a fű, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?

 kérdezgeti a kínosan feszengő pályamunkásokat. Elméleti tudás és kiforrott formai eszköztár egyaránt a birtokában van, megoldásaiból épp ezért sokszor hiányolják az spontaneitást, az érzelmeket, a szenvedélyt. Valóban; a játékot sokkal inkább az esztétikum, a nagy elődök iránti tisztelet, semmint a zabolátlan érzelmek felől közelíti meg. A civakodást viszont nehezen viseli, ő a csapat nagy békéltetője, ki a bűnös, ne kérdjük, ültessünk virágot, nyugtatja a kedélyeket az öltözőben. Sosem lettek hozzá hűtlen a szavak, mégis, ki-kiújuló gégesérülése, az elkerülhetetlen vereség miatti félelem olyan mély, értő megoldásokkal dúsította a már érett játékos eszköztárát, ami csak a legnagyobbak sajátja.

Nincs jobb világ a másvilágnál,
mely halkan létlen létre bont

– készülődik a nagy átigazolásra. Széles körű ismeretekkel rendelkezett nemcsak a hazai játékospiacról, a sportág alapjait lefektető klasszikusokat is alaposan tanulmányozta, valamint figyelemmel követte a világ élvonalába tartozó futballnemzetek híreit is. Mindent megtett, hogy egy-egy nagy mester klasszisát vagy a feltörekvő tehetségek újításait a hazai rajongóknak is bemutathassa, Szophoklész, Dante, Baudelaire, Goethe munkásságát az ő tolmácsolásában ismerhette meg a magyar közönség. Ez irányú munkássága önmagában is biztosítaná a helyét nemzeti tizenegyünk között.

Bal oldali középpályás: Petri György

A csapat fekete báránya előtt hamar megnyílt a pálya, és bár korai játékstílusa alapján többen azt várták tőle, hogy előbb-utóbb majd átveszi József Attilától a karmesteri pálcát, ő szabályosan megtagadta ezt: a JA-féle játékfelfogás nem folytatható, jelentette ki, ami felért egy istenkáromlással. Persze valójában minden korábbi hagyományt elutasított, én különbözök, ahogy más izzad, határozta meg magát. Csapatembernek éppenséggel nem nevezhetjük, öntörvényű játéka mégis annyira erőteljes, eredeti és szuggesztív, hogy helyet kell találni neki a válogatottban. Tanulóévei alatt Lukács György hatására megpróbálta újraértelmezni a balszélső pozícióját, de hamar eloszlottak illúziói az efféle kísérletekkel kapcsolatban.

Amiben hittem,
többé nem hiszek.
De hogy hittem volt,
arra naponta emlékeztetem magam.
És nem bocsájtok meg senkinek.

Radikálisan csak a labdára kezdett koncentrálni, sutba dobva helyezkedést és taktikai utasításokat, emiatt hosszú évekre a kispadra száműzték. A versen kívül nincsen életem: a vers vagyok, vallotta, valójában azonban egyáltalán nem rejtette véka alá véleményét a válogatott feletti uralmat gyakorló szövetséggel szemben, gyakran csínbe ment a pályán és azon kívül is. Lehet, hogy jobb soha, mint későn, válaszolja, mikor azzal piszkálják, mikor nő már be a feje lágya. Megalkuvás nélküli játéka többeknek már elviselhetetlenül nyers és őszinte, a rossz talajra viszont sohasem panaszkodik, előszeretettel megmerítkezik a sárban is, olykor az undor bérceire hág, ha utána iszkolni kezd is, hogy elérjen a napsütötte sávig. Igazi közege azonban az éjszaka, mely végül úgy ernyed el, mint egy átlagos nemi szerv néhány rossz rándulás után. Petri nem fáklya, nem vátesz, még csak nem is hangadó, büszke dalnok, teljesítményét meg sem próbálja jobb színben feltüntetni: Ez vagyok, ez a tipródó, lúdtalpas tébláb, gondolni is rossz rá, hogy Isten épp lát. Jöhetnek a szakértők tolódással, lestaktikával meg totális futballal, ő inkább az alapvető kérdéseket teszi fel: mért vagyok egyáltalán, s mért épp fiú, mért nem leány? Idővel játéka még keserűbb, kiábrándultabb lesz, köntörfalazás és pózok nélküli szólóit azonban rendre fekete humorral és iróniával fűszerezi. Az életben semmi öröm: van poharam, de nincs söröm; az vagy nekem, mint seggnek a tenyér – tesz csavart a lövéseibe. Egy Torgyán nevű elnökségi tagnál még a nagy játékrendszer-változás után is kiveri a biztosítékot, Zakatol a szentcsalád, Isten tömi Máriát megiramodásával. Önpusztító életformát folytat, szereti az italt, a cigarettát és a nőket, ismeri az érzést, mikor egyszerre kívánod összes feleséged és összes feleséged összes barátnéit. Karrierjét emlékezetes búcsúmeccs-füzérrel zárja le, amikor már lépten-nyomon belebotlik halálába a gyepen.

Minden olyan könnyű!
Minden olyan illatos, mint a méz!
Csak a tüdőm rohad szét,
csak a szívem oly nehéz.

– summázza a helyzetet.

Játékmester: József Attila

Önmarcangoló alkatánál fogva vele sincs könnyű dolga a mindenkori a szövetségi kapitánynak, de fel sem merülhet, a válogatott lemondjon kérlelhetetlenül őszinte és egészen különleges játékáról. A mesterkélt, keresett stílus nem az ő világa, bár a számos remek játékost nevelő szegedi ificsapatban kezdett, mind a nevelő, mind későbbi együtteseibe nehezen vagy egyáltalán nem tudott beilleszkedni, ezért sokszor kötekedő, megalkuvást nem tűrő természete is okolható. Mivel eleve hamvába holt kísérlet lenne bármilyen kötött szerepkörbe kényszeríteni – költő vagyok, mit érdekelne engem a költészet maga?, vágná a fejünkhöz – engedjük neki, hogy géniusza a középpálya és csatársor között szabadon szárnyalhasson, habár a bal szélre kihúzódva tud igazán kibontakozni. Tiszta szívvel lép pályára, hiteles játékra törekszik, nála nem jöhet szóba színészkedés, az ő szájából felhangzó kiáltásnak – nagyon fáj – minden bíró joggal hihet. A kín gyermekké teszi, ilyenkor nem tudok járni, s nem ülhetek veszteg, panaszolja. A végén

kiterítenek úgyis

– teszi hozzá pesszimistán. Borúlátása mellett megoldásai megkapóan sallangmentesek, a maguk egyszerűségében tökéletesek: Irgalom, édesanyám, jaj, nézd, mama, kész ez a gól is – kiálthatna fel az ellenfél egy-egy jól sikerült akciója után. Alkata törékeny, ám szívós: kondícióját főleg tapsikoló jázminok között, ám virág helyett karóval végzett gyaloglással tartja karban, teste harminchat fokos lázban ég. Bár az egyik legkarakteresebb és a hazai közönség előtt is legismertebb játékos, teljesítményét aktív éveiben nemigen tudta előnyös szerződésekre váltani, részben, mert az U21-es keret tagjaként esztendőit az ördögnek is felajánlotta, ezért szegedi együttese Horger Antal erőnléti edző javaslatára felbontotta szerződését. A szerény környezetből érkező, kezdetben a kuglerfogyasztással büszkélkedni vágyó fiatal végig hiányolta az elismerést, különösen a női rajongótábortól, amit sem a klárisokkal, sem a hexameterekkel, sem rejtelmekkel nem tudta tartósan biztosítani. Tűzhelyt, családot, már végképp másoknak remélve pályafutását korán, mindössze harminckét évesen fejezi be, nem középiskolás fokú megoldásokat hagyva az utókorra.

Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem – és ebbe más is belehalt már.

Jobb oldali csatár: Petőfi Sándor

Talán még a forradalom is kitörne, ha bármely szövetségi kapitány megkérdőjelezné helyét a kezdőcsapatban. Játéka faék egyszerűségűnek tűnik, és maga is igyekszik ezt a képet erősíteni; mint a róna, hol születtem, lelkem útja tetteimben egyenes, állítja rafináltan. A cicomátlan stílust ugyanakkor kifinomult rímtechnika, parádés ritmusváltások és fifikás versformák alapozzák meg, gyakorlatilag mindent tud a labdával, ennélfogva már-már pofátlan megoldásokat is megenged magának. A csapat legharciasabb tagja, kötekedésre, olykor erőszakra is hajlamos: foglalod a kurvaanyádat, húzd meg magad, könnyen emberedre akadsz, kakaskodik az ellenféllel, megromlik a föld, melyben elrohad, szidja a bírót. A szimulálást kifejezetten rosszul viseli,

Becstelen teremtés! gyalázatos pára!
Ilyet mersz te tenni világnak csúfjára?

– ostorozza a hempergő riválist. Még a sajátjait sem hagyja a gyepen pihegni, talpra magyar, rántja fel őket, átok reá, ki gyávaságból vagy lomhaságból elmarad. Igazi vezéregyéniség az öltözőben is, a szünetben gyújtó hangulatú beszédeket tart, itt az idő, most vagy soha, ha férfi vagy, légy férfi, s ne hitvány gyönge báb. Nem ismerünk nála célratörőbb támadót, minden megmozdulásában benne van a gól, ha rés nyílik előtte, mint az őrült, ki letépte láncát vágtat a kapu felé. Bár a világ bármelyik ligájában megállná a helyét, hallani sem akar róla, hogy légiósnak álljon.

Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt borúljon rám a szemfödél

– utasítja vissza konokul az ajánlatokat.

Bal oldali csatár: Ady Endre

Pelé vagy Maradona? Messi vagy C. Ronaldo? Albert Flóri vagy Varga Zoli? A legnagyobb játékosok mindig is megosztották a közvéleményt, Ady hatása pedig olyan elementáris, hogy képes volt  önmagában is két ellenséges táborra szakítani a futballtársadalmat, s lett dühök keverője.  Korosztályos csaptokban nyújtott teljesítménye még nem igazán emeli ki a mezőnyből, aztán hirtelen mégis olyan megrázó erővel tör be Dévénynél, hogy az némi nyugtalansággal elegy féltékenységet is szül a csapatban, különösen Kosztolányi és Babits szemét bántja a lidérces, messze fény. Igaz, a gőgös csodacsatár is előszeretettel szítja a feszültséget a válogatott nyugatos szárnyával, nem fukarkodik a kritikáival, ráadásul azonnal vezérszerepet követel magának: én alamizsnás nem leszek, én sohse leszek második, szögezi le. Szomjazza a népszerűséget, mindennél  jobban élteti, amikor skandálja a nevét a lelátó, akarom, hogy szeressetek, akarom, tisztán lássatok, üzeni a szurkolóknak, de ugyanúgy doppingolja az ellenséges B-közép gyűlölete is. Az összehasonlítást és a klikkesedést egyaránt elutasítja, sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse, nem vagyok senkinek, sorolja kevélyen Játéka koncentrált, nem birtokolja túl sokat a labdát, de ha hozzá kerül, mindig számítani lehet valami váratlan és nagyszabású akcióra, neki nem kellenek a megálmodott álmok, új kínok, titkok, vágyak vizén járok, dacol még ajtó-ablak helyzetekben is. Önbizalma határtalan, bármilyen terepre is téved,

Gyávaságban, őrületben
Nem ragyogott senki szebben
S ha szeretek,
Nagy vagyok a szerelemben

– nyilatkozza. A pályán a legesélytelenebb szituációba is vakmerőn beleveti magát, igazságért küzdök, tudom, hogy hiába, de ha harcba szólít szivem minden vágya, mit tehetek róla? – magyarázza. Neki biztosan nem remeg meg a lába a marcona védőktől, még provokálja is őket: tiporjatok reám durván, gazul. Persze őt sem kell félteni, ha közelharcra kerül sor, átkozlak, téplek, marlak szilajon, figyelmeztet. Imázsát a legtudatosabban építő játékos a csapatból, bátran nekimegy korábbi tabutémáknak, disznófejű nagyúr klubtulajdonosokról és a szex játékra gyakorolt hatásáról értekezik, hadd szörnyedjenek el, akik látják új, gonosz csókok tudományát. Nemzetközi rutinnal is felvértezett, párizsi légióskodása nagy hatással volt rá, erőteljesen ostorozza viszont a hazai NB I, a halálszagú, bús magyar róna színvonalát: minden, minden ideálunk másutt megunt ócskaság már, hangoztatja. A pályán kívül is két végén égeti a gyertyát, és a bohém életvitel idővel a játékát is átalakítja. Lendülete megtörik, stílusa komplikáltabb és komorabb lesz, de már vénülő szemével is ragyogóan lát a pályán. Kapcsolata edzőjével elmélyül, gyakran esedezik hozzá a bocsánatért, s félni kezd a vereségtől. Fizikuma is átalakul is kissé:

Két rohanó lábam egykoron
Térdig gázolt a vérben
S most nézd, Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, csak térdem

– kér cserét a mestertől. Máskor meg felváltva panaszkodik a csapatorvosnak és a sportpszichológusnak: van csömöröm, nagy irtózásom, s egy beteg, fonnyadt derekam. Nagyon készül a hármas sípszóra, jó ideig minden meccsét úgy játssza, mintha az utolsó lenne, a végén pedig nem mulasztja el kézfogásokat, szeret kibékülni az ember, mikor halni készül.

Írta: Bordás Veronika, Bordás Gábor

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.