Kultúra

New Yorkban látták a Messiást

Kivándorolnál? Akarsz hullaházban redőnyözni? Előbb matinézzunk egyet Bruck Andrással.

Bár egymás mellett éltünk, az ortodoxok furcsa világát, mint egy messziről feltáruló tájat figyeltem. Tudtam, hogy egy nap magam mögött hagyom. Szomszédaink fanatizmusából ugyan semmi nem ragadt rám, a sok zsidó dolog azért hatással volt rám. Különösen szerettem a zsidó lapok nyelvét, a legemelkedettebb témákról is úgy írtak, hogy közben nem kapott lángra a papír. Az újságok hemzsegtek az olyan fogalmaktól, amelyekről eddig nem is hallottam. „Zsidó vezetők, zsidó szervezetek, zsidó lobby, zsidó érdek”, olyan természetes hangon, ahogy az időjárásról szokás. Mindez szokatlan és új volt nekem. A televízió ontotta a híreket Izraelről, megemlékezett a zsidó ünnepekről, New York zsidó polgármestere pedig az első sorban menetelt az Ötödik sugárúton Izrael megalakulásának évi ünnepén. Izrael ellenségeinek és barátainak, zsidóknak és antiszemitáknak is akadt olvasnivalója bőven.

Mind többet hallottunk egy brooklyni rabbiról, Mendel Schneersonnak hívták. Követői szerint ő volt a Messiás, és azt remélték, hogy talán már a közeljövőben felfedi magát. Nem messze tőlünk, Brooklyn Crown Heights negyedében élt. Csak illegális munkát vállalhattam, útlevél nélküli rabszolga voltam, de a közelünkben egy potenciális Messiás – szívet melengető érzés volt.

Schneerson hívei időről-időre összegyűltek, amikor különös okuk volt azt hinni, hogy a rabbi végre felfedi magát. Ezt a pillanatot várta mindegyik. Csak itt, Brooklynban sok tízezren voltak. Olyankor szinte megolvadt az aszfalt, a rabbi főhadiszállása körül kaftános férfiaktól feketéllettek az utcák. Az izgalom rendszerint átragadt a többi haszid közösségre is, pedig azok mindenféle csalással vádolták a lubavicsiakat, ahova a rabbi is tartozott.

Egy ilyen nap egymást érték Pollack műhelyében a kaftánosok, ő maga is szokatlanul izgatottnak látszott.

– Látod, igaz, New York az új Jeruzsálem, megmondták a régiek – ezzel fogadott, amikor meglátott.

– Ugyan, hallgass már – felelte Pollackné, aki most is ott ült, és mint általában, a férjét piszkálta. – Mint a többiről, erről a Schneersonról is kiderül majd, hogy hamis Messiás. Nyugodj bele, itt fogod a koporsókat készíteni, amíg az utolsóba aztán belefekszel te magad is.

Pollacknál mozdulni sem lehetett, ezért átmentem Pretlow üzletébe. Nem csak kenyérért, arra is kíváncsi voltam, hogy ő mit szól a dologhoz. Most is minden csendes volt nála, mintha neki a Messiással is elszámolni valója lett volna. Mint máskor, felszeletelte a kenyeret, megvárta, amíg fizetek, aztán eltűnt az üzlet végében.

Jobban teszi a Messiás, ha ezt a helyet elkerüli, gondoltam. Egyébként New Yorkot is. Minek kockáztatni, csak kirabolnák.

Hazavittem a kenyeret, aztán visszamentem Pollack műhelyébe. Nem akartam kimaradni ilyen fontos dologból. Már az ajtóban hallottam Pollackné hangját, kettőjükön kívül most nem volt ott senki.

– Fanatikus őrültek ezek a te rabbijaid, mind az, egytől-egyig. Hogy nem unják még a várakozást, hát mióta várják már azt a Messiást!

– Legalább háromezer éve, na és –felelte Pollack.

– Hol van, miért nem jön?

– Ne félj, ha egyszer itt lesz, majd számon kérik tőle, hol volt mostanáig.

– Ha egyszer itt lesz! Kíváncsi vagyok, mit mond majd. Szerinted mit fog?

– Már megint butaságot kérdezel, de már megszoktam. Hát honnan tudjam?

– Butaságot, butaságot, nélkülem még ez a munkád sem lenne. Hát ki vette rá Leibowitzot, hogy tőled rendeljenek koporsókat, nem emlékszel? Ti csak várjatok, akire akartok, de addig mindent a nők intéznek.

– Nem a Messiás, egy jó feleség – morogta Pollack, azzal elvonult a műhely hátsó felébe.

– Nincs igazam? – kérdezte tőlem Pollackné. – Maguknál is mindent a Mártika intéz, ugye?

Bólintottam.

– Tudom én azt, látok én innen mindent. Nem buták a nők.

Pollack megjelent, a fejét csóválta.

– Már megint nincs elég deszka, rendelni kell. Hívd fel őket. És a bádog is mindjárt elfogy, szólj nekik is. Túl sok zsidó hal meg.

– Miből élnénk, ha egy sem halna meg. Mindenki meghal egyszer, nem csak a zsidók.

– Az az ő bajuk.

– Ez a Simonovich egyre emeli az árat. Mondd meg neki, hogy nem fizetünk ennyit vagy keress mást. Nem ő az egyetlen fakereskedő.

– Arra persze már nem emlékszel, hogy amikor bajban voltunk, ingyen adta a fát.

– Régen volt, kamatostól visszafizettünk neki mindent.

– Mindennek emelkedik az ára, a koporsóknak is – mondta Pollack, miközben egy szálkát igyekezett kipiszkálni a tenyeréből.

– Lassan meghalni is kész ráfizetés.

Fotó: Thinkstock

– Ez van. Nem tehetsz róla, hogy megszülettél, nem tehetsz róla, hogy meghalsz, ami pedig közte van, az mind véletlen.

– Eredj már ezzel a mit tudom én milyen bölcselkedéssel. Úgy beszélsz, mintha már meg akarnál halni.

– Akar a fene.

– Hát akkor hallgass. Csak azért, mert koporsókat készítesz, nem kell mindig a halálról beszélni. A Holzman szakács, mégis milyen sovány, pedig kövérnek kéne lennie.

– Gyomorbajos, azért. A múltkor ott voltam, hallottad volna, hogy panaszkodott. Azt mondta, ha már enni sem ehet, akkor minek éljen.

– Minek mindig zabálni, de ez nem jelenti azt, hogy azonnal meg kell halni.

Két kaftános jött be, gondterheltnek látszottak. Félrevonták Pollackot és a műhely végében gesztikulálva magyaráztak.

– Biztos a Messiás, megint meggondolta magát – mondta Pollackné, és kuncogott hozzá. – Hát csak várják, addig mi tesszük a dolgunkat, nem igaz?

Láttam, hogy Pollack felveszi a mérőszalagot és a deszkákat méricskéli.

– Mi van, mi történt? – kérdezte Pollackné.

– Mi van, mi van… mert mindig csak ideges az ember. Nem fér be a holttest a koporsóba, az van. Mert mindenki azonnal akar mindent. Eugen így, meg Eugen úgy, hát nem fizetünk meg szépen? Ezt a szégyent! Menjetek, hadd kezdjek neki. Ha sietek, még elkészülök, mielőtt a gép indul.*

 

****

 

Thomas pontosan hatkor a ház előtt várt. Felhatalmazott, hogy hívhatom őt Tamásnak is, de inkább ne, már megszokta így, és az amerikaiaknak is könnyebb. A hatalmas kocsi hátsó ülései le voltak hajtva, szerszámok, dobozok foglaltak el minden helyet. Még egy létra is elfért. Fél kézzel is olyan agresszíven vezetett, hogy már az első méterek után felébredtem. Egyik híd követte a másikat, egyik gyorsforgalmi útról kapcsolódtunk a másikba.

Fogalmam sem volt, hol vagyunk. Hiába éltem már egy ideje New Yorkban, annyit sem tudtam megállapítani, hogy északnak vagy délnek haladunk-e. Igaz, jobbára csak Manhattan és Brooklyn között közlekedtem, ott is főképp a föld alatt.

Thomas egyfolytában beszélt, szeszélyesen ugrált egyik témáról a másikra. Mindenről azonnal valami új dolog jutott az eszébe. Ilyenkor félbeszakította magát és azt mondta, „na, ezt hallgasd meg”, majd következett egy másik történet. Nehezemre esett figyelni, de nemigen törődött vele, úgy láttam, különleges élvezetet okozott neki a beszéd.

Legalább húsz perce mehettünk, és még mindig nem hagytuk el New Yorkot, még mindig látszottak a felhőkarcolók. Utak, hidak, vastraverzek, felüljárók, aluljárók, négy sáv, hat sáv, tizenkét sáv… pillanatonként egy másik kocsiból bámult valaki a képünkbe, a lehúzott ablakok mögül harsogó zene és lábszag áradt. Mint a száguldó bölénycsorda, amely akadály elé ér, előttünk hirtelen torlódni kezdtek a kocsik, aztán megálltunk.

Thomas a mellettünk álló kocsira mutatott.

– Azt nézd meg, hiszpanikok, együtt az egész család.

Az öreg Thunderbird még Thomas autójánál is nagyobb volt, legalább nyolcan ültek benne. A hátsó ülésen egy vénasszony bepelenkázott csecsemőt tartott az ölében, mellette koromfekete hajú fiatal lányok vihogtak.

– Mindenkit ideengednek – mondta Thomas. – Tudod, hogy hívják őket? Lopez, Csalez, Gyilkolez. Jó nevek, mi?

– Jók – feleltem.

– Azért vannak köztük rendesek is.

Éppen belekezdett volna egy újabb történetbe, talán a hiszpanikokról, de megelőztem.

– Hol vagyunk?

– Nem tudod? Hát milyen New York-i vagy? Én egy hónap után úgy ismertem a várost, mint a tenyeremet. Itt ez az alapja mindennek. Akkor taxizhatsz, bármilyen munkát elvállalhatsz. Na, hol vagyunk? Azt mondták, intelligens ember vagy.

– Várj, körülnézek – mondtam, hogy a kedvében járjak, bár tudtam, hogy semmi értelme.

– Jogosítványod van-e? Lefogadom, hogy az sincs.

– A régi, magyar.

– Azzal itt semmire nem mész. Tessék, kérdezz tőlem bármit, hogyan lehet eljutni egyik helyről a másikra. Fogadjunk, hogy mindig megmondom a legrövidebb utat. A kesztyűtartóban van a térkép, ellenőrizheted.

– Ne fáradj, hiszek neked.

– Micsoda egy alak vagy… itt élsz New Yorkban, és semmit nem tudsz.

Fotó: Thinkstock

Ismét megindult a forgalom. Miközben a másik kocsiból az öregasszony barátságosan ránk mosolygott, megvillantak ezüst fogai. Thomas azonnal beszélni kezdett.

– Mindent kipróbáltam már. Voltam pék, aranyöntő, diszpécser, taxis, fuvarozó, bőrdíszműves, de a redőnyözés vált be a legjobban, úgyhogy ennél maradtam. Úgy osztom be az időmet, ahogy akarom, olyan tempóban dolgozom, ahogy akarok. Szabad ember vagyok, és ez a legfontosabb.

– Még nem mondtad, hova megyünk – feleltem, és közben magamban ezt gondoltam; íme, még egy szabad ember. Két kisgyerek és egy feleség várta otthon a pénzt, mennyi szabadság maradhatott emellett! Thomas az egész világot beredőnyözheti, akkor sem fog ötről a hatra jutni, ebben biztos voltam.

– Nyugi, ne türelmetlenkedj. Nem jó autózni? Azt mondtad, ki sem mozdulsz hazulról. Tényleg, minek jöttél Amerikába?

Hallgattam, tudtam, hogy úgysem vár feleletet. A vidéket figyeltem. Már elhagytuk a gyorsforgalmi utat és egy ideje lakatlannak tűnő, csinos kis települések követték egymást. Még Thomas is lépésben haladt a csaknem teljesen néptelen utcákon. Nem vágytam ide, de New York után jól esett a csend és a tisztaság. A járdán időnként felbukkant egy-egy öregasszony, rózsaszínű vagy halványkék ruhájuk szinte beleolvadt a házak hasonló színébe.

Ránéztem az órámra, néhány perccel múlt fél nyolc. Éppen másfél órája indultunk el.

– Mindjárt ott vagyunk – mondta Thomas –, nyolc előtt úgysem kezdhetünk. Addig reggeli van, etetik az öregeket.

– Miféle öregeket?

– Egy szeretetotthonba megyünk. Én mondom, ez a legjobb üzlet Amerikában, csaknem olyan jó, mint az újszülöttek. Elvégre, aki nem hal meg, az megöregszik, nem igaz? És akkor a többségük itt végzi. Az amerikaiak nem szívbajosak, hamar megszabadulnak anyucitól és apucitól. Persze szeretik őket, de úgy még jobban, ha nem nekik kell törődniük velük.

– Hány szoba van?

– Huszonnégy. Éppen befejeztem az egyik szárnyat, amikor eltörtem a kezem. Leestem a létráról, hiába, le kell fogynom egy kicsit. Ha ügyes vagy, estére végzünk. Nem kell mindent magadnak csinálnod, mondtam, hogy segítek én is.

Az út két oldalán most méregdrága házak sorakoztak. Életnek semmi nyomát nem láttam, mintha a lakók mind máshova költöztek volna. Még autók sem álltak a házak előtt.

– Miféle emberek élnek itt? Ennél még New York is jobb – mondtam.

Meglepetésre Thomas ezúttal nem mondott ellent.

– Tiszta hullaház, igaz? A feleségem pedig éppen ilyen helyre vágyik, azt hajtogatja, hogy a városban nem lehet élni. Tudod, mit válaszolok neki, amikor elkezdi? Azt, hogy nem fogok fürdőruhát húzni a gyerekre, ha kiviszem a saját kertembe. Te, ezek úgy félnek a csupasz testtől, mint a tűztől. Talán még fel is jelentenének érte. És te hol szeretnél élni? Biztosan Tündérországban, persze tündérek nélkül. Ha-ha, amilyen fura egy alak vagy, az lenne a neked való hely. Szóval, hol?

– Sosem gondolkodtam rajta. De talán egyszer mindenki megtalálja a neki való helyet – feleltem.

Scolar, 2016

Bruck András: New Yorkba zárva

Ajánlott videó

Olvasói sztorik