A spanyol Andalúzia és Kasztília hegyes-dombos tájairól származó galgók, azaz spanyol agarak egyetlen spanyol vadász mellől sem hiányoznak, hiszen munkaeszközként már több, mint ezer éve nélkülözhetetlenek.
A fajta Spanyolországon kívül nem igazán ismert, de szülőhazájában sem tesznek meg túl sokat a túlélésükért, sőt, a közel százhetvenezer vadász 490 ezer galgójából legalább ötvenezret egyszerűen megölnek.
Igen, jól olvasta, minden tizedik állat nem éli túl a két vadászidény közti hónapokat, hiszen vagy nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, vagy életben tartásuk galgueroknak (=agaras vadászok) hívott gazdáik számára egyszerűen felesleges pénzkidobásnak bizonyul, főleg úgy, hogy a szaporítótelepeket fenntartó tenyésztők már tíz euró (=3100 forint) körüli áron megszabadulnak a kennelekben tartott állataiktól.
A galguerók mindegyike legalább tízet tart a kutyákból, de nem ritka, hogy akár hatvan-hetven kutyát is összegyűjtenek egy szezon előtt, az idény végét jelentő februárban azonban egy részüknek meg vannak számlálva a napjaik, hiszen a kutyáktól a legváltozatosabb és leginkább gyomorforgató módon szabadulnak meg:
A megvásárolt, de feleslegesnek tekintett szukák még néhány hónapot kapnak az élettől, hiszen ők még világra hoznak egy almot, de aztán az ő sorsuk is szomorú véget ér.
A jól teljesítő kutyák persze túlélnek – főleg, ha fiatalok és erősek –, de az ő életük sem lesz álomszerű, hiszen a kelleténél jóval kisebb, fajtársaikkal telezsúfolt kennelben, száraz kenyéren kell élniük.
Nem meglepő tehát, hogy két-három vadászszezonnál tovább ők sem húzzák, hiszen az odafigyelés hiánya és a nem elégséges tartási viszonyok miatt hiánybetegségek és a képességeik csökkenése vár rájuk – ez pedig kevés kivételtől eltekintve bizony állatkínzásban és gyilkosságban ér véget.
A spanyol állam mindeközben nem igazán tesz semmit a pusztítás befejezéséért, hiszen csak a vadászatból évi egymilliárd eurót tesz zsebre, de a terület 27 ezer ember megélhetését is biztosítja. 2004-ben ugyan beiktattak egy, a kutyák kínzását tiltó törvényt, de mivel ezek a cselekmények mind magánterületen, vagy vadászmezőkön történnek, igen nehéz ezekről kézzelfogható bizonyítékot szerezni.
A galgók az ország törvényei szerint egyébként nem háziállatok, hanem munkakutyák, így nem vonatkoznak rájuk a háziállatokra érvényes törvények – szabadon lecserélhetőek és eldobhatóak tehát, épp úgy, mintha egy mezőgazdasági gépről beszélnénk.
A mediterrán országban természetesen több ezer agárvédő egyesület működik, de nekik csak arra van erejük, hogy kutyákat mentenek, vagy az egykori gazdákat a törvény elé citálják. Tudják, hogy a problémára nem tudnak hosszú távú megoldást nyújtani, hiszen ahhoz az emberek kutyákhoz fűződő viszonyát kellene megváltoztatniuk, hogy ezáltal értékelni kezdjék az életüket.
