Kultúra

Végy egy filmklasszikust, állítsd színpadra – aztán hátha elég lesz

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

hypevadász. 2017. 02. 10. 17:05

Bájos, de alulfőzött az Életrevalók színpadi változata: a törekvés megvan, a szív is, de a megvalósítás döcög. Kár.
Korábban a témában:

A dúsgazdag Philippe mesés életét derékba töri egy baleset, melyben nyaktól lefelé megbénul. Folyamatos ápolásra szorul, a pénze is megvan akár a legjobb gondozókra is, ám egyik alkalmazott sem marad meg mellette sokáig, a férfi pokróc modora és a feladat nehézsége mindenkit elijeszt. Egy napon, amikor épp ismét házi gondozót keres, betéved a házba Driss, aki frissen szabadulva börtönből csak azért jön el az interjúra, mert kell az aláírás a segélyhez, ám valahogy úgy alakul, hogy a ház ura meglátja benne a lehetőséget, és bizonyos mértékű dacból felveszi maga mellé a fiút, akinek összességében sincs túl sok munkatapasztalata, nemhogy betegápolási. A kifinomult arisztokrata és a külvárosi csóró valószerűtlen párost alkot, de minden sztereotípia ellenére, valami furcsa okból elég jól kijönnek, és találkozásuk mindkettejük életére komoly hatást gyakorol.

A 2011-es Életrevalók az a fajta film, amit elenyésző kivételektől eltekintve tényleg mindenki szeret, falusi anyák és fővárosi filmszakosok ugyanúgy. Miért is ne tenné, kedves, vicces, érzelmes, emberi, van benne könnyedség is, súly is, barátság, románc, gegek, szóval az a fajta mozi, amiért a francia filmgyártást igazán szeretni lehet, a Drisst alakító Omary Sy pedig nagyjából ennek a mozinak köszönheti, hogy mára igazi A-listás nagyágyú lett. Így aztán nem csoda, hogy előbb-utóbb felmerült a színpadra állítás ötlete, itthon ezt a Játékszín vállalta be.

Fotó: Játékszín

A terv az volt, hogy a darabot nem csupán színpadra adaptálják, de magyar viszonyokhoz igazítják, és a roma alkotóművészet formanyelvével egészítik ki, hangsúlyozzák a bűnözői hátteret, és a végeredmény filmszerű, előítéletek ellen állást foglaló darab lesz. A darab az ígéreteket, mint az okos lány meséjében, hozta is, nem is. A nemes cél, hogy a sztereotípiák ellenében mutasson más utakat, tulajdonképpen megvalósul, és összességében a filmeredeti életigenlő, ragályos jókedve is megvalósul, van szíve a darabnak. Ám ezzel együtt több a baj, mint amennyit ez a kedélyesség elnyomni képes.

Maga a színpadra adaptálás mint folyamat is kissé elnagyoltnak érződik, bár élek a gyanúval, hogy a célként meghatározott filmszerűség sikerült így: hogy a filmes formanyelv gyors vágásait imitálja, a mű igen gyakori jelenetváltásokkal dolgozik. Ám azzal, hogy két és fél percenként kigurítjuk az asztalt, vagy behozunk három széket, a filmszerűség nem valósul meg, csak borzasztó hektikus lesz az egész. A filmszerűséghez több „varázslat” kell, fifikás színpadtechnika, alapvető formanyelvi váltás – erre jó példa egyébként a Vígben futó Földrengés Londonban –; jelenlegi formájában, ami történik, az nem a filmes vágást imitálja, hanem teljesen hagyományos színpadi jelenetváltás történik, csak sűrűbben a megszokottnál.

Fotó: Játékszín

Apropó színpadtechnika. A díszlethez cigánygyerekek rajzai adták az alapot, nagyon színes, naiv, rajzolt világ ez, nagyon kedves ötletekkel, a kivetítés, ami néha statikusból animáltba vált, egészen kiváló, megkockáztatom, a darab legerősebb eleme, ám sajnos áldozatául esik annak, hogy nincs megindokolva a jelenléte. Miért ez a gyermeki, törzsi, etno látványvilág, amikor a nevek franciák, Drissé meg fene tudja mi, de semmiképp sem magyar, és egyértelműen nagyvárosi környezetben vagyunk? A magyar és/vagy cigány valóság mindössze a díszlet és a dalok hangulatában villan fel, meg elhangzik egy nem túl megalapozott mondat Driss szájából a származását illetően, annyira lelógva a tartalom többi részéről, hogy lehetetlen beleilleszteni az addigiakba. Ilyen formán megrekedünk valahol a senkiföldjén: se francia, se magyar, se cigány, a darab nem maradt a közegében, de el sem mert mozdulni igazán, mintha a magunkra vonatkoztatás ötletének kétségkívül embert és színházcsinálót próbáló feladatát néhány elnagyoltan odakent ecsetvonással akarták volna megoldani.

A darab egészében vissza-visszaköszön az élmény, hogy a szándék kerek, de a produktum mintha még nem lenne teljesen készen, amit látunk, még nincsen kitalálva minden részlet, átgondolva a koncepció. A színészeken – bár akad ripacskodás bőven – nem múlik, különösen a Drisst alakító Vadász Gábor emeli a darabot a karakterből és az alakításból egyaránt áradó energiával, aminek van olyan erős húzása, hogy a fentebb kifejtett nyegleségek egy részéről azért sikeresen eltereli a figyelmet. Kár, hogy ebbe folyt el ez az őserő, messzire mehetett volna vele a darab. Vagy még egy hét próbával.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.