Young sexy girl with suitcase and vintage cars
Kultúra

Amikor három vagina semmiről sem beszél, az valahogy mindig érdekes

24.hu
24.hu

2017. 01. 15. 09:00

Ilyen volt huszonéve tizenkilenc évesen, becsajozva Jaguárt stoppolni Németországban. Matiné Fabriciussal Dachautól az összecsippentett csiklóig.
Korábban a témában:

München után valószínűtlenül kék az ég. Az autópálya elérhetetlen világok felé iramodik: Frankfurt am Main, Düsseldorf, Karlsruhe, később Augsburg, Ulm. Az autóban csend van, Nyúlra nézek; Nyúl most alszik.

Minden pillanatban megdöntöm Budapesttől a távolsági rekordomat.

Korábban tiltott világok, apám szerint veszélyes világok.

Bizakodóan nézem a Nyugatot, ahogy elsuhan a Jaguar ablakában, itt vagyok, mégsem érzek örömöt, sőt mintha valahogy félelemmel töltene el kiismerhetetlensége, és a Nyugat­-Európa­ útikönyvet kezemben szorongatva eltűnődöm a térkép apró méretein, melyek a valóságban bejárhatatlan távolságok. Az útikönyv lapjai között kivágott újságcikket találok, valamelyik liberális vagy szélsőjobboldali (nagyjából ugyanarról a témáról írnak) lapból vághatta ki apám: Wallerstein.

A cikk gyorsan feldobálja az amerikai professzorról a szokásos kliséket: látom Wallersteint, a történet főhősét, aki elméleteit a világon végigsöprő diákmegmozdulások hatására írta – szerinte a modern világrendszerben a liberalizmus életképessége megszűnt, az Amerikai Egyesült Államok hanyatló hatalom, mert a periféria feldühödik, és el akarja majd emészteni a centrumot.

A jóslat után nem sokkal harapott bele Grósz Károly élete első McDonald’s sajtburgerébe, amit a Magyar Televízió Híradója is megmutatott.

Grósz, úgy tűnt, magasról szarik Wallerstein jóslataira, aki connecticuti otthonából a szocialista gazdaság elterjedését jövendölte, ennek ellenére a Minisztertanács Elnöki Tanácsának elnöke Disneylandet „szervezett” Magyarországon, és mozgalmárként tekintett a kibontakozó Mickey Mouse-lehetőségre.

Elderly man standing by a parking meter in front of the Carlton Hotel, Washington Avenue, Miami Beach, wearing a Micky Mouse hat. (Photo by In Pictures Ltd./Corbis via Getty Images)
Fotó: Getty Images Hungary

Felnézek a cikkből, az alkoholista, brit pelikán lehúzódik a germán pálya szélére, és az autónk már apró, bokros dombokon keresztül távolodik a sikítva tépő Mercedesek és BMW kupék hosszú sorától. Még egyszer felajánlja, hogy megvárhatjuk a kisvárosban, amíg tiszteletét teszi nővérénél, aki hozzáment ahhoz a némethez. Megértően mosolyog a „német” szónál, mintha sajnálatot érezne nővére iránt. Nyúl még alszik, úgyhogy Dzsekivel döntünk. Persze, várunk. Az autó elsuhan a Dachau tábla mellett, Dzseki sörözni akar. Az angol kitesz bennünket egy macskaköves téren, a Hotel Fischer feliratú, sárgára festett ház parkolójában, azt mondja, két óra múlva jön, szavunk sem lehet, süt a nap, muskátlik és légyzümmögés.

Nyuszi ébred, és azt mondja, milyen aranyos kisváros, simán elleszünk két órát, bevárjuk az angolt. Odalépek hozzá, megcsókolom, amitől merevedésem lesz, Nyuszi pillanatok alatt bárhol képes erre.

Dzseki azt üvölti egy muskátlibokor mögül, hogy Franziskaner. A nyomáskülönbség felszisszen, és söröskupak gurul a macskaköveken, óriási spirált leírva.

Tétován álldogálunk a főtéren, újra előveszem a papírfecnit az útikönyvből, leülök egy padra. Wallerstein nem hagy nyugodni, és ahogy nézem a gazdag német várost, arra gondolok, hogy nagyon bonyolult a világ. A bolygót Wallerstein perifériára, félperifériára és centrumra osztja. Azon gondolkozom, hogy hol születhettem ebben az univerzumban, és megállapodok magammal a félperiféria kifejezésben.

Dzseki és Nyuszi közben már legurítottak egy Franciskanert, és érzik, hogy túl vagyunk a periférián, közeledünk Európa sűrűje felé, ahol semmi nem olyan, mint ahogy azt addig megismertük: minden színes és illatos, és végtelenül kiegyensúlyozottnak tűnik.

A trafik előtt divatlapok zörögnek a szélben, fehér fémállványokon; Nyuszi a Blitz Magaziban a férfit nézi tweedzakóban, én mellette állok, és a nőt nézem virágos nyári ruhában. A tweedzakó nyolcvan deutsche mark, a virágos százhatvanöt, viszonylag kevés a bútor, a szoba levegős, a pasztell színek finoman harmonizálnak. Egy másik pár érkezik a következő képen a tweedzakósékhoz, az ajtóban állnak és mosolyognak. Az ultrapiros muskátlik gyanúsak az erkélyen, kitapinthatatlan emlék, talán valami még sincs tökéletes rendben.

Mindenki szőke, kivéve a kutyát, amely foltos, és a szőnyegen liheg.

A vendégségbe érkező férfi kezében Nikon F50 fényképezőgép, mellette „ab 1993 Juli bei Niedermeyer”. Nyuszi továbblapoz.

Egy másodpercre nyugatinak érzem magam – a napsütötte főtéren, frissen festett történelmi épületek előtt divatlapot nézegetek, s igen, mintha nyugati lennék, milyen mágikus!, kívülről látom magam apró kockaköveken állva, magazinok fényes borítójáról rám tekintő gyönyörű emberek koszorújában, mögöttem Mercedes taxi halad dobogva, hátralépek pihenőállásba, jobb kezemet zsebre dugom, nagy levegőt veszek, és kiengedem egy kicsit a feszültséget kelet-európai mellkasomból, szívem tájékáról; a muskátlikkal is együtt lehet élni, ha ez az ára a nyugalomnak. Itt a pillanat, nyugativá változtam.

Nyuszi nyurga alakja imbolyog a téren, kezében hot dog, csuklóján mustár virít, közel jön, hátulról átölel, és szeméremdombját erősen a fenekemhez nyomja. Keze farmerem első zsebébe mélyed, másik keze arcom elé tolja a csöpögő virslit, együtt nézzük csendben az újságosstandot, leharapom a virsli fénylő csúcsát; a sok, színes címlap nyitott szemmel, csábítóan fixíroz, érzem, tekintetükben Nyuszi tekintete tükröződik; ennyire nyíltan senki sem nézett még a szemembe, mint ezek a címlapok, talán csak néhányszor találkozunk ilyen szemekkel egy élet alatt; kitágult pupillák, mintha valami megdöbbentőt látnának, egyszerre mindannyian; néznek ránk, és az egész újságosstand felsikolt, hogy „húúú” meg hogy „hááá”.

Hideg szél söpör végig a főtéren, és furcsán édes a mustár.

Nyuszi hozzám simul, fedezékbe a sok szem elől, arcát nyakamba fúrja, testének teljes domborzatát olvassa a hátam; ijesztő, ahogy belekérdez vékony és száraz hangja a nyakamba, azt kérdezi, hogy tudod, hogy Dachauban vagyunk? Azt kérdezem, hogy honnan veszed?

Botladozik a hangom, időt akarok nyerni.

A Ludwig ­Thoma Strasse zöld­rózsaszín­világoskék marcipánházacskái között megyünk, Nyuszi kezében a félig harapott hot dog, azóta nem tudom lenyelni a falatot, csak forgatom a számban, megyünk a folyó irányába, aztán megállunk a kis hídon, lábunk alatt az Amper folyik. Csend van, a madarak hangja kibomlik, élesek a színek, végtelen tér, végtelen idő, terhes szerelem, úgy érzem, messze túlmutat itt minden a szerelmen, valami kozmikus egyensúly utáni vágy hajt.

Horizontal image of hotdog sandwich on a grass close up
Fotó: Thinkstock

– Sült hagymás hot dogot választottam sok mustárral – mondja Nyuszi –, ott volt a szalvétán a felirat: Dachau Imbiss Service.

Hallgatok. Mit mondhatnék? Mit gondolhatok?

– Azt kérdezte, hogy noch etwas, érted? – Nyuszi hangja remeg, és kitágulnak az orrlyukai. Harapja a száját belülről.

– Értem – felelem.

Istenem, ahogy Nyúl nagymamája, aki a Rákóczi úton lakik az Uránia mozi mellett sréhen vagy srégen?, a negyediken fent, és nézi az ablakból a hetes buszt, meg a Lottó Áruház maradékában berendezkedett bálás holland turkálót! Abban a pici csőlakásban, bejárattal a gangról. Art deco csillár, kredenc a konyhában, vitrin és ócska, régi szőnyeg beljebb; Ella mama sziluettje csendben áll az ellenfényben, mögötte a sugárút túloldalán valaha rózsaszín bérház. Autók robaja hallatszik, nézi a tudatlan, vidám gyerekeket, Wundert meg Nyuszit, ahogy felszaladnak ide, a magányos, apró lakásba; a kredencen kis fekete-fehér tévé.

A Magyar Televízió Zenés, Húsvéti Fináléjában Keresztes Ildikó kurvásan, ahogy szokta: „Hiába forró nyáron Akapulkó, ha te nem vagy velem”, hol a francban van Akapulkó?, Mikó István és Sasvári Sándor buzgón háttértáncolnak a fekete loknijait dobáló, pucsító énekesnő mögött.

Ella mama citromos cukorral kínál sercegő stanecliből, jobb kezével az asztalra támaszkodik, azt mondja megfakult hangon, hogy üljetek le, gyerekek. „Kis kávét? Addig héderezhettek ott nyugodtan!”, mutat a fotelek felé, Nyuszi rárepül, kicsit zaccos, de az Ella mama főzi. A tévéből emberek üvöltenek, hogy „ne fordulj el, mert a jövő még előttünk áll, én számítok rád. Hidd el, hogy bánom, bánom (kórus), ahogy bántam veled”, a férfitáncos nyakában fekete csipkekesztyűs női karok; azok ketten lassúznak a tévében, nincs mit tenni, szopogatom a citromos cukorkát. Leülünk.

Nyuszi hirtelen feláll, kinyitja a nagy, üveges vitrint, és odavág elém egy ócska alumíniumkanalat, a kanál vaskos markolatán fogaskerék, közepén horogkereszt, a kanál élesen csörömpöl a kopott, vörös márványfelületen, még a Húsvéti Finálé soron következő dallamát is elnyomja. Azt mondja elfúló hangon, hogy ez milyen durva, képes ezzel együtt lakni!, mélyen belenéz a szemembe, zavaromban az villan az agyamba, hogy Nyuszi nagyapja talán náci volt. Szalad minden fogódzó, és suttogva kérdezek.

– Ez mi? – És kinézek az eljövendő zaccos kávé irányába.

Borzongva megérintem a hideg, puha fémet.

Felületén millió apró karcolás, éles mélyedés, szennyes sebek, az árkokban barna, távoli vidékekről Budapestre került kosz, odaszáradt étel maradéka, amelyet ismeretlen emberek főztek ismeretlen szándékkal; fakó, fénytelen, évtizedek óta halott felület, a mocskos zsír belefeketedett a lyukakba, megszűnik a tér és az idő, vagyis hogy pont kinyílik az a lyuk, ahol a beszélő nyúl eltűnik minduntalan, amikor Alice szalad utána. Zuhanunk.

– Andris papa meg ő ezzel ettek másfél évig Dachauban – suttogja a zaccos kávé felett Nyuszi.

Mellém ül a díványra a horgolt párnák közé, mindennek molyirtószaga van, és azt mondja, hogy egyedül jött haza, és csak ezt hozta, meg az apát a hasában, és ebben a helyzetben még a zacc is kimondottan az életről szól, és persze Nyuszi is, akinek nagyon forró a szája, és bujtogató a nyelve, a hőség a szájáról tovaterjed az arcára, látom, hogy kipirul, lángoló hőhullámok öntik el.

A tévé énekel, „Nézd, az óra soha meg nem áll, most élj, holnap talán késő már; Ó, végre jöjj el már, bolondos, békebeli boldogság!”, Ella mama nekünk háttal nézi a revüt, nagy valószínűséggel alszik, feje oldalt billen, két ujjam között Nyuszi csiklója, a vége főcímet húzzák már: Cseke Péter, Détár Enikő, Esztergályos Cecília, nagyjából Papadimitriu Athina környékén megy el.

Apám útikönyve Dachauról pontos és részletes. Leírja, hogy az Amper nyugatról érkezik, a várost délről kerüli meg, majd az egykori papírgyár közelében irányt vált. A Karlsfeld felől érkező Würm patak a város keleti részét szeli át, közvetlenül az egykori koncentrációs tábor alatt folyik el, melynek segédcsatornájaként működött, amikor a táborból származó hamut a medrébe dobták, majd kevéssel a városhatár előtt, néhány száz méterrel a Würmmühle után, a hídnál ömlik az Amperbe, s onnan északkelet felé folyik, egészen Herbertshausen határáig. A Puchheimtól délre eredő Gröbenbach patak dél felől éri el a várost, és a Martin-Huber-Straßétól keletre, a vasútvonal előtt ömlik az Amperbe.

Nyuszi lehajol, homlokával a korlátra dől, jobb kezén folyik a hot dogból a mustár, élénksárga, az orkánkabátom ujja nedves lesz, egészen nagy a csend, Nyuszi a híd mohazöld korlátjára borulva. Mozdulatlan.

A hídon valami címer, elsőnek a világoszöld sarkantyús minta lesz sötétzöld a könnyektől, majd a sárkány, végül az oroszlán. Patak ered arcából, az Amper sodrásába ömlik, most tiszta és zöld, bővizű, mint minden folyó az Alpok környékén.

A víz folyik.

A régió vízgazdálkodása fejezetben az utazó megtudhat mindent a német vízről, hogy Németországban a vízminőség-védelem a harmincas években kezdődött, és azóta is a vízügyi bizottság által meghatározott határértéken belül kell maradnia minden összetevőnek, és amennyiben az általános minőség nem éri el a határozatban foglaltakat, a bizottság eljárást indít, mert ez a törvény, és a törvény betűjén túl a törvény szellemét is betartják.

A főtéren, a délutáni, lapos fényekben már ott áll a Jaguar, nyitott ajtókkal, mint ami korábban ütközött, és mintha minden kiszóródott volna belőle, körülötte csomagok.

Dzseki idegesen köröz, az angol átvetett lábbal a The Independent című újságot olvassa az anyósülésen, órájára néz, és megjegyzi, hogy I might not get my eight o’clock ferry at Calais, gentleman!

Dzseki apró mozdulatokkal jelzi, gyorsuljunk fel, iszonyatos gáz megvárakoztatni az alkoholista pelikánt, és akkor Nyuszi óriási sóhaja röhögésben végződik, gurul Dzseki pelikános pantomimshowján megállíthatatlanul, Dzseki egy maradék Franziskanerrel visszahozza Nyulat a jelenbe, aztán a sörösdobozt bedobja a kockára metszett bokrok közé, amelyek a főteret keretezik.

Majd Nyúl felé lengeti az apró füveszacskóját, és sokatmondón mosolyog.

– Ne szemetelj már Nyugaton! – mondja halkan Nyuszi, és nevet.

Fotó: Fortepan

Dzseki azt mondja, hogy már oda is hugyoztam, és Dzseki bűzlik a piától, és szénsavasakat böfög csendben az angoltól elfordulva, óriási páralecsapódásokat produkál a Jaguar ablakán, aztán csak lógatja a fejét, fel vagyok készülve, hogy bármelyik pillanatban lehányja a fényesre polírozott műszerfalat. Az angol ügyesen ignorálja az egészet, de enyhe fintorából látszik, nyakig ül Dzseki alkoholos párafelhőjében, ami lassan, de megállíthatatlanul terjed az autóban, s az édes, acetonos illat végül mindnyájunkat beterít.

Ülünk kussban Frankfurtig. Minden olyan töményen kavarog bennem, hogy a múlt és a jövő sem létezik, csupán a most, meg a csend. Megfogom Nyuszi kezét, de hideg és élettelen, nem viszonozza érintésemet.

Az autó szakít a tükörsima Autobahn hőségtől remegő aszfaltján, az angol gyűlöli már a pillanatot is, amikor felvett bennünket. A pálya katonai kamionoktól, olajzöld harckocsiktól zsúfolt, és egy pillanatra itt van körülöttem egy amerikai nagyváros, amint a teherautók platóján izzadó feketék és fehérek tömegei kavarognak. Végtelen belváros főutcáján tülekedünk a lenyugvó nap irányába, a tűző meleg felé. Szabadon áramlunk az egykori ellenség soraiban! Elektromosságot érzek idegszálaimban, amint közelről láthatom az ellenséget. Milyen menő az összes, mennyire laza.

Nyuszi Orbit rágót dob az ölembe, azt mondja, Dachauban vettem.

Jóformán még autópályát sem láttam korábban, és azon tűnő­döm, hogy elképzelhetetlen az erő, ami ennyi autót és ilyen méretű tömeget létrehoz: ezek itt mind a rothadó kapitalizmus alacsonyabb rendű szolgálói, akik műanyag kajakokkal, grillsütőkkel, kempingszékekkel és szörfdeszkákkal tülekednek. Nézem őket a finoman metszett üvegen keresztül, baseballsapkáikban boldognak tűnnek, mert bár feláldozták a biztonság érzetét, de kaptak helyette szabadságot, megkötötték a kapitalista alkut, ahogy apám mondogatta óriási asztala mögött a könyvkiadóban.

Apámnak erről az útról soha nem fogok tudni mesélni, vagy ha mégis, soha nem fogja megérteni. Végighallgatja, de ebben is tévedhetek. Valójában megsértődött a Nyugatra, talán ötvenhatban, de legkésőbb akkor, biztosan, amikor anyám összepakolt.

Csak áll a mosogatónál, és hallgatja a Szabad Európa sípoló, nyávogó, zavart adását, ami a kerítés túloldaláról érkezik, és ami a mosogatóvízbe merülő edények löttyenő hangjával keveredik. Fordít nekem kelet­európaira. George C. Marshall fondorlatos nemzetközi segélyprogramját fordítja, ahogy az amerikai kultúrát terjesztette, hogy árut és olcsó hitelt ajánlott mindazoknak, akik hajlandóak Washingtonnal együttműködni, és hogy ellentételezésként át kellett engedni a teret a kizsákmányoló amerikai rohadó tőkének. Én rohadnék szívesen! – mondom, és beleharapok a kolbászos zsömlébe.

– Jól van! – feleli halkan.

Megfordul, mosogatórongyából csepeg a víz a csempére, és magasra tartja két ujját, a rádióból Mitch Miller „Happy Days are Here Again” tangóharmonikája száll, megint, ahogy évtizedeken át szállt, persze a dal adását is zavarják. Valahogy mégis megmagyarázhatatlanul romantikus, és apám táncmozdulatokat tesz, mintha sramlira forogna.

Az a dal volt a szabadság, és régen apám és anyám erre a zenére veszekedett.

Apám elmondta, hogy megöli Brassót, ha még egyszer meglátja anyám közelében, anyám gúnyosan nevetett, és azt mondta, akkor is ott lesz a hétfői szabadegyetemen, mert ő szabad, és a Ferihegyi úti házibuliba is elmegy. Mindig Brassón vesztek össze, és mindig az esti mosogatás közben.

Apám a sramli után lihegve leül, és nagyon komolyan beszélni kezd.

– Amerika a kizsákmányolást úgy folytatta Európában, hogy több százmillió dolláros segélyt adott a nyugati országoknak, az volt a Marshall­segély.

– Az kéne nekünk is – felelem, és ropog fogam alatt a retek.

– De Amerikának világossá vált, hogy kis fing segélyekkel nem lehet elsimítani a társadalmi feszültségeket, amit az okozott, hogy leállt a termelés Európában, mert mindenki az amerikai szart ette, ezért szervezetten segélyeket osztott, de leginkább kölcsönökkel betonozta be magát.

– És gazdagok lettek a nyugatiak? – kérdezem izgatottan.

– Tartoznak, nem érted? – Apám erősen összeszorítja a markában a mosogatórongyot, a víz a csempére folyik.

Az alkoholista pelikán kitartóan figyel a tükörben, unottan pöcköl- geti a kormányt, aztán mély levegőt vesz, lassan azt kérdezi, hogy are you Hungarians? Kikerekedett szemem a válasz, és kéjesen néz bennünket a visszapillantó tükrében.

Dzseki csillogó szemekkel vigyorog hátra az anyósülésről, Nyuszi meg sem moccan, a lemenő nap fényében a kisportolt, fekete katonákat nézi, nevető arcokat, fehéren villogó fogakat, ahogy rágóznak. Lehagyjuk a hosszú amerikai konvojt, és azt mondja, hogy issszonyú jól néznek ki a fekák!, apró szájmozdulatokkal nyalogatja, ízlelgeti a szótagokat, mintha a katonák bőrét nyalogatná.

Mi tagadás, valóban iszonyú jól néznek ki, mindent megadnék, hogy amerikai katona lehessek, és megsemmisülten, magyarul ülök a Jaguar bőrülésén.

– Do you know Zsazsa Gabor? – folytatja kíméletlenül a sze­métláda.

Fotó: Thinkstock

Aztán fél kézzel előveszi szivartárcáját, fogával lebontja a celofánt a cigarillóról, és az autó szivargyújtójának perzselő vörös végével meggyújtja. Félreérthetetlen kérdést intéz teátrálisan, körbefordulva hozzánk, hogy is it not good to be Hungarian? Nyúl azonnal felvihog, jön az idióta vihogása, hála istennek jön, élni tanít, kezéért nyúlok, hosszú, nyúlánk ujjaiért, eszement hosszú hüvelykujját simogatom.

Milyen jó hozzáérni a kezéhez, érezni a bőre apró redőit, a meleget, mely most kezéből árad, az életet, mely körbeveszi, a levegőt a karomon, amit finoman kifúj, ebben a pillanatban nem vagyok egyedül.

Nem felelünk. Nézzük a száguldó tájat, és arra gondolok, hogy az alkoholista pelikánnak láthatóan gőze sincs arról, mi az, hogy félelem, és min mentünk keresztül a magunk szaros tizenkilenc éve alatt. Dzseki megtöri a surrogó luxuscsendet, és azt mondja, hogy Frankfurtban kiszállunk, hatvan kilométer. Azt mondom, hogy oké. Dzseki hozzáteszi, hogy akkor benézünk Wolfgangékhoz, fateromnak írta, hogy nézzünk be, ha erre járunk, remélem, lehet nála kecózni egy éjszakát, vagy legalább lezuhanyozni.

Dzseki mindig is odáig volt Wolfgangért, és számtalanszor me­sélte el a napot, amikor Wolfgang nyolcvankilenc augusztus tizedikén kiszáll a BMW-ből a siófoki lángosozó előtt teniszforrónadrágban, boka felett dupla csíkos, fehér teniszzokniban, lilán susogó Adidas melegítőfelsőben, két kezével szimmetrikus mozdulattal hátralebbenti izzadt nyakára tapadt, hosszú focistatincseit.

A móló irányába tart, valahol arra vízibiciklizhet Heinz és felesége, Clara – akik egyébként Karl­Marx­Stadtban rohadnak, de Clara mellei ennek ellenére vagy éppen ezért kérlelhetetlenül hegyesek.

Wolfgang fürkésző tekintettel azonosítja be testvérét, aki a három testvér közül a legügyetlenebb: Max, a legidősebb, San Diegóig jutott, Wolfgang Frankfurtba disszidált, Jugoszláviából evezett Olaszországba, szerencsétlen Heinz viszont inkább a kemény mellű feleségét választotta. Mennyit érnek a keblek! Nem volt hajlandó elhagyni a Deutsche Demokratische Republikot. Wolfgang tudja, Clara apjának komoly összeköttetései vannak Drezdában, a Bautzner Straße 112A­ban, a Ministerium für Staatssicherheit központjában.

Clara a kese siófoki homokban fekszik. Heinz sörrel a kezében áll, és rákvörösen izzad a delelő napon, kis pöcsének formája tökéletesen kivehető sötétkék elasztikus fürdőnadrágjának szorításában.

Vádliján szűk zokni gumírozásának nyoma, Tihany felé néz, nyugatnak.

Wolfgang egyedül jött – Magyarországra szórakozni mindig egyedül jön, ahogy Clara már többször meg is említette.

Heinz feszült, és azt mondja, hogy Hallo, Wolfi!, a sörrel a parkoló felé int, ott parkol a babakék kombi Trabi, csurig pakolva sátorral, kofferekkel, zacskókkal, kempingszékekkel, Wolfgang ebben a pillanatban tudja meg, hogy disszidálni akarnak, és eszük ágában sincs visszamenni a DDR­be, s ez olyan biztos, amennyire biztosan Clara ráharap a debreceni kolbászra.

– Schön! – mondja lakonikusan Wolf.

Állítólag tizenkilencedikén megnyitják a határokat Sopronnál, ezt hallotta Heinz. Wolf egyre inkább biztos benne, hogy történelmi Sturm und Drang közepén áll, izgalmában megvakarja farkát a napon ráolvadt műanyag tenisznadrágban, és Heinzcel együtt nézik a Balaton nyugati láthatárát, azt az apró szakaszt, ahol nem látszik a túlpart, ahogy a nap eltűnik a nyugati vizekben.

– Klar! – teszi hozzá könnybe lábadt szemmel Wolfgang, ahogy arcéleik nyugat felé tekintenek.

Wolfgang egy JVC HR­S7500EK PAL Video Casette Recordert ajándékozott Dzseki apjának, úgyhogy Dzsekiéknél folyamatossá vált a videózás nyolcvankilenc októberétől; a siófoki szezonnak vége lett, fater felhozta a videót a Fillér utcába.

Felriadok szendergésemből a Jaguar hátsó ülésén. A lenyugvó nap lazacszínű, és megpillantjuk Frankfurt égvonalát. Sugarak szóródnak glóriaszerűen a város mögül, kezem csúszkál a hideg izzadságtól a vajszínű bőrön, enyhén libabőrös leszek, aztán egyszerre szakad ki belőlem, Dzsekiből és Nyusziból, hogy ez de durva!

Az angol indexel, és a Stadtmitte táblánál, túlméretezett rámpákon át letér a robusztus Autobahnról, óriási vasbeton völgyek geometrikus konstrukcióinak lábánál suhanunk, hidak és ívek között. Az autók szabályos sorokban, apró pontokként közlekednek a világító termeszvárak felé. Folyamatos jelen idővé válunk, és hangos csattanással egybeolvadunk a nagyvárossal.

Állunk az út szélén, zúg a fejem, az angol lecsukja a csomagtartót, int, vissza sem néz, csak annyit mond, hogy good luck in the west!, és már fordul is rá a kilométer hosszan kanyarodó rámpára, amely felett Bonn­Köln­Düsseldorf tábla világít kéken.

Kamion dörög el mellettünk, arcunkba égett gumipor röpül, talán a fék. Még meleg. A betonon apró kavicsok robbannak, aztán másik megavontató, újabb kamion, meg még egy, és Dzseki azt üvölti nekem, hogy mi a faszra vársz?, és Nyúllal már a szalagkorlát kórók uralta oldalán állnak, derékig a kiszáradt növények, műanyag dobozok, évtizedes olajos hordók és építkezési törmelék között. Felocsúdok. Áttolom a hátizsákot a kormos korláton, elindulunk a száraz fűben a toronyházak irányába.

Törjük az utat lefelé a töltésről a kanyargó pályák közti mély völgybe, ahol egészen szürke homály uralkodik, át a kilométer hosszú autópályalagúton. Mellettünk láncban húznak el fültépő robajjal a teherautók, mint valami fekete hóviharban, úgy menetelünk leszegett fejjel a harminccentis padkán, majdnem csukott szemmel, keményen összezárt szájjal, behúzott nyakkal, Nyúl visít, hogy azonnal kidobja a taccsot, és szerinte nagyon durva, mégis úgy érzem, hogy egész életemben ide vágytam, ezt akartam érezni, tapintani. Mintha ez volna az otthonom.

Az alagút végén, emeletes betonhidak mögött ott a város, ott vannak a tornyok. Frankfurt alfa­város az útikönyv szerint: ezekben a városokban a kereskedelem és pénzügy átfogó rendszerei kapcsolódnak, teljeskörű ellátást biztosító központok. Az útikönyv szerint nincs túl sok ezekből: London, New York, Hongkong, Tokió, Frankfurt, Milánó, és arra gondolok, hogy eddig soha nem voltam még alfa­városban.

Felnézek, és Dzseki meg Nyuszi alakja egyre zsugorodik az alfa­város irányában, kiestem a csoport ritmusából, sziluettjük egy újabb alagút szája előtt táncol, két apró alak, hátizsákok, egy akusztikus gitár formája Dzseki hátán; azt üvöltöm, hogy szevasztok!, de hangomat elnyomja a gépi zaj, a csúcstechnológia, gépzenévé simul a kamionzaj, nem fordulnak vissza, nem hallanak.

Egyre gyorsabban futok, az alagút egyre jobban dől, úgy érzem, félig már a falon mászom, egészen előrehajolok, Dzseki és Nyúl sehol, bizonyos értelemben csend van, de zúg is veszettül. A kamionok felfelé száguldanak, mint víz alól feltörő hosszúkás buborékok a fény irányába.

Eszembe jut egy álmom: felhőkarcoló magas emeletén állok, a teret korallvörös derengés járja át, a kihalt folyosó padlószőnyegén nyakkendőkről ismeretes apró minta fut végig, kis lovak, vagy ugró szarvasok?, csak a szőnyeg sercenése hallatszik, s kifogástalan tisztaságú mokaszinomban egyet előrelépek. Ilyen jövőt szeretnék. Mögöttem nyitva a liftajtó, fejem felett huszonegyes világít, előttem az ablakon át, távoli domboldalakon apró, fehér, modern házakkal tarkított erdőket látok, kockákat szétszórva a döntött geometriájú felületen. A felhőkarcoló egyértelműen gránit, formavilága letisztult, kicsit esetlen, redukált semmi. Mindössze a gránit kellemetlenül ismétlődő mintázata.

Inside a modern lift shaft.
Fotó: Thinkstock

A plafont ismeri mindenki: irodaplafon. Műanyag habos, átlyuggatott, négyzetekre osztott, hogy eltakarja a kábeleket, hiszen nem méltóak duplasoros öltönyömhöz. Zakóm ujját visszahajtottam, kilátszik a csíkos műselyem bélés, fehér zoknim villan.

Állok, és arra várok, csodáljanak. Elvégre nem akárki száll ki a liftből a felhőkarcolóban, hanem egy nyugati, pontosabban a nyugativá nemesedett kelet-­európai.

Most előttem terül el Frankfurt.

– Atyaúristen! – üvöltöm a smaragdváros irányába. Az alagút szája felől pazar kilátás nyílik a felhőkarcolók égbetörő, a napra mutató csoportjára. Nézem a tornyokat, tele vannak különböző korok idézett formáival. Munkás-paraszt esztétikán nevelkedett ízlésemnek túlzó, maníros és habos, mégis van benne valami elérhetetlenül menő; bennünk, keleti emberekben az ancien régime ellen végső harcra indult a progresszív, szovjet ízlés, így a lakótelepek, szocialista­realista munkásterek számunkra az építészet csúcsa.

Érzem, húz a felhőkarcoló. Küzd bennem apám ellenállása és anyám vonzalma. Darabjaimra esem a nyugattól.

– Dzseki! Nyuszi! – kiáltom. – Nem vártok meg?

A töltés mélyén még látom egy bokor mögött eltűnni a gitárt, és röpülnek, robbannak a kavicsok, porzik a salak, ahogy loholok a nyomukban lefelé.

– Ez nagyon durva! – üvöltöm utánuk.

– Az! – hangzik Nyuszi hangja a völgyből.

– Nézz Music Televisiont, hallgass Nirvanát; Kurt Cobain és az autópálya feltételezik egymás – zengi Dzseki, és hallom, hogy alfa­hím, hogy azonnal birtokolja a Nyugatot, és a spanglival már birtokolja Nyuszit is.

Tudatára ébredek, hogy a Nyugat univerzális narratíva, grands récits, és igen, a pillanat minket, a szocializmus rohadásába szüle­ tett ifjúságot is definiál.

Van univerzális narratíva: cash és a hozzá vezető utak. Nincs posztmodern, meg kortárs, hanem konzum van minden sarkon, csak olyan közel, hogy alig látható; közel jött, részletesen kitapinthatóak sajátosságai, centrum és periféria viszonyának megváltozása. Az sem igaz, hogy a történelemnek vége van, csak már jó ideje a szupermarketben történik. Leérünk a töltés aljára, és haladunk tovább, amerre az első utcát, ipari telepet vagy szupermarket­parkolót sejtjük.

Halkan kimondom magamban, hogy Frankfurt, és bevillan, hogy senkit sem ismerek, aki itt járt. Ezt a világot hat éve Dzsekiéknél pillantottam meg a Sky Channel zenei blokkjában, és azonnal tudtam, hogy a második világháborúnak hamarosan vége, és arra éppen Bono Vox fog pontot tenni.

Frankfurt felhőkarcolóihoz közeledek, és a válságra gondolok, amiben felnőttem. A politikai pornóra, az egymásnak feszülő agresszióra, a leginkább kelet­európai önkifejezési formára.

– Ezt nézd meg! – tolt be Dzseki egy kopott kazettát a videolejátszóba, és a Magyar Televízió adását megszakította egy széttáruló comb.

Staller Ilona Anna bármelyik mozdulata plasztikusabban, őszintébben és progresszívebben beszélt életünkről, mint bármi, amit a Magyar Televízióban láthattunk, az ország irigykedve nézte a pornós platinaszőkeségét, mert Ciccolina és egy felhőkarcoló lényege ugyanaz.

– Takarító volt az Intercontinentalban, azt mondja Wolfgang. Besúgott nyugati üzletemberekről, most meg sztár – mondta Dzseki, és a sztár szó olyan frissen esett ki a szájából, talán csak az Intercontinental bírt hasonló erővel. Kőbányáról New Yorkba – summázta, és beletekert Ilona vonaglásába.

Aztán vége lett a pornónak, lejárt a kazetta, és újra jött a Magyar Televízió, egy elvtárs beszélt, hogy nem hiszi, hogy baj, ha főidőben politikai műsort sugároznak, ha abban beszélnek az embereket érintő kérdésekről, de ha három fej semmiről sem beszél, az már a kibontakozás ellenfele.

Igaza volt. Valóban a fejjel lehetett a gond. Amikor három vagina semmiről sem beszél, az valahogy mindig érdekes volt.

Nincs mit tenni, szólalt meg, és azt mondta, hogy a hétfői televíziós szünnapot fel kell váltsa a folyamatos adás, különben a műholdas csatornák maguk alá gyűrik azt a realista világképet, amit haladó társadalmunk képes volt kialakítani.

Nézem az alfa-várost, és azon tűnődöm, hogy Nyuszi valahogy már nem velem utazik.

Olyan mélyen indult minden, annyira érteni akartuk egymást, annyira szorítottunk egymás boldogságáért, közös ügyünk lett, közünk lett egymáshoz, szövetség a végtelen megtalálására. Azt hiszem, valami ilyesmiben állapodtunk meg, de Nyuszi az elmúlt napokban eltávolodott, már nem engedte mélyre kutakodó pillantásaimat, mintha szem elől vesztettem volna, és az, amit intimitásnak neveznek, ebben a pillanatban megértettem, nagyon illékony.

Minden Nyusziról szólt. Gondolkodás nélkül, leszegett fejjel siettem hozzá szürke budapesti utcákon, golyózápor mintázatú bérházak málló homlokzatai előtt egyenesen a Szentkirályi utcába. Ajtót nyitott, éppen aludt, arca más volt, mint éber pillanataiban.

A négyéves kislányt láttam gömbölyű formáiban, hajába túrtam, beleszagoltam, és fekve, egy helyben utaztunk. Mindenhonnan elkéstem, néztem tekintetét, fekete szemét, melyben fájás volt, megörökölt fájdalom.

Nem szomorúság, mert az nem volt, bolondság volt, de ott ült a fájás is a vihogás mögött közvetlenül.

A kisgyerek ijedelme ült szemében, aki előtt hirtelen ott áll a halál, bárkinek a képében is, valóságban, mesében vagy régi családi történetben, mégis tapinthatóan; nem fenyegetés és nélkülözés, megalázottság vagy erőszak, hanem maga a nagy, viaszos arcú halál, színtelen­szagtalan, közömbös, száraz és csendes megsemmisülés, ami után nincs semmi, nem jön semmi.

Nagy, hamuszürke titok, amire nem esik jól ránézni, mert egyenletesen fáj, ha nem is iszonyúan, de egyenletesen és kietlenül, mint egy üres lyuk.

Ha jobban belegondolok, Nyuszi szemében mindig ott volt a lyuk. Volt még várakozás is, ami a túléléshez elengedhetetlen, persze ez rosszabb napokon átcsapott a középszerű, megállapodott háziasszony álmaiba, regényújságok címlaplányainak bulvárélményeibe, almaszínű selyempongyolába, ócska műselyem sálba, puncijánál három patenttal kapcsolható műanyag csipkebody-ba, szélsőséges esetekben kiadós hétvégi sétákban csúcsosodott ki a középszerűség, de azért a fájdalom mindvégig igazi volt.

Nyuszi elélvez, és olyankor a legigazabb, és fájdalmát, a mélyből induló, szemében világra jövő fájdalmas érzést képes vagyok érteni. Nézem, mi csillog a szemében, ahogy a gyönyör fájdalma felülírja a halál fájdalmát; a test pulzáló, agyat kisütő élvezete, a pár másodperc, amíg a világot elveszíti velem, az erősebb a halálnál.

Egyedül csak a közös megsemmisülés élménye erősebb, mint a halál fájdalma, mert a megsemmisülésben együtt esünk a halál felé, könnyedén, egymás kezét szorítva, egymást átkarolva ru­gaszkodunk és ugrunk.

Olyankor végre nem vagyunk magányosak, nem kell többet magányosan fájni; erre vágyunk azóta, hogy egyedül kell aludni éjjelente és felkelni reggel. Szerettük egymást Nyúllal, és félek, elvesztettem valahogy. Most mintha úgy utaznánk egymás mellett, mint két haver vagy testvér, de semmiképpen nem két szerelmes, hiába a test közelsége.

Fabricius Gábor: Más bolygó

Európa Könyvkiadó, 2016

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.