Kultúra

Ismeretlen Budapest: égszínkék szecesszió Erzsébetváros szívében

Vincze Miklós
Vincze Miklós

Kultúrák és cool túrák. 2017. 01. 08. 19:00

Korábban a témában:

A főváros utcái lépten-nyomon tele vannak rejtett csodákkal – sokukat már megtépázták az elmúlt évtizedek történései, így a második világháború, vagy épp az ’56-os forradalom eseményei, néhányuk pedig hosszú hányattatás után újra egykori szépségében pompázik –, így egy rövid séta is tartogathat olyan meglepetéseket, mintha egy másik ország nagyvárosában sétálgatnánk. Találkozhatunk például paneltömbök és kertes házak közé zuhant református űrhajóval, ablakokra került fura műalkotásokkal, lenyűgöző óriásokkal, vagy épp egy falatnyi Amszterdammal.

Ismeretlen Budapest sorozatunkban olyan csodákat mutatunk be, melyek közelében minden nap elsétálunk, vagy épp átutazunk, de a rohanásban nincs időnk felpillantani a fölénk tornyosuló, figyelmet érdemlő házakra. Ma Erzsébetváros rövid utcáinak egyikébe, a Jósika utcába sétálunk el, hogy megnézzük a fővárosi szecesszióláz egyik lenyűgöző, de a város monumentális épületei (mint a Lechner Ödön tervezte Postatakarékpénztár a Hold utcában, vagy az Iparművészeti Múzeum az Üllői úton) mellett egyértelműen háttérbe szoruló csillagát, a Bruchsteiner-bérházat.

A Jósika utca helyén egykor a város határain túli kertek feküdtek, de a XIX. század utolsó negyedében hirtelen világvárossá váló, pillanatok alatt bérpaloták ezreivel gazdagodó Budapest úgy elsöpörte ezeket, mintha sosem lettek volna.

1854-es térkép, az épület helye fehér folttal jelölve

Egy 1854-es térkép a területen még konyhakerteket, szőlőültetvényt (a mai Kodály köröndtől északra fekvő utcák, így a Bajza, a Szinyei Merse, a Kmety György és a Szondi helyén), sőt, állatvásárteret (Viehmarkt, ma a város egyik legszebb templomának otthont adó Rózsák tere) mutat, de a változások az Andrássy út 1870-es években történt kialakításával egy időben itt is megjelentek: a kerteket felszámolták, az így kialakult, az Árok (ma Csengery) utcát az Erdő sorral (ma Rottenbiller u.) összekötő út pedig 1878-ban felvette Jósika Miklós regényíró nevét.

A historizáló és szecessziós házakkal szegélyezett utcának most a legelső, a környéken megszokottnál jóval díszesebb épülete, a négyemeletes Bruchsteiner-bérház 1902-ben Bruchsteiner Rezső (1870-1939) megrendelésére született meg a Schmahl Henrik irodájában (az építész egyik legszebb műveiről, így a Stern-bérházról korábban már ejtettünk szót) nevelkedett, majd 1892-ben saját irodát nyitó, a Gellért Fürdő óriási tömbjének megszületésében is részt vállaló Sterk Izidor (1860-1935) rajzasztalán.

Fotó: Vincze Miklós/24.hu

A saroképület helyének (a Csengery és Jósika utcák sarkán áll) és környezetétől jóval gazdagabb díszítményeinek köszönhetően már távolról vonzza a szemet, így egyszerűen képtelenség anélkül elsétálni előtte, hogy akár csak egyetlen másodpercre is odapillantsunk. Nincs is ezzel semmi gond, hiszen ki ne csodálna meg a belváros sokszor egyhangú, eklektikát, romantikát, vagy klasszicizmust képviselő épületei közé ékelt kék tömböt?

A hullámos pártázattal lezárt ház tetődíszein vízköpők, az ablakok körül pedig sasokkal (az egyikük kicsinyét védi épp egy vadásztól!), oroszlánokkal, apró manókkal, és rengeteg növénnyel találkozhatunk, a kaput pedig két kősárkány őrzi. Az óriási lakások mindegyikéhez tartozott cselédszoba, a lakók pedig természetesen egy felvonókezelő segítségével közelíthették meg otthonaikat.

Az építtető pénztárosként az 1901-ben megnyílt legendás Fészek Klub első vezetőségének – Stetka Gyula és Tolnay Ákos festőművészekkel, Róna József szobrásszal, a fiatal énekes, Környey Béla irányítása alatt – jeles tagja, valamint a századfordulón jól csengő nevű Bruchsteiner nyomdászcsalád (az 1858 és 1946 közt működött Bruchsteiner nyomda gazdái) egyik örököse volt.

Az OSZK a nemrég gyönyörűen felújított Damjanich utca 35. mellett a cikkünkben bemutatott házat (Csengery utca 21.-ként) jelöli meg a kiadó címeként, így nem kizárt, hogy a cég itt is tartott fenn irodát.

A két világháború közti szórakozató irodalom egyik csillaga, Harsányi Zsolt író 1939-ben megjelent Jókedvű könyvében egy rövid írással emlékezik meg az épp elhunyt Bruchsteinerről, ekképp:

Bruki

Vannak az országnak halottai. Vannak Budapestnek. De vannak halottai csak Pestnek. Ilyen volt Bruki, teljes nevén Bruchsteiner Rezső, aki a minap távozott el az élők világából. Vele Pest prizmájának szinképéből tünt el egy árnyalat. Ez a furcsa és egyéni szin nincs többé. A főváros gazdasági életében, amelyhez nem értek, bizonyára jelent valamilyen veszteséget az ő halála, hiszen gyáros volt és tekintélyes közgazdasági egyéniség. De távozását nem ez teszi gyászfátyolos eseménnyé.

 

Bruki, ahogy klubtársai becézték, tipust jelentett: azt a pesti embert, aki az új század első évtizedeiben a fajok, társadalmi osztályok és nyelvek keveredésében még nem érett egészen késszé. Bruki semmiféle nyelvet nem beszélt. Tudott magyarul, németül és valami más nyelveken is, de teljesen egyet se tudott. Nem volt egyedül. A különös magyar élet más társadalmi osztályokban is termelt hozzá hasonlót. Valóságos legendaköre van annak, hogy az öreg Wenckheim Dénes gróf társalgási nyelve a magyarság milyen bukfenceit vetette. Hasonló mondakör kapcsolódik a más kasztból való Weiss Manfréd emlékéhez. Bruki nem volt sem mágnás, sem iparkirály; a pesti társadalom középtáján képviselte a még nem teljesen kész magyarosodás mulatságos nyelvi eseteit. Feljegyzem ezeket, mint olyan krónikás, aki idegenkedik a napi politikától, de érdeklik a társadalom apró és jellemző megnyilatkozásai.

 

Száz év múlva Bruki aligha lesz jelentős emléke a magyar gyáripar fejlődésének. De kétségtelen, hogy érdekes példája lesz annak: hogyan kezdte törni a magyar nyelvet egy társadalmi réteg, amelyet a magyarosodását befejező Pest magába igyekezett olvasztani. Bruki ápolt külsejü, igen csinosnak mondható, borotvált szőke úr volt. Imádta a művészeket és ez a tulajdonsága a Fészek egyik oszlopává tette. Gazda volt a Fészekben és igen büszkén vállalt valami felelősséget a klub játékszobájában is. Egy operaházi énekes játék közben kifogásolta, hogy a kártya nem elég tiszta. Vesztett ez a tenorista és idegesen kifogásolta, hogy a lapok szurtosak. Bruki odament, megtapintotta a lapokat és hivatalos tekintéllyel akarta kijelenteni, hogy nem igaz, a kártyalapok nem ragadnak egymáshoz. – Tapad sem! – mondotta szigorúan. Igy kezelte a magyar nyelvet. Valaki, mikor ő kibicelt, hátraszólt hozzá, azt kérdezte, vajjon bemondja-e a négy pikket. Ő egyforma esélyt látott a megnyerésre és elvesztésre. Ezt az igekötők ilyen alkalmazásával fejezte ki: – Meg lehet veszteni, el lehet nyerni. A Tátrában találkozik vele egy barátja. Meglepve ismer rá. – Hát te itt telelsz! Mióta vagy itt? – Óta tegnap. – És meddig maradsz? – Holnap megyek, itt a legkis élvezésem sincs. Azt akarta természetesen közölni, hogy nincs a legcsekélyebb szórakozása sem.

 

Pedig mint nőbarát, nagyon szeretett szórakozni. Tőle való ez az örök érvényű bölcs mondás: – Higyjétek el, minden nő egyforma. Egyik ilyen, a másik olyan. El kellett volna utaznia valami vidéki kirándulásra szép asszonyokkal. Igy mondott le: – Mennék, de az elsőbb az én kényelmem. Nem megyek ezeken a hupás utakon. Általában a legtöbb nevezetes mondása az ikerszavakkal függött össze. Egy ebédre hivott vendégét felszólította, hogy „máskor is jöjjön el hébe”. Egy estélyről azt mesélte, hogy „régen volt ilyen dinom Pesten”. Pletykára azt mondta, hogy „ezt a sok lárit nem kell komolyan venni”. És az úgynevezett nyelvtani trópusokban sem tudott sehogysem eligazodni. A Fészek nagy báljáról így nyilatkozott: – Biztos siker. Itt lesz mindenki, aki négykézláb ember Pesten. Mikor valaki tréfából azzal vádolta, hogy kártya közben szándékosan csinált renonszot, szigorúan tiltakozott: – Nana, a gyanusítást árnyékban sem tűröm! A volt angol király és Simpsonné pesti látogatásakor arról folyt a beszélgetés, hogy túlfigyelmes detektívek kissé terhére vannak az előkelő vendégpárnak. Ő hevesen kikelt. – Nagyon helytelen. Az ilyen vendéggel úgy kellene bánni, mint a tojás hímjével. Egy új vállalat alakulásakor, mikor optimisták vérmesen nyilatkoztak a várható haszonról, ő ezt mondta: – Én azt hiszem, ennek az üzletnek sem tejfeles a feneke. Volt a Fészekben egy pincér, aki nagyon vontatottan, de túlhangosan beszélt. Ő arra akarta inteni a pincért, hogy ne beszéljen olyan nehézkesen, hanem frissebben, másrészről ne beszéljen olyan ordítva, hanem lassabban. Szigorúan így szólt tehát: – Maga beszéljen lassan és gyorsan! A klub közönségét valami lovagias ügy tartotta izgalomban. Két úr összeszólalkozott, a vita hevében túlkemény szavakat használtak. Bruki így rótta meg a két ellenfelet: – Á, barátom, ezek nem ismerik a hordképesség annak, amit mondanak. Boldogult Beöthy Lászlót egy időben üldözte a kártya-balszerencse. Akkor is vesztett, ha a Bruki pártnere volt. Bruki udvariasan sajnálkozott. – Hogy veled nyerjem, Lacikám, csak egyszer szeretnék azt az élvezetben részt lenni.

 

Ezzel a megemlékezéssel búcsúzom a furcsa Brukitól. Felületesen úgy látszik, mintha kicsúfolnám. Pedig nem. Élnek itt az országban olyanok is, akiknek eszök ágában sincs magyarul beszélni. Bruki nem tudott ugyan tökéletesen magyarul, de ezt a nyelvet használta. Mert magyarul akart beszélni. Ez a szándék már elég ahhoz, hogy magyar földben pihenjen.

 

Legyen neki könnyű a föld. Vagy mint ő mondotta: Isten nyugtázza.

1908-ban az épületben lakott Erényi László gyógyszerész, aki testvérével, Bélával alkotta meg a pillanatok alatt piacvezetővé vált Diana sósborszeszt, sőt, ha fura álmuk megvalósul, a Károly körút kalandos életű modern bérházának saroktornya ma egy sósborszeszes üveget mintázna, de a húszas években itt élt az újságíróként, költőként és íróként is jegyzett legendás színházigazgató, Beöthy László (1873-1931), Löwinger Béla kereskedő és neje (a férfi nyilvánvalóan nem azonos a Tanácsköztársaság rettegett karhatalmi ereje, a Lenin-fiúk egyik tagjával), valamint Brandt Ignác bornagykereskedő is.

A Budapesti hivatali útmutató 1934-1947 szerint a Therma víz-, gáz-, központi fűtési és bádogosipari vállalat központja is itt talált magának helyet, de a hetvenes évek derekán ide fészkelte be magát a Katica Tejbisztró is, aminek a szecessziótól finoman szólva is eltérő, a budai oldal legendás, a szocializmus utolsó leheletében rekedt Bambijához hasonló belső térrel bírt. Az üzlethelyiségbe betérő vendég ma is a szomját ütheti itt el, de a név negyven év alatt Picolo Presszóra változott, és valószínűleg elég furán néznének ránk, ha egy pöttyös bögrényi forró kakaót kérnénk a pultnál.

Az épület állapota a szocializmus során számtalan kivételes társához hasonlóan gyorsan hanyatlott, de Makovecz Benjamin Fortepanon elérhető, 1982-es fotóin lévő állapotnak szerencsére mára már semmi nyoma:

A homlokzatot számtalan gyönyörű, ma is feltámadását váró budapesti épülettel ellentétben azóta igényesen helyreállították, így ma gazdag díszítményeivel együtt békésen várja, hogy a körülötte üldögélő, évszázados barátai is megújuljanak értő mesterek csoportjának szakavatott kezei alatt.

Fotók: Makovecz Benjamin/Fortepan, Színházi Élet 1918/3, Múzeum Digitár, Pest-Buda Aukciósház, valamint a szerző munkái.
vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.