Kultúra

A fotós, akinek egy képén sem süt a Nap

Neményi Márton
Neményi Márton

ír, fotóz. 2017. 01. 08. 18:00

Hetvenhároméves, ötven éve fotózza Magyarországot, néha Indiát, Kínát is. Ikonikus, spontán, mégis az utolsó részletig tudatosan komponált képeit azok is ismerik, akik őt magát nem. Végigfotózta az ózdi acélmű utolsó éveit, majd a város kifosztását, a Sziget felnövését, Budapest átrendeződését. Ha kiszemel egy témát, évtizedekig visszajár, mert ezeknek a történeteknek sosincs végük. Minden képén van ember és egyiken sem süt a Nap. Fotói ott és akkor készülnek, azokba sosem nyúl bele. Nincs szüksége Facebookra, mobilra, autóra, jó neki a hírek peremén. Megkapott mindent, a World Press-díjtól (most éppen) a Prima Primissimáig. Interjú Benkő Imre fotográfussal.

Van önnél gép?

Persze. Egy Nikon F3-as. De például a Szigeten három géppel dolgozom, oda egy digitálist és egy orosz Horizont panorámafényképezőt is viszek.

Gép nélkül egy lépést se?

Újabban előfordul, hogy nincs nálam, sebaj, ma már nem vágyom mindenáron fotózni, ha mondjuk utcai eseményeket látok. Inkább annak örülök, ha jut időm csak úgy gyalogolni, nézelődni, rácsodálkozni a városi élet apró változásaira.

© Benkő Imre:
    Lengyel P. László. Dob utca. Budapest, 2015
© Benkő Imre: Lengyel P. László. Dob utca. Budapest, 2015

Évente több ezer profi fényképet publikálnak a fesztiválról, itthon mégis „a Benkőt” tartják a Sziget fotósának. 

A kezdet kezdetén, ’93-ban kíváncsiságból mentem ki, miért ne mentem volna, ha egyszer Budapestet is fotózom. Mindig is szerettem a nyüzsgést. Megfogott az a hétvége – mert akkor még csak egyetlen hétvégén rendezték -, olyan volt, mint a hetvenes-nyolcvanas években tabáni koncerteken fényképezni a fazonokat. A Tabánban és az első Szigeten is azt éreztem: ez az én világom. Az idei Sziget lesz a huszonötödik, remélem, azt a strigulát is behúzom még.

Lehet ott még nem közhelyes képet készíteni?

Nehéz fotózni, mert ma már mindenki bele akar esni a kamerába, ha látják, hogy fényképezek. De én mindig elfogadom, ami van, nem akarok motiválni senkit, semmit. Érdekel a változás, hogy hogyan jelenik meg a korszellem egy-egy helyzetben, és mi irányítja a közösségek életét. Pontosan ezt figyelem a Szigeten is: hogyan mozdulnak el a lemezek, hogyan változik a generációk kultúrája, hogyan kezdik szemlélni, újraépíteni a maguk életét. Lehet, ez már nem minden képemen jön át, összecsúsznak a hangulatok, kevesebb a háttértörténet, nincs omladozó, szétlőtt fal a háttérben, hanem minden évben felépül egy város, mindig egy kicsit másképp, én pedig csak figyelem, mit hordoz magán az a sok ember. Mint egy divatbemutató. Az elején jobban megmutatkozott az egyes zenei irányzatok jellege, mára viszont globalizálódott minden, a divat is, ráadásul kisebbségbe kerültek a magyarok. Közben mégis visszajönnek a bandák, a filmművészetből is ismerős partifigurák. Lehet, most még nem érezzük, de ha fordul a kocka, jobban tudjuk majd, mit jelentenek a macijelmezben, nyúlfarokkal mászkáló fazonok.

© Benkő Imre:
     Hajógyári-sziget.Budapest,2002
© Benkő Imre: Hajógyári-sziget. Budapest, 2002

Kis híján versenybiciklista lett.

Valóban volt egy biciklim, a Bakonyban nagyon jól jött, és felvetődött, hogy lehetne ebből valami. De aztán kibicikliztem magam a bányászok között.

Húszévesen kezdtem fotózni, előtte, érettségiig a Bakonyban, egy erdő közepén álló bányásztelepen éltem, ipari környezetben. Amikor odaköltöztünk, öt ikerház állt, aztán építettek egy munkásszállót és még öt házat, a környékből jöttek a munkások bauxittól piros ruhában, és mentek le a bányába. Apám vegyész volt, az erdőben működött a laboratórium, ott elemezték a vas és alumínium tartalmát az ércnek. Én kisgyerekként is lemászkáltam a bányába, iskolaszünetben az erdészetnél dolgoztunk. Középiskolában már szerepelt a munkakönyvemben, hogy egy évig csillésként melóztam. Vékony gyerek voltam egész életemben, mint most, így tologattam az egytonnás csilléket, kísértem a kisvonatokat, beégett az összes emlék. Később nagyon fontos lett mind.

Például ezért nem süt egy képén sem a Nap? Még a szigeteseken sem?

Én kimegyek a Szigetre, megélem, átszűröm magamon az egész hetet, nem csak kimászkálok, de kizárólag szórt fényben dolgozom. A “szürke fény” nemcsak az egyik könyvem címe; hanem összeköti a végtelen hosszú sorozataimat.

Miért fontos a szürke fény?

Durva, erős fényekre is lehet életművet építeni, de én ebbe a szürke világba álmodtam bele magam, és aztán bele is ragadtam. Az arcok érdekelnek, azokat pedig a szórt fény hozza ki a legjobban. Csomó színes képem született kíváncsiságból, csak hogy megnézzem, hogyan bánok a színekkel, de nem szívesen tenném be őket a több évtizednyi munkáimba. Az alkotók szeretnek életművet építeni egy-egy formavilágra, festőknél látni, hogy ráállnak egy-egy módszerre, és évtizedekig építkeznek belőle. Én ennél zaklatottabb vagyok, nem szeretnék egy kaptafára alkotni, rendre igazodom az adott környezethez. Így aztán ez a szürke fény köti össze a munkáimat. Igaz, ez azt is jelenti, hogy sosincs sok fényem. Csakhogy mivel szeretném, hogy minden éles legyen a képen; a fotózás állandó kötéltánc. Technikailag mindenképpen.

© BENKŐ Imre:
Gangesz. Varanasi. India, 2010
© Benkő Imre: Gangesz. Varanasi. India, 2010

Miért nincs fent a Facebookon?

Simonyi Balázs rendező egy kiállítás-megnyitómon analóg embernek nevezett. Vagány szöveg, de nem akartam én soha analóg ember lenni, egyszerűen úgy döntöttem, nem veszem fel a kor iszonyatos, gyors lüktetését. Így érzem jól magam. Ezért nincs autóm, nincs mobiltelefonom, tömegközlekedem, és akkor fényképezek, ha van időm.

Kapcsolatba lép a fotói szereplőivel?

A spontán történéseket szeretem megörökíteni, nem szólítom le őket azzal, hogy “lefotóználak gyorsan”. Hagyom, hogy magától alakuljon. Sokszor suta helyzet, persze, de ilyenkor nem őket állítgatom, inkább magamat. Lesem, mikor van nyugodt helyzetben, igyekszem megtalálni a belső csendet az arcokon, a rémület helyett, hogy “jaj, engem most fotóznak”.

Mégis belenéznek a lencsébe.

Szeretem, amikor szempárral találkozik a néző, az mindig behúzza a tekintetet, onnan pedig el lehet kalandozni a fotón.

Tudni, hogy soha semmit nem vág le a képeiből.

Ez pont olyan lényeges hóbortosság, mint például az, hogy mobilom és autóm sincs. A fotózás koncentráció: minden porcikámmal jelen vagyok, keresem az inspirációt, az az öröm, ha ott és akkor sikerül kiszakítanom a látványt, nem az, ha otthon nézegetem, hogyan lenne jó, mint amatőr koromban. A szabadságot jelentette, amikor megszabadultam a szemlélettől, melyre a generációmat nevelték: hogy a kép utólag faragható. Ez a szigor már fotóriporter koromban, az MTI-nél kialakult: csak annyit szerettem volna ráfényképezni egy-egy filmkockára, amennyit viszont is akartam látni. Persze nem mindig sikerült elérni, hogy az egész képet nagyítsák, de éreztem, jó úton járok. Megszabadultam attól is, hogy ötvenezer embert megkérdezzek, mi és hogyan jó, hiszen mindenkinek máshogyan jó. A képkonstrukció az alkotás zaklatott pillanatában születik, ettől érzem hitelesnek.

© BENKŐ Imre: Kolkata. India, 2010
© BENKŐ Imre: Kolkata. India, 2010

Mindig hangsúlyozza, hogy nem fotóriporter, de fotóművésznek sem nevezi magát.

A sajtófotózás egy mesterség, amit sokféle szinten, minőségben lehet művelni. Mégsem szeretem, ha a hétalbumnyi fotóesszéimet, sokéves munkáimat a riportműfajba sorolják. Aki fotóval foglalkozik Magyarországon, főleg az én generációm, úgy gondolkodik, hogy vannak fotóriporterek és vannak a művészek. Ha embereket látnak a képen, azt mondják: riport. Eközben a fotótörténészek többsége a mai napig csak a képzőművészet oldaláról hajlandó a fotográfiát szemlélni. Szeretném, ha ez a fotográfia lényegét semmibe vevő előítélet megváltozna. Én dokumentarista szemlélettel alkotó fotós vagyok, összefüggésekben gondolkodom, nem csak az arcok, hanem az emberi lét tere, ideje is lényeges számomra. Igyekszem egységben szemlélni a fotográfiát: témáim összekapcsolódnak, mint egy háló, bármit csinálok, az csak kis része annak, amit hagyatéknak szánok, ami erről a korról szól, amiben élek. Nem naplót szeretnék, hanem hiteles lenyomatokat, még akkor is, ha ezek vállaltan szubjektív képek. El akarom kerülni a kliséket, a szokványos képeket. Nem a csettintés a lényeg, hanem az összkép. Ez számomra a tiszta fotográfia, mely vizuálisan elemzi a mai világot, de nem öncélúan használ képzőművészeti hatásokat, nincs benne az amatőr fotográfiára jellemző szépelgő jelleg. És nem is eseményeket közvetítő riport, amely szónak ma már pejoratív a mellékíze.

Pejoratív? Mi baj a sajtóval?

Ahol a bulvár fontosabb, mint a valós, a fotográfia által amúgy megmutatható emberi értékek, ott szegény kollégáim olyan emberek villái környékén kúsznak-másznak, amely témák az én humanista világomban már nem férnének bele. Mondjuk a híréhséget kiszolgáló politikai zsurnalizmus soha sem állt hozzám közel. A fotográfia felfogható mesterségként, ám számomra kezdettől hivatás volt. Bárhol dolgoztam is, sosem bevált stílusokat vettem át, hanem azon gondolkodtam, a témák hogyan közelíthetőek meg egyéni módon, hogy a sok kép között – mert már akkor is rengeteg kép volt – egyáltalán észrevehetőek legyenek. Régen is akadt baj a sajtófotókkal, de most, hogy mindenkinek kamera van a kezében, borzalmas a káosz. A kerületi újságokban és az internetes médiában bármiről bárki fotója megjelenhet, így a fotográfia elveszítette az értékét.

Nem lehet, hogy ettől is egyre fontosabbak lesznek a jó képek?

Nagy öröm, hogy néhány szerkesztőségben, egy-egy fiatal gárdában él még a törekvés a minőségre.

© Benkő Imre: FTC Stadion. Budapest, 1989
© Benkő Imre: FTC Stadion. Budapest, 1989

A régi Sziget, Budapest belvárosa a bulinegyed előtt, az ózdi kohászat: előszeretettel örökít meg végüket járó témákat. Emléket állít?

Mindig a kor összefüggéseiben mozogtam; ha most kimegyek az utcára, nem a nyolcvanas évekre gondolok. Az évtizedek persze összecsúszhatnak, mondjuk, a nyolckerben, a kilencben, de én a mai agyammal figyelek a mai konstellációra. Fotográfusként nem a truváj érdekel, hanem hogy benne legyek a korban, melyről lenyomatokat készítek. Persze minden elmúlik, de azt az utókor dönti el, mi válik emblematikussá. Amikor elkezdtem Ózdot fényképezni, nem tudhattuk, hogy egy évtized múlva lebontják a gyárat, azt viszont igen, hogy ez már kortörténeti érdekesség.

Az első ismert ózdi képei az elbocsátásokról szólnak.

Más témában mentem oda, de azonnal megfogott a kolóniák hangulata. Kedvet kaptam visszajárni, de akkor riporterként dolgoztam, és a napi küzdelmek mellett nem tudtam sok időt kiszakítani. Aztán ’87-ben olvastam az újsághírt, hogy háromszáz embert elküldenek a durvahengerműből; ez lett a szikra, menni kellett, onnantól tudatosan vissza-visszatértem. Sosem az események érdekeltek, hiszen a hír ellobban, egyre kevesebbet ér, egyre gyorsabban amortizálódik. A hírek peremén érzem jól magam, ott jelennek meg a korra jellemző figurák. Hírérték szempontjából rendre semmitmondó képeket készítettem.

Hogyan fogadták el a fotóst az ózdi világvége-hangulatban?

Az igazgatóságtól kaptam engedélyt a hosszú távú munkára, amiben segített a Kassák Lajos Ösztöndíj. A munkások között pedig az jött jól, hogy amúgy a Képes 7 magazinnál dolgoztam, mondhattam, hogy újságnak készülnek a képek, nem kellett olyan nagy szavakkal dobálóznom, mint a “fotográfus”. Hatalmas gyár volt, úgyhogy sehol sem kaptam meg, hogy “na, ez megint itt van”. Semmi különös nem történt, csak mozgott ott egy farmernadrágos-munkáskabátos fotós, ennyi.

© Benkő Imre: Váradi Gábor. Kohóbontás. Ózd, 1994
Gábor Váradi. Dismantling foundries.
Ózd (Hungary), 1994
© Benkő Imre: Váradi Gábor. Kohóbontás. Ózd, 1994

Értették, mit keres ott?

Nem feltétlenül kellett érteniük. Konfliktus sosem adódott, nem rontok ajtóstul a házba. De azért, ha lehet, bejutok, főleg kapcsolatokon keresztül, így megvolt maga a város is, nem csak az acélmű. Immár harminc éve járok vissza, és újra is fogalmaztam a fotóesszémet. Az Acélváros lezárt egy korszakot, az emberek többsége elveszítette a munkáját, de Ózdon azért történtek egyéb dolgok, például elbontották a várost jelképező híres gyárkéménysort. Furcsa visszatérni, már a kerítés sincs meg, csak egy parkoló. Az ipari örökségvédő baráti körrel tartom a kapcsolatot, volt kohómérnökök, idős emberek, akik a gyár maradékából próbálják megmenteni, amit lehet.

Hallani, sosem fejezi be a történeteit.

Pedig lassan én is abba a sávba érek, ahol már megy le a redőnyzár. Nem törekedtem lezárni a témáimat, igaz. Ózdon is azt szerettem volna megmutatni, hogy ez nem helyi probléma, hanem a szocialista országok átrendeződésének tipikus, jelképszerű helyszíne.

24.hu / Neményi Márton

Visszatekintve mennyit számít az iskola, a végzettség abban, hogy eljutott idáig?

Nem vagyok papírhívő, létezik az őstehetség. És persze kell a szorgalom. Ma már az internetről egyetemi szintű tudást lehet szerezni, az iskola legföljebb lerövidíti a tanulási időt. A gyakorlat a legfontosabb. Én már az első tekercs filmemet is egy fotószakkörbe vittem, barátaimmal fotóstúrákra jártunk. Visszagondolva kicsit nevetséges volt az az igyekezet, mégis mindent megtanultunk a saját bőrünkön. Pályázgattam, aztán nyeregettem, irgalmatlan összegeket, akár száz forintokat is.

Nyilatkozta valahol, hogy észben tartja, bármit tesz, az a hagyaték része lesz. Elégedett?

Igen. Amit lehetett, beletettem. Ami elképzelésem volt, megcsináltam, trehányság, félelem miatt nem szorult belém semmi. Az élet minden területén megmártóztam. Tudatos zarándokút volt ez az egész.

vissza a címlapra

Kommentek

Berlin, 2017. november 21.
Angela Merkel kancellár, a Kereszténydemokrata Unió (CDU) elnöke a parlament ülésén Berlinben 2017. november 21-én. (MTI/AP/DPA/Michael Kappeler)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.