A bróker csak akkor ereszt meg egy bazdmeget, amikor már letette a kagylót

Ülsz egy repülőgépen. Már nem világít a KAPCSOLJÁK BE A BIZTONSÁGI ÖVEIKET figyelmeztetés, a stewardess hozott egy pohár italt, és épp azon vacilálsz, hogy a gépen vetített filmet nézd-e, vagy inkább folytasd azt az izgalmas könyvet. A melletted ülő utas whiskyt kortyolgat, te pedig kibámulsz az ablakon, hogy megcsodáld a naplementét, és egyszer csak arra leszel figyelmes, hogy az egyik motorból lángcsóvák csapnak ki.

Megbököd a szomszédot, és hívod a stewardesst, aki kis vártatva meg is érkezik, és közli, hogy valóban voltak műszaki problémák, de már nincs semmi gond. Annyira nyugodt és magabiztos, hogy majdnem el is hiszed, amit mond, de azért az utastársaidon át kiverekszed magad a közlekedő folyosóra, ahol előbb a stewardess, majd a légi utaskísérők vezetője megpróbál feltartóztatni, miközben felszólít: „Kérem, fáradjon vissza a helyére!” Te azonban félretaszítod őket, és megmarkolod a pilótafülkéhez vezető ajtó kilincsét. Kinyitod az ajtót, és egy teremtett lelket sem látsz a helyiségben.

Az elmúlt néhány évben a The Guardian című brit lap megbízásából több, mint kétszáz olyan emberrel beszélgettem, akik a londoni Cityben, Európa pénzügyi központjában dolgoznak, vagy dolgoztak egykor. Ezek a beszélgetések nagyon különbözőek, de ha egy mondatban kellene összefoglalnom a belőlük levonható tanulságot, azt mondanám, hogy senki sincs a pilótafülkében.

A történet 2011-ben egy szép májusi napon kezdődött, amikor Alan Rusbridger, a The Guardian főszerkesztője meghívott a londoni St. Pancras Nemzetközi Pályaudvarral szemben lévő, lenyűgözően kaotikus irodájába.

Akkor épp Amszterdamban laktam, ahol nem sokkal előtte egy konferencián, amely az újságírói innovációról szólt, beszélgetésbe elegyedtünk. Arról cseréltünk eszmét,

miért van az, hogy az embereket alig érdeklik az érdekeiket közvetlenül is érintő témák.

E két szó számos nyelvben rokonságban áll egymással, sőt az angol mindkét esetben ugyanazt az interest szót használja.

Vajon az-e a legfőbb ok, hogy nagyon sok téma annyira bonyolulttá vált, hogy a velük kapcsolatos híreket már csak a beavatottak értik? Épp ez a kérdés motivált, amikor a holland NRC Handelsblad című napilapban kísérletbe kezdtem. Kerestem egy bonyolult témát, amelyről szinte semmit sem tudtam, és feltettem egy laikusokra jellemző kérdést: „Jó ötlet-e az elektromos autó?”, majd beavatott szakértők segítségével kerestem rá a választ. Minden egyes interjú újabb és újabb kérdéseket vetett fel, és néhány hónap elteltével a válaszokból egyfajta „tanulási görbe”rajzolódott ki. A beavatottak örömmel álltak rendelkezésemre, és úgy tűnt, az olvasók értékelik, ha egy témához azon a szinten nyúlok, amelyen ők állnak, azaz a nulláról indulunk.

Rusbridger az angolokra jellemző kifogástalan udvariassággal hallgatta mondandómat, de nem sokkal később meghívott Londonba, és megkérdezte, nem volna-e kedvem a The Guardian számára is készíteni egy ilyen tanulási görbét. Csak most nem az elektromos autóról, mosolygott hamiskásan.

A City felé mutatott, és azt mondta, hogy kőhajításnyira vagyunk attól a helytől, ahol 2008-ban kitört a harmincas évek óta a legnagyobb pánik. A mentőcsomagok milliárdokat emésztettek fel, mégsem vontak senkit felelősségre, és úgy tűnik, mára visszatért az élet a régi kerékvágásba.

Volna-e kedvem egy, a pénzügyi világról szóló bloghoz?

Miközben a Rusbridger mögött lévő állomásról épp kigördült egy Brüsszelbe vagy Párizsba induló vonat, a közeli Regent’s Canal pedig tavaszi napfényben fürdött, olyan hévvel bólintottam igent, hogy majd leesett a fejem. A The Guardian a The New York Times Online mellett a világ legnagyobb minőségi újságja, egy ilyen tekintélyes lapnak bizonyára minden beavatott szíves örömest nyilatkozik. Ráadásul ott és akkor én magam is csak annyit tudtam a pénzügyi világról, mint egy átlag újságolvasó, noha az is tipikusan olyan téma, ahol az érdek és az érdeklődés között mély szakadék tátong. Ha valakinek azt mondjuk, hogy nincs biztonságban a pénze, azonnal hegyezni kezdi a fülét. De mihelyst kiejtjük a szánkon, hogy „pénzügyi reformok”, garantáltan lankadni kezd az érdeklődése.

A hollandokra jellemző szószaporítással nyomban megköszöntem Rusbridgernek a lehetőséget – nem tudtam, hogy Angliában a stiff upperlip, vagyis amikor az embernek az arcizma sem rándul, nemcsak a negatív érzelmek, hanem a lelkesedés palástolására is szolgál.

Harmincas éveim végén úgy vágtam bele ebbe a témába, hogy antropológusi végzettségű holland újságíróként inkább csak a Közel-Keletről voltak tapasztalataim, ahol éveken át dolgoztam tudósítóként: Gulliver a bankárok földjén.

Amikor a City olyan, mint egy nagy falu

Az elektromos autók esetében bevált, hogy előzetesen nem mélyültem el a témában, és indításképp laikusokra jellemző kérdéseket tettem fel. Ez közérthetőbb fogalmazásra kényszerítette a beavatott szakembereket, ezért gondoltam, hogy most is ezt a módszert választom.

De mi legyen az a bizonyos kezdő kérdés?

Előbb Amszterdamban, majd Londonban kérdezgettem boldog-boldogtalant, mi az, amit feltétlen szeretne tudni a pénzügyi világról. Sokan kifejezetten dühösen reagáltak, de szinte senki sem tudta megmagyarázni, voltaképp kire olyan dühös, arról nem is beszélve, hogy senki sem tudta, mi is történt pontosan 2008-ban a csődbe ment amerikai Lehman Brothers banknál. „Hálás leszek, ha elmagyarázod, hogyan működik az a világ”, mondták, „bár majdnem biztos, hogy a technikai magyarázatot két nap alatt elfelejtem.”

„Jól van”, feleltem erre, „de van-e olyan kérdés, amelyre garantáltan megjegyzed a választ?” Ezek egytől-egyig mind borzasztó nehézkes beszélgetések voltak, mert a beszélgetőtársak jó része először kidühöngte magát.

Felháborító, hogy azokat a szemét alakokat nekünk kellett kihúzni a csávából, magyarázták, a felvett prémiumaikat viszont nem kellett visszafizetniük!

Nézd csak meg, hogy a társadalom kiszolgáltatott csoportjai mennyire megszenvedték a szükséges megszorításokat! A bankárok viszont már megint őrületes summákkal jutalmazzák magukat, még azoknál a bankoknál is, amelyek csak állami támogatás révén maradtak talpon.

„Szóval azt kérdezed, hogy…” próbáltam a beszélgetést az eredeti mederbe terelni, mire szinte mindenki valami efféle választ adott: Hogyan tudnak azok az emberek elszámolni a lelkiismeretükkel?

Ez kifejezetten jó kezdő kérdésnek tűnt – legfeljebb kicsit finomabb megfogalmazásban.

Amikor befejeződött a Londonba való áthurcolkodásom, fogtam a jegyzetfüzetemet, és szép sorban mindenkit felkerestem, akiről tudtam, hogy van valamilyen ismerőse a Cityben: „Megkérdeznéd az ismerősödet, barátodat, rokonodat, kedvesedet, hajlandó volna-e interjút adni nekem?”

Mivel az ilyesmi persze időbe telik, bőven belefért az életembe, hogy feltérképezzem új lakóhelyemet. Londont addig ugyanabba a kategóriába soroltam, mint Berlint és Párizst, tehát úgy élt bennem, mint egy nagy európai ország fővárosa. De London nagyobb, mint Berlin és Párizs együttvéve, és a londoniak nem a berliniekhez és a párizsiakhoz, hanem a New York-iakhoz hasonlítják magukat. A két városnak még közös beceneve is van, Nylon.

Tettem egy sétát, és nyomban rá kellett jönnöm, hogy a „City” már nem megfelelő fogalom. A londoni pénzügyi szektorban mintegy 250-300 ezer ember dolgozik. A legkülönfélébb foglalkozású emberek, és ezek ma már több városrészben végzik a munkájukat. Az egyik ilyen az elegáns és visszafogott Mayfair, amely a város nyugati részén, a „City” mellett, a Bank nevű metróállomás körül terül el, és amelyet olyan ikonikus épületek testesítenek meg, mint a Szent Pál Székesegyház, az Angol Központi Bank és a gyönyörű egykori tőzsdepalota. Egy másik, a Canary Wharf, kintebb, a City Airport irányába fekszik. Egyre több bank és pénzügyi szolgáltatásokat nyújtó intézmény telepíti ebbe, az egykor kikötőként szolgáló negyedbe felhőkarcolószerű irodaházát. Csillogó új épületek, gondozott parkok, egy hatalmas bevásárló központ találhatók ezen a magánterületen. Na meg seregnyi térfigyelő kamera. A tulajdonos szabja meg, ki filmezhet, fényképezhet, vagy épp tüntethet ott.

A közvetítőkön keresztül megkeresett pénzügyi szakértők válaszai egyre csak várattak magukra, és amikor már kezdtem nyugtalankodni, egy még Jeruzsálemből ismert barátom buliján megismerkedtem „Siddel”.

Ez a magas és vállas férfi, aki harmincas évei vége felé járt, bevándorlók gyermeke volt. Miután komoly karriert csinált néhány nagybanknál, kollégáival saját brokerage firmöt, azaz tőzsdeügynökséget alapított. Ez egy olyan vállalkozás, amely az ügyfelek megbízásából ad és vesz a tőzsdén. Sid jóindulatúan kifejtette, „milyen nagy szükség volna rá”, hogy a kívülállók számára valaki bemutassa a Cityt. Ha van kedvem, kísérjem el valamelyik nap! Az volt az egyetlen kikötése, hogy a cikk alapján ne lehessen beazonosítani. „Az ügyfelek nem értenék meg, miért állunk szóba a sajtóval.”

Hajnalok hajnalán ott álltam Sid irodájában, a történelmi City szívében.

Már előzetesen elmondta, hogy a pénzügyi világban éles határvonal húzódik azok között, akiknek munkaritmusát a tőzsde, más szóval „a piacok” határozzák meg, és a többiek között. Az, aki „a piacokon” dolgozik, nagyon korán kezd, az ebédjét a számítógép képernyője előtt fogyasztja el, és késő délután, illetve kora este távozik. A többiek nem kezdenek ilyen korán, nem ülnek egyfolytában a képernyő előtt, de késő estig dolgoznak. A piacokon dolgozók este, a többiek reggel látják a gyerekeiket.

„Kicsit foglald le magad”, mondta Sid, „elkészítem a note to investorst, a befektetőknek szánt jelentést. Ezt még fél nyolc előtt el kell küldenem.” Az íróasztalához ment, amelyen embermagasságig ért egy híroszlopokkal, grafikonokkal és piaci adatokkal teli képernyők alkotta fal. Szerte mindenfelé telefonok és pénzügyi híreket ontó televíziók voltak, körös-körül egész álló nap ilyeneket üvöltöztek a kollégák, hogy „Láttad? 1670-en áll az arany!”

Sid megírta a jelentést, bennem pedig olyan magasra szökött az adrenalinszint, mint amikor sorsdöntő mérkőzést játszik a holland válogatott. Elmondta, hogy a jelentés ügyfeleknek – nyugdíjalapoknak, biztosítóknak és megbízásokat teljesítő hivatásos befektetőknek – szánt elemzéseket és befektetési tanácsokat tartalmaz. Úgy becsülte, hogy ezek egy nap legalább háromszáz efféle, e-mailben küldött jelentést kapnak. „Ideális esetben elolvasnak néhány bekezdést az általunk küldött anyagból.” Külön-külön nem tért ki az egyes részvényekre, hanem átfogó áttekintést nyújtott. A nap hátralévő részében kommentárokat küldözgetett, illetve valamilyen újabb fejlemény esetén frissítette a reggeli jelentést.

Úgy tudósított a tőzsdéről, ahogy a sportriporterek szoktak egy mérkőzésről. E hasonlatra összeráncolta a homlokát. „Mindössze annyi a különbség, hogy én nem a nézőtéren ülő szurkolókat, hanem az edzőket és a játékosokat tudósítom.”

Nagybankok alkalmazásában álló brókerek is voltak az ügyfelei között. Elmondta, hogy kollégái többségéhez hasonlóan korábban ő is ilyen bankoknál dolgozott. „Tudjuk, mennyire magára van utalva egy ilyen bróker. Megvan a maga működési területe, mondjuk az autóipar. Talán van egy kollégája, és még besegít neki egy lóti-futi fiatal. Ez minden. Ezek a brókerek nagyon jó hasznát veszik az általunk készített összeállításoknak. A tőlünk kapott megállapításokkal jó pontokat szerezhetnek maguknak a főnökeiknél.”

Kinyitottak a tőzsdék, és egy fél órán át mindenki azokra összpontosított. Egy nő, aki brókerként vevőket keresett a tőzsdén az ügyfelei által eladni kívánt részvényekre, vagy épp fordítva, fél szemmel a képernyőt nézte, miközben a másik szeme a The Sun című, magazinméretű bulvárújságra tapadt. „Mi a különbség a bróker és az ügyfele között?” kérdezte, amikor észrevette, hogy figyelem.

„A bróker csak akkor ereszt el egy bazdmeget, amikor már letette a kagylót.”

Ezt gondosan feljegyeztem, és már egy másik férfi mellett álltam, aki ujjaival a halántékán dobolva egyszerre négy, grafikonokkal teli képernyőt figyelt, és néha annyira előrehajolt, hogy az orrával meg is érintette valamelyik monitort. „Technikai elemzéseket” készített. Ez közérthető megfogalmazásban azt jelenti, hogy azt kereste, van-e valamilyen tendencia bizonyos részvények árfolyamának alakulásában, és ezek alapján adott az ügyfeleknek befektetési tanácsokat.

A tőzsde már gimnazista korában elbűvölte, de hamar rájött, hogy egyszerű kamaszként soha nem kaphat kifinomult befektetési tanácsokat egy Sidhez hasonló valakitől, arról nem is beszélve, hogy fogalma sem volt a közgazdaságtanról. Ekkor fedezte fel a technikai elemzést. Az árfolyamokkal kapcsolatos adatok nyilvánosak, ahogy a pénzügyi statisztikákkal kapcsolatos könyvek is. Most már évek óta ezt a munkát végezte, és tapasztalatai alapján állította, hogy szakértelme nem kis részben intuíción, tehát azon alapul, felismer-e ösztönösen bizonyos mintákat.

„Hé, te, ott”, szólt oda Sid egy férfinak úgy, mint amikor viccesen utalunk egy illető beosztott voltára, „társalogj csak egy kicsit a holland vendégünkkel!”

A húszas évei vége felé járó fiatalember vigyorogva elmagyarázta, hogy a hozzá hasonló sales guy egy mázlista. Csak fél hatkor kell felkelnie, miközben Sid és a hasonszőrűek már ötkor talpon vannak. Az előző bróker egy papírcetlit nyomott a kezembe: „Állatira zavarban van, de veszélytelen – többnyire.” A sales guy vigyorogva összegyűrte, majd kolléganője fejéhez hajította a cetlit. „Tipikus bróker humor.”

Az volt a feladata, hogy felhívja az ügyfelek figyelmét a Sid, a technikai elemző és a többi kolléga által készített elemzésekre. Egyfajta szűrőként funkcionált, mert tudta, melyik ügyfél fogékony a tőzsde lélektanára és vágyik technikai elemzésekre, és melyik kíváncsi egy vállalat értékével kapcsolatban minden apró információra.„Az ügyfeleim listája”, mondta a képernyőjére mutatva.

„A többségük már akkor is hallgatott rám, amikor idejöttem dolgozni. A személlyel is üzletelnek, nemcsak a céggel, amelynek az illető épp dolgozik.”

Megkérdeztem, jól alakulnak-e a dolgok, és a válasza teljesen ledöbbentett.

„Néha azt kérdem magamtól, mi a francnak csinálom én ezt az egészet. Iszonyú hosszú a munkaidő, a jövedelmek viszont korántsem olyan hajdejók.”

Előtte szabadúszóként dolgozott, de magasak voltak az olyan rezsiköltségek, mint a pénzügyi adatokra szóló előfizetés, a három-, négy-, ötképernyős számítógép, az ügyfelekkel elfogyasztott ebéd, az ügyfelekkel elköltött vacsora és a velük való mulatozás, vagy amikor meg kell hívni ebédre az egész céget, mert megint lekéste a határidőt…

„Ehhez a munkához elefántbőrre van szükség, vagy nevetségesen optimistának kell lennie az embernek. Különben összeomlik, vagy alkoholista lesz.”

Bezárt a londoni és az összes többi európai tőzsde, és végre szusszanhattam egyet. Az, ami itt zajlott, egyszerre tűnt tényszerű valóságnak, és egy virtuális számítógépes játék valótlanságának.

Még befejezte mindenki a digitális papírmunkát, majd átvonultunk egy kocsmába. Jó nap volt-e ez a mai? A technikai elemző számára nem, az előrejelzéséhez képest jó néhány árfolyam egészen másképp alakult. „Holnap is lesz nap.” Sid is csalódottnak látszott. Aznap reggel azt jövendölte, hogy a Svájci Központi Bank „be fog avatkozni”. Nem sokkal később a svájciak valóban be is avatkoztak, de egy félreértés következtében Sid jelentését nem küldték el. „Most láthatnák az ügyfelek, mennyire beletrafált az elemzésem, és arathattam volna. Csakhogy nem olvashatták el a jelentésemet.”

Joris Luyendijk: Vakrepülés

Corvina, 2016