Kultúra

Ezek voltak 2016 legjobb filmjei

Korábban a témában:
Muchichka László:

Csontok és skalpok

Az S. Craig Zahler írta és rendezte alkotás a tavalyi év egyik meglepetésfilmje volt az Egyesült Államokban, de a hazai mozikba kicsit késve, idén nyáron érkezett, s amely a horror stílusjegyeit ötvözi a lassú folyású vadnyugati mozik zsánerével. A Csontok és skalpok az 1800-as évek közepén játszódik, a mai Texas és Új-Mexikó határán ésa cselekményt egy Purvis nevű törvényen kívüli indítja be azzal, hogy véletlenül a Bright Hope nevű  békés vadnyugati városkába vezet egy csapat kannibál barlanglakót. Az emberforma szörnyek elrabolnak több telepest, köztük az egyik helyi farmer, Arthur O’Dwyer (Patrick Wilson) csinos feleségével, Samanthával (Lili Simmons). Nem törődve a sérült lábával, Arthur csatlakozik a sebtében megalakuló mentőcsapathoz: Franklin Hunt seriffhez (Kurt Russell), az idős tartalék-seriffhez, Chicory-hoz (Richard Jenkins) és az indián őslakosok levadászásában élenjáró pisztolyforgatóhoz, John Brooderhez (Matthew Fox). Ami ezután következik, az maga az utazás a földi pokolba, szembenézve egy olyan ellenséggel, melynek kegyetlensége nem ismer határokat. NYAMI!


Deadpool

Nemcsak eredetibb és humorosabb, de brutálisabb és botrányosabb is minden más képregény-adaptációnál. Ez az a szuperhősmozi, amire mindig is vártál – írtuk februári kritikánkban. És tényleg, a Deadpool tulajdonképpen egy rajongói film, amelyet egy rajongó rendezett egy másik rajongó főszereplésével, na meg számos ugyancsak rajongó stábtag közreműködésével. Ez meg is látszik a produkción, amely megsüvegelendően hű az alapanyaghoz. Végtelenül szarkasztikus, az öniróniával sem áll hadilábon és hihetetlenül meta. Képregény-adaptációk ügyében elég gyenge évünk volt, de a Deadpool mentette az esztendőt.

Aljas nyolcas

Quentin Tarantino mindig is szerette a westernt, a zsáner elemei szinte minden filmjében megjelennek, ám valódi, műfaji és látványi értelemben vett vadnyugati mozit csak másodszorra csinál. De ahogy a Django elszabadul is inkább egy közéleti állásfogalás volt, úgy az Aljas nyolcas is egyfajta politikai kamaradráma, Tarantino oly rég megszokott műfaji görbetükreivel és szerkesztési furcsaságaival, mintsem klasszikus értelemben vett western. Fontos szerepet játszik Észak és Dél különböző álláspontjainak ütköztetése vagy éppen összecsiszolása, de minthogy Tarantino-filmről beszélünk, az akciójelenetek ezúttal sem csak annyiból állnak, hogy végtagok és fejek hullanak. Hosszas, feszített dialógusok, flashback-ek vagy trükkös átvezető narrációk bolondítják meg a felvezetéseket. A fejezetek valós időben játszódnak, és ez a valószerűség az, ami miatt borzasztóan átélhető minden. Ebben a filmben még az is izgalmas, ahogy valaki kávét főz egy sparhelten. Pedig a trailer ebből a szempontból igen megtévesztőre sikerült, ugyanis egy hangos, csihi-puhival dolgozó látványspecifikus darabot ígért. Pedig a film nem ilyen, szinte semmi olyan nincs benne, amitől felrobbanni az ember agya, mégis vegytiszta filmművészetről beszélünk az operatőri munkától a hang designon át az utolsó kilőtt golyó ironikusan lelassított felvételéig.

Creed: Apollo fia

Furcsa ezt leírni, de a Rocky-spinoff minden cselekményszála kiszámítható, mégis működik a film. Sőt, továbbmegyek: az égvilágon nincs benne egy rohadt egyéni ötlet sem: Adonis, Apollo Creed eltitkolt fattya ki akar lépni apja árnyékából, önértékén kíván sikeres lenni és ezért nagyon elhivatott, míg a másik oldalon ott van Rocky, a tépelődő, veterán bokszbajnok, aki először nem szeretné, végül mégis elvállalja a tehetséges fiú trenírozását. A történet egyszerű, mint a döngölt föld, apróbb csavarok persze vannak, de a sztori akár a következő Karate kölyök filmé is lehetne. Minden baromi kiszámítható, már a legelejétől tudjuk/sejtjük, honnan hová jutunk, miként alakul majd Adonis és Rocky kapcsolata, de láss csodát, a film szórakoztató. A több mint kétórás játékidő ellenére a film feszes, pont annyira pátoszos, amennyire kell, rámutat a boksz árnyoldalaira is, és közben lelke is van, hiszen megmutatja, hogyan képes megélni valaki azt a terhet, ha egy ismert ember nevét viseli, s ki akar törni annak viselésének fogságából.

Kubo és a varázshúrok

A japánnak tűnő, de valójában amerikai animációs film egyszerre szól egy kisfiú én-kereséséről, a szülő-gyerek kapcsolatok nehézségeiről és szépségeiről, a szélsőségekről. Az ősi japán kultúra, a hiedelemvilág és történetmesélés keveredik itt egy nagyon is mai, univerzális, társadalmi problémával: a szülők hiányából származó mintátlanság pótlásával.  A Kubo azok számára is szórakoztató lehet, akik egyszerűen csak  egy kedves és látványos mesefilmre vágynak, azokat pedig végképp le fogja kötni, akik egy több rétegű példázatot szeretnének arról kapni, hogy milyen fontos a szülő egy gyerek életében, és mi van akkor, ha ez mégsem adatik meg.

Ernelláék Farkaséknál

Hajdu Szabolcs alkotása a gyerekes késő harmincasok szokványos robinzonádjairól mesél: gyereknevelési, megmaradási, egzisztenciális, féltékenységi, korosztályi problémákról. Méghozzá annyi intellektussal és humorral, hogy nem csoda, mindenki, aki látta a filmet, vagy az alapjául szolgáló azonos című darabot, azt hiheti, hogy a film két főszereplője, a valóságban is házaspárt alkotó Hajdu Szabolcs és Török-Illyés Orsolya a saját magánéletéről írt terápiás célzatú tanmesét. Pedig szó sincs ilyesmiről. Az Ernelláék arról mesél, milyenek vagyunk úgy általában, vagy milyenek nem akarunk lenni. A film a tagadásról (is) szól, arról, hogy mennyire nem akarunk ugyanarra az útra lépni, amire a szüleink, hogy nem szeretnénk rossz apákká és anyákká válni, de azt sem, hogy a gyerek éket verjen a családi idillbe és azt sem, hogy váratlanul megérkezzenek a rokonok, akik a jobb élet reményében Skóciába mentek, majd aztán egy évvel később dicstelenül visszatérjenek, s azt sem tudni, mikor távoznak, mert nincs semmijük. Írhatnék még olyanokat, hogy nemcsak a legjobb magyar-, hanem en bloc a legjobb film, amit idén láttam, meg hogy zseniális, ötcsillagos mozi, de felesleges. Legyen elég annyi, hogy hülye, aki nem nézi meg.

 

Kút

Ahogy megírtuk korábban, Gigor Attila filmje emlékeztet arra, hogy a nyomor nem csak a szocioriportok fekete-fehér fotóiban létezik, ott is élet van, sorsok és hús-vér emberek, a szánakozás meg szükségtelen is, hamis is.

A helyszín egy, az osztrák határhoz közel, minden mástól viszont igen messze álló lerobbant benzinkút, ahol az idült alkoholista kutason kívül csak egy fura mozgássérült srác, Zoli és egy macska él, és a nap eseménye, amikor áthalad egy-egy kamion. Ide érkezik meg az anyai fuvarral Laci, a kutas fia, akinek finoman fogalmazva sem a beszéd az erőssége, hogy a változatosság kedvéért aput is megismerje. A kút rendszeres vendége még egy kisbusznyi szexmunkás lány és két sofőrjük, aki Svájcba tartván itt állnak meg tankolni – és az egyik sofőr, Zsolti illegális ügyleteit intézni. A problémák ott kezdődnek épp, hogy Zsolti egyik stiklije meghiúsulni látszik, ráadásul a kisbusz is lerobban, így a lányoknak maradniuk kell, míg a segítség megérkezik. A kút gyakorlatilag maga is szereplőként van jelen a filmben, ez a sivár, poros, fülledt világ mintha nem csupán helyszíne, de alakítója is lenne az eseményeknek: az összezártság élezi ki a titkokat, löki egymás felé a szereplőket, kaparja meg a felszínt és szikráztatja be a kanócot. A tempó, az atmoszféra, a karakterek, a még a legdrámaibb pillanatokban is jelen lévő humor és a feledhetetlen egysorosok révén elég pazar magyar film lett. Csak az a fránya Kálomista-incidens ne lett volna.

Swiss Army Man

A lakatlan szigeten ragadt Paul Dano éppen készül véget vetni az életének, amikor egyszercsak meglát egy partra sodródott hullát. A Daniel Radcliffe által alakított tetemről kiderül, hogy halott létére rengeteg mindenre képes, talán még arra is, hogy megtalálja a hazautat. Az író-rendező párosnak (Dan Kwan és Daniel Scheinert) sikerült egy rendkívül bizarr és semmihez sem hasonlítható filmet alkotnia, amely remek gondolatokat fogalmaz meg az életről, célokról, barátságról, végső soron pedig szívmelengető és tanulságos. Már amennyiben az ember nem akad fenn a sok gusztustalanságon, ami a holttesttel történik. (Egy ponton például Paul Dano a bélgázzal hajtott Daniel Radcliffe-et jet-skinek használva közlekedik a tengeren.). Sajnos a filmet Magyarországon legálisan csak a Cinefesten lehetett megnézni, de egyszerűen helye volt a listán.

Vademberek hajszája

Taika Waititi kétségtelenül az egyik legérdekesebb alkotó mostanában, az új-zélandi színész-rendező pedig egy újabb filmmel bizonyítja. Legutóbbi mozija, a Hétköznapi vámpírok például úgy rázta fel az Alkonyat-széria által megtépázott vérszívó-zsánert, hogy még azoknak is öröm volt nézni (például nekem), akik vallásos gyűlölettel viseltetnek a műfaj iránt. Görcsösség nélküli, vegytiszta szórakozás volt a film, nem véletlen, hogy a Marvel le is csapott Waititire, és a Thor: Ragnarok rendezőjévé tette.

A rendező játékossága a Cinefesten debütáló Vademberek hajszájában is tetten érhető volt, amelyben Ricky, a dacos nagyvárosi kölyök egyszer csak az új-zélandi bozótosban találja magát zsémbes mostoha-nagybátyja társaságában. Viszont menekülniük kell, országos körözést adnak ki ellenük, ezért a páros kénytelen félretenni az ellentéteket és együttműködni. A film klasszikus toposz az egymásra találó, különböző lelkületű emberekről, vagyis minden arra utalhatna, ilyen filmet már láttunk vagy százat, de Waititi ezt is megcsavarta.

Toni Erdmann

A filmmel kapcsolatban elsőre azt szokás leírni, hogy Cannes-ban nem a Toni Erdmann nyerte meg a fődíjat, ezért az újságírók kifütyülték a Nemes-Jeles László fémjelezte zsűrit. Túlzott elvárásokat ezért nem szabad támasztani vele kapcsolatban, de az egészen biztos, hogy az elejétől a végéig zseniális film, ami nélkülöz minden flikk-flakkot, mert csak a cselekmény a fontos. A főszereplője Ines, aki egy nemzetközi karrierjének élő fiatal üzletasszony. Apja, Winfried aggódik lánya steril és boldogtalan élete miatt, ezért elhatározza: újra “vidámságot” csempész Ines mindennapjaiba. Műfogsort és parókát ragad, és Toni Erdmannként jelenik meg lánya bukaresti irodájában. Tárgyalásokon, fontos fogadásokon és munkavacsorákon is felbukkan, és egyre kellemetlenebb helyzetekbe hozza Inest, aki szeretné lerázni Toni Erdmannt, de a férfi nem tágít. Komikus és kínos pillanatok követik egymást, és Ines kezdeti idegessége ellenére kénytelen rádöbbenni, hogy az élet nagy igazságaira. A katarzist emeli a zseniális utolsó jelenet.

Bodnár Judit Lola

A visszatérő

Tudom én, hogy régen volt január, de ne felejtsük el, hogy idén került mozikba itthon a film, ami meghozta Leónak az oly megérdemelt Oscarját végre – meg még két ugyanolyan szobrot a rendezőnek meg az operatőrnek is. Iñárritu két egymás követő évben lett a legjobb rendező, Lubezki pedig éppenséggel triplázott, a Gravitáció és a Birdman után A visszatérő döbbenetes látványvilágáért is elhozta az operatőri Oscart.

Az amerikaiak újonnan foglalt országának vérszagú hajnalán egy prémvadász csapatot követünk, aztán már csak vezetőjüket, akit hátrahagytak, mivel szegényt alaposan megrágta egy mackó. Aztán a hátrahagyás a legkevesebb, amiért Hugh Glass, a mi Leónk bosszút fogad, de milyen bosszút! Túlél mindent, csak hogy módszeresen levadásszák egymást halálos ellenségével, akit meg Tom Hardy alakít hasonló zsenialitással. Ez egy szerzői film, azaz nem fogja mindenki érteni meg szeretni. Pláne, hogy Iñárritu nem fél homályban hagyni részeket, sőt, még üzenni sem feltétlenül vágyik, csak teremt, és ez bizony nagyjából a művészet maga.

Zootropolis – Állati nagy balhé

A Disney idén megmutatta, hogy nemcsak hogy van még helye az animációs filmek piacán, de ha akarja, úgy leiskoláz mindenkit, hogy azt öröm nézni. A Zootropolis annyi szinten zseniális, hogy azt felsorolni is sok: briliánsan kitalált a világa, a látvány átgondolt és lélegzetelállító, a karakterek izgalmasak, a sztori és a benne foglalt üzenet meg egyenesen olyan okos, fordulatos, váratlan, és bölcs, hogy csak kamilláztam annak idején a moziban. Miközben estem ki a saját számon a nevetéstől, merthogy a fentiek mellett még arra is elég volt a spiritusz, hogy vicces és a lehető legjobb értelemben véve szórakoztató legyen a végeredmény.

Biztos lehet még ennél is szórakoztatóbb gyerekbarát családi mozit csinálni, de nem igazán tudnám megfejteni, hogy hogyan.

Tiszta szívvel

Tilla már megint megcsinálta. Első filmje, a Pánik is remek volt, a második ugyan rövifilm volt, de azzal megnyerte a fél fesztiválpiacot. A Tiszta szívvel meg azt bizonyítja be, hogy igenis lehet akciófilmet a pörgés mellett humorral, érzékenységgel, relevanciával, művészi igénnyel, aggyal és szívvel csinálni. A film egy mozgássérült maffiózócsapatot követ, ez a látszólag összeférhetetlen szókapcsolat pedig megadja a dolgok savát-borsát: a maffia-vonal hozza az akciót, a mozgássérültség meg a karcot – és egy csomó abszurd, röhejes és ezzel együtt életszagú helyzetet.

Tilla nem fél a tabuktól, simán nevettet azzal, amiről azt tanultuk, hogy komoly dolog, és csak lábujjhegyen óvatoskodva lehet róla beszélni.  Az itt megmutatott nüanszokból a néző sokkal-sokkal többet megért abból, hogy milyen az élet mozgáskorlátozottként, mint amennyit bármely oktató célú, kényszeredetten píszí riportfilmből vagy sopánkodó társadalmi célú hirdetésből.

Spotlight

Történt anno 2002-ben, hogy az újságírószakma történelme egyik nagy, szép, Pulitzer-díjas győzelmét aratta, demonstrálva az oknyomozó zsurnalizmus erejét. Azért nagy ünneplés nem volt, hitetlen sokkban rázta a fejét mindenki. A helyszín az Amerikai Egyesült Államok, a cikksorozat a Boston Globe szerkesztőségében, annak is a Spotlight nevű oknyomozó csapatának munkája révén született. Az ügy viszont, amelyet felderítettek, az egész világra kiterjedt: az eleinte ritka kivételeknek tűnő esetek, melyben katolikus papok molesztáltak a gyülekezetükbe járó gyerekeket, egy globális szintű jelenséget rajzolt ki, kiderült, sokkal több pap, és ami a lényeg, sokkal-sokkal több áldozat van, mint bárki hitte volna.

A sztori tehát ismert, mégis, a film képes izgalmas és feszes maradni, és ami külön öröm, hogy nem esik az újságírós filmek tipikus hibájába, hogy hatásvadász zenei betétekkel fokozza azt, ami épp elég döbbenetes önmagában is. Okos, visszafogott, és nagyon fontos film ez arról, hogy a nagyhatalmú szervezeteken jobb, ha rajta tartjuk a szemünket. Vagy legalább hagyjuk ezt tenni azoknak, akiknek ez a dolguk.

Zsivány Egyes: Egy Star Wars történet

Kicsit furcsán érzem magam, hogy a szerkesztőség egyetlen olyan tagjaként, aki nem fanatikus Star Wars-rajongó, én írok méltatást ebbe a cikkbe a Zsivány Egyesről, de hát Muchichka kolléga nem lelkesedett a filmért, én viszont ragaszkodtam hozzá, hogy helyet kapjon az év legjobbjait összegző listánkon. Hogy miért? Először is épp azért, mert engem azért eléggé kis százalékban hoz izgalomba a Csillagok háborúja világa, mégis simán behúzott a film, minden geg érthető volt különösebb rajongói ismeretek nélkül is, a sztori ül, a látvány egészen fergeteges, Darth Vader újra megmutatja, hogy ő a legnagyobb badass a világon, és K2 személyében megkaptuk a teljes Star Wars-világ legjobb arc droidját. A főszereplők csodálatosan lapos alakításaitól tekintsünk itt el, meg a kicsit túltolt erőszaktól is – felesleges a hibákat sorolni, mindenképpen ez volt az év egyik legnagyobb filmes eseménye.

Érkezés

Amikor hatalmas, áthatolhatatlan űrbéli járművek érkeznek a Földre, a világ érthető szorongásba zuhan, Amy Adams alakította főhősünket pedig rekrutálja az amerikai hadsereg abban bízva, hogy hátha ő, a fordítás nemzetközi királynője, képes lesz kommunikálni a jövevényekkel. Partnere egy elméleti fizikus, ők próbálkoznak a kapcsolatfelvétellel a fafejű katonák gyűrűjében, hogy kiderítsék a lényeget: mi célból jöttek az űrlények a Földre? Míg azon elmélkedünk, vajon szétlőnénk-e az ufók seggét egy ilyen helyzetben, a hangulatkeltés bravúros, bekúszik a bőr alá, a párás szürkékkel színezett képi világ és főként agytörzskaparó fémes zörejekből összeállított filmzene teszi a dolgát. Kicsit olyan ez a film, mint a Csillagok között, csak éppen a végtelen sírdogálás és képeslapra illő pátoszos mondatok nélkül. Nagyon-nagyon okos, szép darab olyan hittel az emberiségben, amire nagy szükségünk van ennek a fergetegesen pocsék évnek a végén.

A szoba

Jack most lett ötéves. Kiválóan tud játszani és növekedni, míg Anya, a legfontosabb ember a világon például a betakarásban jeleskedik. Ők ketten Szobában élnek. Vannak barátaik, úgy mint Takaró, Fürdőkád és Tetőnyílás. Jack és Anya sokat játszik, néha például Tetőnyílás felé fordulva teli torokból sikítoznak, hátha meghallják őket a Földönkívüliek. Szoba része Szekrény, ahol Jack aludni szokott, amikor jön Öreg Nick. Egy nap azonban Anya buta dolgokat kezd mesélni arról, hogy Szoba egy fészer, és hogy Szobán túl mégsem a világűr van, hanem igazi, létező Egérkék, Kutyák és Fák, sőt, más emberek is, pedig eddig Jack úgy tudta, hogy ezek kitalált dolgok, melyek a Tévében laknak és színekből vannak. Jacknek nagy feladata van: a megmenekülésük múlik az ő bátorságán. A főszerepben az utóbbi évek legtehetségesebb gyerekszínésze, Jacob Tremblay, Anya szerepéért Brie Larson Oscart kapott. Ahogy Anya eltökélte, hogy Jacknek csakazértis boldog gyerekkora lesz, úgy ül rá a film hangulatára is ez a megveszekedett életigenlés, a lélekerő diadala bármilyen körülmény felett. Nem is mondok többet, ez a legjobb film, amit idén láttam.

Kaliforniai álom

Ezt a filmet éppen a mai naptól kezdve tudod megnézni, és nézd is meg, egyrészt mert Damien Chazelle a Whiplash után ezzel megint Oscart fog nyerni, másrészt mert ezeket a dalokat fogják énekelni a következő egy-két év összes tehetségkutatóján, harmadrészt meg azért, mert egészen csodálatos. Azzal együtt, hogy nagyon, nagyon furcsa hatása van a magunkfajta szarkazmuson és irónián nevelkedett generációra: ennek a filmnek több pontján éreztem azt, hogy

basszus, nekem ezt utálnom kellene, hogyhogy nem utálom?

Aztán rájöttem: ez a film olyan leplezetlenül őszinte, és olyan szinten nélkülöz minden szarkazmust, hogy attól leakad a rendszer. Hogy némi konkrétumot is mondjak: ez egy musical, Emma Stone énekel és táncol, Ryan Gosling énekel és táncol, szóval kinek-kinek ízlése szerint elolvadhat a szíve, miközben Los Angeles legszebb színeiben ragyogja be a hátteret, és végre, végre mi, álmodozók is megkaptuk a magunk filmjét.

Legendás állatok és megfigyelésük

Ha a Zsivány Egyes volt a 2016-os év egyik legnagyobb filmes eseménye, akkor a Legendás állatok volt a másik. Így van ez, ha két ekkora hype-pal övezett gigantikus franchise-t is folytatnak egy évben, ráadásul alig pár hét különbséggel. A Harry Potter franchise pedig talán sosem látott még ennyire jól sikerült darabot, és ezt azzal együtt merem leírni, hogy óriási Potterfej vagyok magam is. A Legendás állatok ugyanis gazdagítja a varázsvilágot, nemcsak új szereplőket és egész seregnyi állatot, de csomó olyan apróságot tesz hozzá, amitől még kézzelfoghatóbb lesz az egész. Mindehhez kapunk az elvártnál is erősebb látványt, és egy összességében remekül megcsinált filmet, amiben egyszerűen minden pont úgy működik, ahogy kell, még Eddie Redmayne is, pedig azt hittem, nálam ő már leírta magát. Így kell ezt az egész előzményfilm-dolgot csinálni. És valaki azonnal szerezzen nekem egy furkászt!

Kiéhezettek

A filmművészet jó ideje úgy termeli az újabb és újabb zombitörténeteket, mintha muszáj lenne, a skála a véres horror és a happy endes cukiskodás között mozog. A Kiéhezettek talált új utat, amivel azok felé is megnyithatja a zsánert, akiket – mint engem – eddig nem különösebben izgatott az élőhalott-téma. Pedig teljesen szabályszerű: a civilizációt csaknem teljesen elpusztította egy gombafaj, ami emberi húsra éhes élőhalottá változtatja a jó népet. A kevés túlélő katonai bázisokon él, köztük néhány gyerek, akik fertőzöttek ugyan, ám furcsamód képesek még emberként funkcionálni, főszereplőnk is ilyen. A helyzet nem vidám, ám különösen para akkor lesz, amikor a bázist lerohanják a zombik, és a főszereplőnk pár felnőttel menekülni kényszerül. Aztán míg ömlik a vér, és penészedő élőholtak hemzsegnek mindenütt, halomra halnak az emberek, és az egész helyzet, élen az elpusztult London látképével, borzasztóan nyomasztó, mégis árad belőle a humanizmus, és közben még olyan kérdéseken is lehet gondolkodni, hogy egyébként mitől ember az ember?

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.