Kultúra

Anne: Félelmemben legszívesebben sikoltoznék

24.hu
24.hu

2016. 12. 26. 10:58

Hanukára Újtestamentum, volt ilyen, van ilyen. Aki zsidózna egyet már két sor után, inkább olvassa végig ezt a részletet az Anne Frank életéről írt könyvből. Aztán ne zsidózzon, inkább szomorkodjon, imádkozzon, ki mit szeret. Karácsony s hanuka idén fedik egymást, legyen békés mindkettő.
Korábban a témában:

A hivatalos hírzárlat dacára a táborban szélsebesen terjedtek a hírek, melyektől azután a foglyok eufória és csüggedtség között hánykolódtak. Párizs felszabadult! Frankék két és fél hete voltak Westerborkban, amikor az amerikai csapatok 1944. augusztus 25-én bevették a francia fővárost. Egy pár nappal később, négyéves német megszállás után, Franciaország nagy része ismét szabad lett. A szövetségesek most már Belgium felé nyomultak előre, és így délről jövet Hollandia visszahódítása kerül majd sorra.

A rövid ideig tartó lelkesedést általános izgalom követte: az egyik pillanatban azt lehetett hallani, hogy nem lesz több deportálás, se Németországba, se Csehországba vagy Lengyelországba, a másikban pedig, hogy rövidesen újabb transzportot indítanak az egyik német táborba. Vagy inkább Theresienstadtba? Vagy inkább Auschwitzba? A tábor vasútállomásán napok óta rostokolt egy üres szerelvény. Lehet, hogy egyszer mégis útnak indítják?

Nem tudni, mennyire hatott az érzékeny Annéra a táborban uralkodó túlfeszített hangulat. Mindenesetre naplóbejegyzéseiből kitűnik, hogy már a prinsengrachti rejtekhelyen is szorosan követte a háborús fejleményeket, és a szövetségesek minden egyes sikeréről beszámoló hadijelentésből új erőt merített. Az eredeti bejegyzéseiből – az általa átdolgozott változatba ugyanis ezeket a gondolatokat, ki tudja, miért, nem így vezette át – megtudhatni, hogy Istenben való hite úrrá lett elhatalmasodó idegességén, és benne támaszra talált. „…Isten még soha nem hagyta cserben az ő népét…” – vallotta meggyőződéssel.

(…)

Rejtekhelyükön Edith Frank megkísérelte kisebbik lányát a hitével megbarátkoztatni – kevés sikerrel. „Ma az imakönyvből kell olvasnom, én nem is értem, miért akar erre anya kényszeríteni…” – panaszkodott 1942. október 3-án. A vallásos hagyományok az édesanyja világába tartoztak – amitől Anne éppenséggel távol akarta tartani magát. „Miért erőlteti rám ezt a jámbor vallásosságot?” – dühöngött magában. És valahányszor az édesanyja – és vele együtt Fritz Pfeffer is – sabbat estéken imádkozni kezdett, Anne ugyan olykor odaállt közéjük, de – Otto Franknak legalábbis az volt a benyomása – eléggé érdektelennek mutatkozott. Isten létezésében viszont Anne soha nem kételkedett, legalábbis a naplójában leírt fiktív beszélgetésekben ennek soha hangot nem adott. Több mint egy évvel elrejtőzésük után, önmaga keresése közben végül is elkezdett Istenhez közeledni. „Azután 1943 második fele. Kamaszlány lettem, testileg már felnőtt, és lelkemben nagyon nagy változás állt be, megismertem Istent!”

Anne nem azért kereste Istent, hogy legyen kit kéréseivel elhalmoznia, hanem hogy legyen, akiben bízhat, és nem gyermekien s vakon, hanem azzal a mélyről fakadó igénnyel, hogy merő bizonytalanságai közepette egy szikrányi bizonyossághoz is köthesse életét.

Keresés közben Anne soha nem Istenben, legföljebb saját magában kételkedett: „Miért álmodom és töprengek én folyton a legszörnyűbb dolgokról, mialatt félelmemben legszívesebben sikoltoznék? Mert jó sorsom ellenére talán nem bízom eléggé Istenben? – vallotta meg bizonytalanságát. – Pedig annyi mindent kaptam tőle, amennyit biztos nem is érdemeltem, és mégis nap mint nap hibázom!”

És ahogy értékképzetei kialakultak, és idejekorán felismerte, hogy nem őkörülötte forog a világ, hogy ő csak a nagy rendszernek egy kicsiny kereke – úgy növekedett egyre inkább Istenbe vetett bizalma: „Szorongásom elmúlt… – írta az egyik sokadik légiriadó után, amelyek addig mindig kiborították – néztem fel az égre, és bizalmamat Istenbe vetettem.”

Istenbe, akivel sorsa miatt soha nem perlekedett, hanem akinek döntéseit szemmel láthatólag kész volt elfogadni.

“Ki rótta ránk mindezt? Ki tett bennünket mindenek közül kiválasztott néppé? Ki tűrte el, hogy ennyit szenvedjünk? Isten, aki minket ilyennek teremtett, és úgyszintén ő lesz, aki minket ebből fölemel.”

Isten, akihez nemcsak szükségében fordul, hanem akinek örökös jelenléte elválaszthatatlanul összeköt az emberi jósággal és a világ szépségével. Anne nem bizonyos törvények és tilalmak által volt Istenéhez láncolva, és nem – a szó szerint vett – Istentől való félelem kötötte hozzá. Minél behatóbban foglalkozott Istennel, annál inkább egy panteista Isten- és Világkép alakult ki benne, amelyben a Természet isteni méltóságban tündöklik, vagy, helyesebben szólva, amelyben Isten és a Természet egyszerre szolgálnak erejének forrásául.

Fotó: Nagy József

„…amikor az ablakon kinéztem, és igazából Istenre és a természetre meresztettem a szemem, olyan boldog voltam, merő boldogságot éreztem.”

Anne kapcsolata Istenhez teljesen személyre szabottan alakult, nem irányult semelyik világvallás felé. Annak ellenére, hogy közben meggyőződéses zsidónak vallotta magát, és egy pillanatig sem kételkedett zsidó identitásában. „Ha mindezt a szenvedést elviseljük, és nem szűnünk meg zsidónak lenni, egyszer még átkozottakból példaképpé válhatunk…” – következtetett Anne, népe üldöztetésére gondolva. És ha a jövőjét illetően a Párizsban vagy Londonban folytatandó – egyszerűen asszimiláltnak nevezett – életéről ábrándozott is, büszkeséggel hangsúlyozta: „Mi nem tudunk csak hollandok vagy csak angolok vagy bármely más ország polgárai lenni, mi amellett meg kell maradjunk zsidónak is, és meg is akarunk maradni.”

A meggyőződésén az sem változtatott, hogy Anne – ahogyan mellesleg édesapja is – azt szerette volna, ha őt – a zsidó vallásban előírt földbe temetéssel szemben – elhamvasztják. „…a töltőtollam elhamvadt, és én is azt szeretném, ha annak idején majd elhamvasztanának!” – jelentette ki, miután íróeszköze véletlenül a kályha tüzébe hullott.

Azon a meggyőződésén, hogy elsősorban zsidónak tekinti magát, nem változtatott az sem, hogy 1943-ban a rejtekhelyen, először életében, megünnepelte a karácsonyt is – mellesleg nem keresztény ünnepként, hanem pogány szokás szerint. „Pénteken este kaptam életemben először ajándékot karácsonyra.” Zsidó identitásában az sem zavarta meg, mikor 1943-ban a fények zsidó ünnepe, a hanuka alkalmából Otto az Újtestamentumot ajándékozta neki.

„Hogy én is belevághassak valami újba, apa szólt Kleimannak, szerezzen be egy gyerekek számára kiadott Bibliát, hogy végre megismerjem az Újtestamentumot.”

Otto, aki a háború után egészen haláláig néhány sornyi zsidó imádság mellett Assisi Szent Ferenc imáját is – Uram, tégy engem békéd eszközévé – magával hordta a tárcájában, későbbi élete során a keresztények és zsidók közti kölcsönös megértést szorgalmazta. Amikor pedig Margot döbbenten megjegyezte, hogy talán nem a hanuka a legjobb alkalom egy Újszövetség ajándékozására, Otto ekkor a gyermekbibliát mint Mikulás-ajándékot nyújtotta át Annénak.

„Nagyon liberális neveltetésben volt részem – magyarázta Otto a zsidósághoz való viszonyát egy 1979-es interjúban. – De az üldöztetések folytán, ahogyan sok más társam is a szenvedésben, visszatértem a zsidósághoz.” Otto ezzel a zsidó etika mint a zsidó filozófia része iránti érdeklődésére célzott, és a zsidó néphez való tartozás érzésére. Vallásos értelemben hívő ember öregkorában sem lett. „Mindennek bennünk kell rejleni, és érzéseink ettől még nem kevésbé erősek”, magyarázta a húgának. Anne már elrejtőzésük alatt büszke zsidó lánnyá nőtt. „Véssük eszünkbe, mi a feladatunk, és ne zúgolódjunk, minden megoldódik…” – szabta ki magára és népére. Annál inkább csalódnia kellett, amikor rájött, hogy barátja, Peter van Pels mennyire nem tud mit kezdeni a zsidóságával – nemcsak annak vallási, de etnikai és kulturális elemeivel sem.

Peternek a „vallástalansága”, ahogyan Anne nevezte, vitte rá arra, hogy még egyszer elgondolkodjon a hit erejéről. „…én sem vagyok ortodox hitű, de mindig fáj, ha látom, hogy szegény milyen elhagyatott és kiközösített. A vallásos emberek örülhetnek, mert földöntúli dolgokban hinni nem mindenkinek adatik meg… de a vallásos hit, és most mindegy, melyik vallásról van szó, segít az embernek a helyes úton járni.”

Anne meggyőződése szerint Istenben hinni nem annyi, mint félni tőle, és azzal, hogy megbüntet, inkább arra kötelez, hogy egyenes jellemmel és becsületesen éljünk. Istenbe vetett bizalma Annét mindenekelőtt önbizalmában erősítette meg, és nem engedte reménykedését veszni hagyni.

„…Isten nélkül már rég összeroppantam volna – fejezte ki Anne 1944. március 12-én bizakodását. – Tudom, hogy nem vagyok biztonságban, félek a börtöncelláktól és a koncentrációs táboroktól, de bátrabbnak érzem magam, hogy Isten karjában nyughatom!”

1944. szeptember 2-án azonban, mikor még csak alig négy hetet töltöttek Westerborkban, ez a bizakodás ismét megrendült.

 

Melisa Müller: Anne Frank – Egy lány élete

Fordító: Blaschtik Éva

Park Könyvkiadó, 2016

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

View through glass, night
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.