Kultúra

Egy kisfiú előtt megnyílt a tükör

24.hu
24.hu

2016. 12. 24. 09:13

Ott minden könnyebb. Gyönyörűséges Matiné Pilinszkytől.
Korábban a témában:

Kalandozás a tükörben

 

A tükör a Kisfiú számára sokáig nem jelentett egyebet, mint a többi bútor. Szép, nagy tükör volt, csaknem a földig ért; két oldalsó szárnyát mereven és szélesen kitárta, mint a hosszú, röpülésre készülő madarak. De sose szállt el, békésen álldogált a sarokban, éjjel-nappal mozdulatlanul.

„Milyen engedelmes – gondolta a Kisfiú. – Kockát teszek elébe: kockát mutat. Magam állok elébe: engemet tükröz. Felemelem a karomat: benne is felemelkedik. Mosolygok: visszamosolyog. Alkonyodik? A tükör is bealkonyul.” A Kisfiú ezen hosszan eltűnődött, de senkinek se szólt róla. Az egyik délután azonban történt valami. Egyedül volt a lakásban, szülei elmentek hazulról. Mindenütt csönd volt. A Kisfiú megállt a tükör előtt. Meg kellett állnia. Mintha óriási víz partjára ért volna, visszahőkölt, s gázolt volna a tükör mélyire. Ez történt.

Estére megjöttek a szülei, s vendégek is érkeztek. Így hát egyedül kellett lefeküdnie, s még sokáig szendergett félálomban – a vendégség beszűrődő zajait követve –, míg végre elaludt.

Azaz dehogy aludt el. Épp mikor álomba szenderült volna, eszébe jutott a tükör. Látni akarta, mit is csinálhat a sötétben.

Mezítláb, zajtalanul átosont a szomszéd szobába, s óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Sötét volt, és csönd volt. Majd hirtelen finom kopácsolást hallott: a szíve verését.

A tükör most is ott állt a sarokban, de most mintha másképp viselkedett volna, mint a többi tárgy. Míg a többiek aludtak, a tükör mintha tökéletesen ébren lett volna, akár a Kisfiú, aki alig látta tulajdon kezét a sötétben, de fölfedezte és észrevette szívét, amit napközben sose érzett ilyen hevesen lüktetni.

Odabotorkált vakon a tükör hideg lapjához, és rátapadt tenyerével. Szíve most egész testében reszketett, neki-nekiverődve a tükör üvegének, mint téli madár a bezárt ablaknak. Szíve súlyától vagy kezének forró tapintása alatt – ki tudja? – a tükör hirtelen megnyílt, mint üvegajtó az ünnepi vendég előtt.

A Kisfiú belépett a tükörbe.

Puha és szelíd sötétség fogadta, hasonlatos a földi éjszakához, csak valamivel puhább és szelídebb. Sokáig semmit se látott, csak tapintása vezérelte előre. Aztán egyszerre megérkezett. Hogy hová? Nyilván Tükörországba. Egy olyan birodalomba, aminek földje is, ege is összetéveszthetetlenül különbözött a földi világtól.

– Megérkeztem – suttogta, s az égre nézett. Pontosabban fölfelé. Mert ez az ég, Tükörország ege egészen más volt, mint a miénk. A magasból – csillagok helyett – ezer és ezer finom selyemernyő csüngött alá, zöld, kék, sárga selyemlámpa, amitől Tükörország leginkább óriási szobához hasonlított, s ege egy palota mennyezetére, bár padlóját finom homok, majd később igen lágy pázsit borította.

A lámpák fényében a Kisfiú ezentúl mindent tisztán látott, de a föld napfényes vidékeivel szemben Tükörország tájai képeskönyvek egy-egy lapjára emlékeztettek.

– Megérkeztem Tükörországba! – kiáltott fel a hatalmas szobacsöndben a Kisfiú, bizalommal folytatva útját a lámpaerdő fényességében.

Elsőnek egy faluba érkezett. „Mitől ilyen szép? – ötlött fel benne a kérdés, hogy megpillantotta a határban legelésző ménest, szénakazlakat. Mivel amit látott, lassú volt, fényes és súlytalan. – Álmomban nem láttam ehhez hasonlót!” – ámuldozott. A lovak lassan forogtak, úsztak a selyemernyős menny alatt, miközben a szénakazlak aranysárgán és kövéren ropogtak, mégis súlytalanul, akár egy könnyű nyári zápor, épphogy érintve az aláterülő vidéket.

Fotó: Fortepan

– Itt minden könnyed és szép, hogy akár ágyba lehetne bújtatni, asztalra lehetne rakni, üveg mögé lehetne keretezni!

A határszéli falvacskában senki embert nem látott, ahogy keresztülment a főutcán. Csupán a legutolsó ház ajtajában pillantott meg egy nagyon kicsinyke öregasszonyt, mozdulatlanul, a nyitott konyha küszöbén állva.

– Ki vagy te, Kisfiú, hogy olyan súlyosan döngenek a lépteid? Honnét kerültél Tükörországba?

– Nem messziről – felelte a Kisfiú. – Onnét, ahol nap és csillagok ragyognak az égen lámpások helyett.

– Látom, jó erőben vagy. Nem segítenél nekem fölvágni a tüzelőt télire?

– Megpróbálhatom – így hősünk, s azzal be is lépett már a kopár bokrokkal körülültetett udvarba. Az igazat bevallva soha balta nem volt még a kezében, s így meg is ijedt kicsit a föladattól, de nem volt más választása.

Legnagyobb meglepetésére a balta, amit kezébe kapott, nem volt súlyosabb egy földi papírvágó késnél, otthoni szabászollónál. S a nagy fahasábok is, mintha puha kelméből lettek volna, mint megannyi üres doboz, úgy estek szét a Kisfiú szapora baltacsapásai alatt.

– Nagy jót tettél velem – hálálkodott az öregasszony, arcán ezüsttükörbe illő mosollyal. – Szívesen segítenék én is neked.

– Semmit se tudok Tükörországról – kezdte a gyerek. Majd így folytatta: – Van itt valami látnivaló? És ha igen, merre kell mennem?

– Jókor jöttél – hangzott a válasz. – Fejedelmünk nagy bajban van. Beteg lett leánykája, s nincs, aki megorvosolná. Gyönyörű várban laknak, érdemes felkeresned őket. S ha sikerül a királylányt meggyógyítanod, ahogyan engem is megsegítettél, jutalmad nem marad el, s bizonyos, hogy nem jártál nálunk hiába.

Azzal az öregasszony kikísérte vendégét a falu végére, megmutatva neki, merre is kell mennie, útnak eresztette őt Tükörország belseje felé.

Nehéz volna megmondani, meddig is tartott a Kisfiú vándorlása dombokon, hegyeken, sápadt zöld mezőkön át, mivel itt, Tükörországban nem ragyogott nap az égen, mely keltével-nyugtával beosztotta volna az időt. A lámpák örökös és egyenletes fénye nem ismert se nappalt, se éjszakát, ahogyan egy besötétített szobában se tudni, nappal van-e vagy éjszaka.

Tükörország királyságát szerencsére nehéz lett volna elvéteni. Az uralkodó vára magas és áttetsző üveghegy tetejére épült, s fölötte a nagy selyemernyős lámpák úgy megsokasodtak, mint vihar előtt az égi madarak.

„Épp jókor érkeztem – gondolta a Kisfiú, mivel nagyon megéhezett már, és el is fáradt a gyaloglástól. – A lámpások nem jelzik ugyan az idő múlását, de az idő itt is elmúlik valamiképpen, különben nem korogna a gyomrom, s elnehezült fejem se kívánkozna vánkosra.”

Ezeket gondolva egy szélesre tárt kapun át már meg is érkezett a királyi vár udvarába. Sose látott még ilyen várat, ilyen udvart, ilyen királyságot. Hogy miért nem? Bizony, ezt nehezen tudta volna megmondani. Szíve elszorult. Olyan volt ez a palota, ezernyi erkélyével, tengernyi ablakával, mint egy becsavart zászló, ezüstsípokon és fekete dobokon visszhangzó gyászinduló. Az udvaron lovak és katonák; istállók és falra akasztott nyergek, fegyverek.

De alig mozdult valaki is. S ha igen, olyan lassan és szomorúan, mintha ólomból lett volna, s mégis lebegve szinte, mint haszontalan, leszakadt falevél. Ki látott már ilyen paripákat, ilyen vitézeket, egy gazdátlan álom lassúságával úszva a levegőben, Tükörország ólomnál nehezebb idejében?

S ami még különösebb, Tükörország katonái nem puskát viseltek a vállukon, hanem íjat, s páncélt a mellükön, amilyeneket mifelénk csak múzeumban, üvegszekrényben látni.

– Hiszen ezek nem is lámpák – pillantott fel az égre, Tükörország egére a Kisfiú –, hanem óriási temetői mécsek, ha mindjárt színes selymekbe vannak is öltöztetve!

Percre zavarba jött, hová is került? De aztán ismét feltalálta magát, s rendbe hozva sebtében öltözetét, meghajolt, amint az szokás, és nagy bátran belekezdett:

– Vitéz katonák, Tükörország katonái! Meg tudnátok mondani nekem, hol találom a királyt s királyotok beteg leánykáját?

Szavai tisztán és vidáman repkedtek a visszhangos erkélyek és homályos ablaksorok alatt. Egy szép szál vitéz kivált a többiek közül, s egy dárdát nyomott a kezébe.

– Látom, messziről jöttél. Odaátról. Ahhoz, hogy beléphess a palotába, előbb keresztül kell rajta hajítanod ezt a dárdát, amit mi megemelni is alig tudunk már. – Azzal kínlódva beletette a dárdát a Kisfiú kezébe, s félreállt.

De mekkora volt a Kisfiú meglepetése, mikor a hatalmas fegyvert dobásra készen a vállára emelte. Alig volt az súlyosabb egy földi nádszálnál. Tett néhány lépést előre, s a dárda máris ott úszott minden nehézség nélkül a levegőben, messze a palota teteje fölött.

– Már vártunk rád – mondta a katona, álmossággal küszködő hangon –, már vártunk rád, Kisfiú, egyetlen vendégünk, aki hosszú-hosszú idő óta átlépte Tükörország határát. Kérlek, kövess a palotába.

Fotó: Fortepan

A trónterem a folyosóknál, a többi szobánál is díszesebb és szomorúbb volt. Szomorúbb és csendesebb. A tükrös falakon, amelyek senkit és semmit se tükröztek, egyenes lángú mécsek ragyogtak körös-körül. A katona eltűnt; a Kisfiú egyedül állt a trónteremben.

– Király – suttogta –, király! – És suttogása végigborzolta a mécsesek lángsorát, oly erővel, mintha vihar tört volna be a lefüggönyözött ablakokon.

A Kisfiú lábujjhegyen megindult a trón felé, de így is minden lépte mennydörgésnek, hegyomlásnak hatott.

A király szunyókált. Agg feje, ezüstszakálla préselt levélként, öreg keze mint lecsorduló gyertya tapadt a trón támlájára, karfájára.

– Gyere közelebb, gyermekem – suttogta váratlanul, mint egy vak, aki mégis lát; mint egy haldokló, aki mégis él még.

A Kisfiú dobogó szívvel engedelmeskedett. – Drága gyermekem, első vendége Tükörországnak, első és talán legutolsó vendége. Ki tudja? Először is szeretném elmondani neked országom történetét. Hogy tudd, hol is jársz, hová is kerültél. Kérésemet azutánra hagyom.

Nem mindig éltünk mi itt. Valamikor én is, népem is kint élt a földön, a világban, ahol te is élsz. Ismertük mi is a napot, a csillagokat. Régen volt. Hatalmas volt az én birodalmam a földön, de szívem és népem a békét szerette. Volt váram, voltak fegyvereim, hadseregem, minden hadseregnél hatalmasabb, de katonáim a légynek se tudtak volna ártani. Ezért mikor ellenség tört országunkba, könnyezve kocsikra raktuk minden vagyonunkat, s megindultunk új, lakatlan tájak felé. De utoljára is kifogyott alólunk a békés föld, s hogy a vérengző ellenség bekerített bennünket, megadtuk magunkat anélkül, hogy egyetlen kardot kihúztunk volna hüvelyéből.

De a gonosz erőszaknak ez sem volt elég. Tökéletes szolgaságot követelt, tökéletes engedelmességet. S mi engedelmeskedtünk neki. Így született meg a Tükör, így született meg Tükörország. Azóta, ha tükör elé állsz, a tükör azt teszi, amit te is teszel. A mi szelídségünk, a mi engedelmességünk ragyog azóta minden tükörben, minden foncsorozott üvegben.

Hogy mi volt ennek az ára? Száműzetésünk. Azóta nem élünk a földön. Félig élők, félig holtak vagyunk. Engedelmesebbek a visszhangnál, erőtlenebbek az őszi erdőnél. Vajon visszatérhetünk valaha is a földre, összetörve a Tükröt, új hazánkat, menedékünket és börtönünket? Ki tudja?

De ez nem a te gondod. Köszönöm, hogy eljöttél hozzánk. Nagy szükségem van a te erődre. Kislányom halálos beteg. Tengeri levegőre volna szüksége. A Tükör-tenger messze van, se lovaim, se katonáim nem győzik a távolságot odáig. Neked kellene elvinned őt a karodban.

A király szeme itt ismét lecsukódott, hangja elakadt, mint amikor a leégett gyertya kioltja tulajdon lángját. Elaludt? Meghalt talán?

A Kisfiú percig se tétovázott. A király kérését minden parancsnál sürgetőbbnek találta.

A beteg királykisasszonyt azonban csak nagy nehezen lelte meg a legfelső toronyszobában. Ide költöztették szegényt, gondolván, itt a legtisztább, legkristályosabb a levegő. A nyitott ablakon behajolt néhány selyemernyős mécses, mint nálunk tavasszal egy-egy fa virágba borult ága.

Milyen szép volt a kis királylány, milyen szép volt és milyen könnyű! Tollpihénél is súlytalanabb. Ezt érezte, ezt csodálta a Kisfiú akkor is, amikor már karjában vitte a Tükör-tenger felé. Hogy milyen szép! Hogy milyen könnyű! Súlytalan!

Pedig hosszú volt az út a Tükör-tengerig. Még szerencse, hogy ősz volt Tükörországban, szél se fújt, s a levegő alig különbözött egy kellemesen fűtött szoba levegőjétől. De később egyre hűvösebb lett, s egyszer csak nagy pihékben hullani kezdett a hó. Szép, egyenes szálakban ereszkedett alá, mint megannyi puha pamutszál a selyemmécsek változatlanul meleg fényében. Mielőtt azonban valóban hideg lett volna, a mécsesek aláereszkedtek csaknem a föld színéig; ezentúl nemcsak fényt, de szelíd meleget is árasztva, mint a kandallók mifelénk, vagy a nyitva hagyott kályha sugárzó belseje.

Persze meg is éheztek menet közben. De ez se okozott különösebb gondot. Tükörország bővelkedett gyümölcsfákban. Tetszés szerint szakíthattak körtét, almát vagy akár diót maguknak. Hamvas, szép gyümölcsök termettek errefelé, csak ízük volt halavány, mintha nem nap, de holdfény érlelte volna be őket. Az éhes ember azonban nem válogat, s a gyomor elégedetlenségét kárpótolta a szem gyönyörűsége.

A baj ott kezdődött, amikor a lámpások sora hirtelen megszakadt, s kezdetét vette Tükörország senkiföldje, az a vidék, ahol se állat, se ember nem győzte többé az út fáradalmait. Elhullott csontvázak, megfagyott tetemek jelezték azt a határt, amin túl senki se jutott, elindulva a birodalom örökös félálomban élő belsejéből.

Pedig a tenger nem is volt már messze innét. Hallani lehetett távoli zúgását, hatalmas énekét. – Mindjárt megérkezünk – suttogta a Kisfiú az alélt királylány fülébe. – Ne csüggedj! Meggyógyulsz nemsokára. Meggyógyít az erős víz, a tengeri levegő.

És úgy is történt. Az utolsó métereken szinte elébük sietett a part, mintha mindig is őket várta volna, hűségesen és türelmetlenül.

Tükrön innen, tükrön túl, szép a tenger mindenütt, itt is, otthon is; szép, és mindenütt ugyanolyan. Hatalmas fekete tábláján, mint mozgó írás, közeledő üzenet, úsztak feléjük a hófehér hullámok. Hívták, üdvözölték, köszöntötték őket, beszéltek hozzájuk kimondhatatlan szavakkal.

Fotó: Fortepan

A Kisfiú most óvatosan talpra állította az álomszép kisasszonyt, s kézen fogva, nagyon szelíden megindult vele a part mentén, szótlanul, dobogó szívvel, a tenger hullámainak üdvrivalgása közepette.

– Sóhajts! – biztatta, s a királyi gyermek engedelmesen mélyeket sóhajtott a kristályos levegőből.

Mennyi időt is töltöttek itten? Itt, ahol se nap, se hold, se mécses nem világított, egyedül a nagy víz jósága, vidámsága, ereje és halhatatlan egészsége. Ki tudja azt?

– Egészségemmel gyógyítom betegséged, erőmmel gyengeségedet; halhatatlanságommal halandó szívedet! – kiáltotta hullám hullám után a megéledő kislány fülébe.

Gyönyörű napok voltak ezek. Tele vidámsággal, szépséggel, meglepetéssel. A tenger nem fogyott ki ajándékaiból. Kagylókat, növényeket, csigákat, kavicsokat hordott nekik, rakosgatott elébük a sima fövenyre, mint valami óriási karácsonyi abroszra. De a legkülönösebb meglepetés, amit a tengerpart tartogatott számukra, egy tökéletesen berendezett üvegházikó volt, megbújva néhány hatalmas fenyőfa tövében. Ugyan kié lehetett ez a ház, itt, ahol a madár se jár? Ki lakhatta? Ki építhette? És ugyan mikor? Talán még Tükörország születése előtt? Vagy talán mindig is létezett Tükörország?

A házban leltek mécsest, gyufát, sőt még nyitott tűzhelyet is. A kristálytiszta levegő mindent megóvott. Az ételeket a kamrában, az ablakok függönyét s az ágy selyemhuzatát, vánkosát, paplanát.

Ezentúl valóban úgy éltek, mint a paradicsomban. Észre se vették az idő múlását, s azt se, hogy egymásba szerettek. Boldogok voltak. Egyszerűen, észrevétlenül és nagyon boldogok.

Miért hát, hogy egy szép napon a Kisfiúnak eszébe jutott, haza kellene már mennie? S ettől kezdve nem hagyta nyugton a gondolat, hogy otthon várnak rá, hogy ismét látnia kell a holdat, a napot, a föld felett őrködő csillagokat.

– Haza kell mennem – vallotta be végül is a királylánykának. Majd látva annak szomorúságát, így folytatta: – Hazamegyek, de te velem jössz. Kiszabadítalak a Tükörből. Meglátod, még boldogabbak leszünk odaát…

Azzal megfogta társa kezét, és megindultak vissza az úton hazafelé…

De hogy el ne felejtsem, előbb még búcsút vettek a parti háztól és a jótékony tengertől.

Előbb a házikótól, ahol olyan boldogok voltak, s úgy érezték, örökre és elválaszthatatlanul megtalálták egymást. Megfőztek a konyhában, s ünnepi módon megterítettek. Vacsora alatt egész sor mécses világított az asztal közepén, megszépítve az abrosz selymes fehérségét, s ha lehet egyáltalán, a királykislány alabástrom arcát, hajának hollófeketéjét. Aztán rendre elfújták a lángokat, összeszedelődzködtek, pityeregtek egy keveset, és bezártak. Ki tudja, lesz-e új vendége a háznak, vagy így marad, lakatlanul az idők végezetéig? Pedig milyen, milyen barátságos még így, kívülről is, sötéten, leeresztett redőnyökkel, kulcsra zárt ajtajával is!

Következett a másik, talán még fájdalmasabb búcsúzás. Megválásuk a tengertől.

Álltak a nagy víz partján, de nem mertek egymásra nézni, csak a kezük kereste egymást, miközben a tenger utoljára beszélt hozzájuk.

Ezek az utolsó szavak, a tenger utolsó szavai örökre beléjük vésődtek. Oly különös volt ez az üzenet, s érezték, nemcsak hozzájuk szól, hanem a világ minden vizéhez, minden tengeréhez, s azon is túl mindenhez és mindenkihez.

Kéz a kézben sokáig mendegéltek szótlanul, telve szomorúsággal, boldogsággal és reménykedéssel.

Átvágtak Tükörország senkiföldjén, s megérkeztek az égi lámpaerdő alá. De a királyi várat elkerülték. Féltek, hogy visszatartják őket, s nem engedik, hogy elhagyják Tükörországot.

– Sajnálod, hogy meg kell válnod hazádtól, öreg édesapádtól?

– Sajnálom – felelte a kislány, s két nehéz könnycsepp gördült végig az arcán. – De szeretlek. S nincs más választásom.

A birodalom határán mégis újra megálltak, újra és utoljára. A kislány még egyszer visszafordult a félálomban úszó ország felé, mielőtt a Kisfiú oldalán kilépett volna a Tükörből.

De bizony csak kilépett volna, mert valójában sose lépett ki. Nehéz elmesélni, mi is történt tulajdonképpen – Tükrön innen, Tükrön túl. Ketten indultak el, ennyi bizonyos, ketten lépték át Tükörország határát. Csakhogy amíg a Kisfiú valóban átlépte, a kislány a Tükörben maradt. Hajszál vagy még annyi se választotta el őket egymástól, ez a hajszál azonban makacsabb, ellenállóbb volt minden távolságnál, minden végtelenségnél. Kétségbeesetten igyekeztek ismét megtalálni egymás kezét, egymás melegét, de még könnyeik se találkoztak Tükrön innen, Tükrön túl, még könnyeik is elkülönülve csorogtak alá, holott csak egy hajszál választotta el őket.

De ez a hajszál kegyetlenebb volt minden törvénynél, minden parancsnál. A Kisfiú még sokáig sírdogált a Tükör előtt, amelynek gyémántkemény lapja mögül a királylány nézett rá, mint egy örökre lezárult üvegkoporsóból.

Aztán ez is eltűnt, a királykisasszony arca, s a tükörben – mint azelőtt is – a Kisfiú csak tulajdon arcával találkozhatott. Felemelte a karját, a tükörben is felemelkedett. Mosolygott, és tükörbeli arca is visszamosolyodott rá.

„Talán nem is létezik Tükörország – gondolta egy idő után. – Talán csak álmodtam az egészet…”

De később, ahogy évről évre öregebb lett, mintha ismét üzenetek, igaz, egészen apróka jelzések érkeztek volna a tükör mélyéből. Halk sírás és hullámok zaja.

Pilinszky János: Széppróza

Magvető, 2015

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.