Kultúra

,,Mint amikor egy focista harapja a kispadot, hogy végre beállhasson a játékba”

24.hu
24.hu

2016. 11. 14. 10:39

Nemrégiben jelent meg Légrádi Gergely Szemben című, második kötete, amelyről Radnóti Zsuzsa dramaturg azt írta: ,,Mintha egy rejtélyekkel teli, epizodikus film peregne a szemünk előtt, ahogy sorra, egymás után olvassuk a könyv sajátos rövid történeteit az élet és a halál vélt vagy valódi határhelyzeteiről. Néha még az is eldöntetlen, hogy az ébrenlét reálszituációjában vagy egy álomban, illetve az e világon vagy már a túlvilágon játszódik-e maga az esemény, és a történések hőse melyik dimenzióban éli meg mindezt”.

Első kötete, a Titokfa után milyen tapasztalatokat szűrt le?

Visszatekintve azt gondolom, érdekes próbálkozás volt, de stílusában nem volt kiforrott írás, sőt. Az első, jórészt önéletrajzi kötet bőbeszédűségéhez képest a mostani szövegek sokkal sallangmentesebbek, feszesebb ritmusúak. Ezek a tapasztalatok azonban sajnos csak évekkel azt követően szűrődtek le, hogy az első könyvem 2007-ben megjelent.

Mennyit dolgozott a Szemben című köteten?

Másfél-két évet, holott ez nem hétszáz oldalas kötet; négy témára felfűzött negyven novellából áll.

 

Sok író napi penzumot szab meg magának, és ha esik, ha fúj, leül és ír. Így dolgozott például Esterházy Péter. Önnél hogyan működik az írás?

Nem tudok egész nap az írásnak élni, így irreális lenne napi penzumot meghatározni. Amellett, hogy van három szép gyermekem, akikre örömmel áldozom a nap bizonyos részeit, van egy polgári szakmám, továbbá tanítok az ELTE-n. Ha nem is lopott, de kivételes időkben írok. Az estékre, a hétvégékre korlátozódnak ezek az alkalmak, illetve vannak az évnek áldott részei, például az advent körüli vagy éppen a nyári időszak, amikor a család többi tagja az aktív pihenést választja, én pedig naponta és sokat írok. Szóval, keresem az alkalmakat, hogy írhassak, hiszen az írás jó része mesterség, amit gyakorolni kell. És persze késztetés.

Gondolom, ez utóbbi a legfontosabb, az feszíti a legjobban.

Igen, de ez nem olyan kényszer, hogy jön a rügyfakadás, és ha előtte nem metsszük meg a fákat, akkor elbuktuk a metszést. Inkább olyan ez, mint amikor egy focista harapja a kispadot, hogy végre beállhasson a játékba. Igyekszem minél hamarabb olyan helyzetet teremteni, hogy le tudjam írni mindazt, ami már javarészt összeállt bennem. ,,Lemegyek” a szereplőimhez, megfogom a kezüket – talán úgy, mint egy színművész egy szerepjátékban – benne vagyok a történetükben, és leírom, amit ,,diktálnak” nekem. Ez, nálam legalábbis, egyrészről áldott állapotot jelent, másrészt nagyon fárasztó mulatságot, mert amikor másfél-két óra múlva ,,feljövök” onnan, úgy érzem magam, mint akin átment az úthenger.

Ezt úgy képzeljük el, hogy egyrészt fejben ír, másrészt, amikor tényelegesen, manuálisan, akkor egyfajta módosult tudatállapotba kerül, és mintegy ,,írja magát” a mű a keze alatt?

Pontosan nem tudom megmondani, hogyan működik, de talán valahogy így. Azt hiszem, amikor lejön a színpadról az Opheliát, Rómeót vagy éppen Cyranót alakító színész, ő sem tudná pontosan megmondani, hol járt, mit csinált az előző két órában, mert valamiféle más állapotban volt. De ezt nem szabad a bódultsággal azonosítani. Ez egy rendkívül koncentrált helyzet, ilyenkor minden idegszálával összpontosít az ember.

Mi a polgári foglalkozása?

Ügyvéd vagyok. Egy nagyobb csapatot vezetek, alapvetően polgári, kereskedelmi ügyletekkel foglalkozunk. Ennek egy részét, a szerződési jogot már tizennégy éve – külsős oktatóként – magam is tanítom az ELTE Jogi Karán. De az írás, „a szövegekkel való foglalkozás” korábbról datálódik, mint a polgári szakmám. Gyerekkoromban félig-meddig gyerekszínésznek tanultam a Magyar Rádió Gyerekstúdiójában. A 80-as években elég sokat voltam igazi, nagy kőszínházakban és szinkronban, mint kisebb szerepeket játszó gyerekszínész, tehát már akkor is volt közöm a szövegekhez, legalábbis az előadásukhoz, az értelmezésükhöz. Az egyetemi évek alatt pedig – az asztalfiók mellett – a  Jurátus nevezetű egyetemi lapba írtam, például színházi tudósításokat – színházjegyekért.

Emlékszik arra a pillanatra, amikor megfogalmazódott önben, hogy muszáj írnia? Mikor jött az a késztetése, hogy valamit sehogy másképp, csak írásban tud, akar kifejezni?

A 2000-es évek elején, az egyetem elvégzése után kezdtem el írni azt a szöveget, amiből az első könyv, a Titokfa lett. Természetes módon indult el az írás, de fogalmam nem volt arról, hogy mi lesz belőle. Valójában ez még akkor sem kristályosodott ki, amikor az első könyvemet kiadták. Sokkal inkább akkor, amikor már a következőt írtam, amit azóta sem adtak ki. Hál’ istennek, teszem hozzá rögvest, mert a stílusával, a ritmusával nem vagyok kibékülve. A tartalmával – elnézést, ha nagyképűnek hat – igen, az még ma is foglalkoztat. Ez az írás egyébként arról a negyvenkét óráról szól, ami azután játszódott le, hogy Rómeó lemászott Júlia erkélyéről és eljött a kriptajelenet. (Még Veronába és Mantovába is elmentem, hogy utánajárjak, mi történt abban a szűk két napban.) Utána folyamatosan és rengeteget írtam. Aztán három évvel ezelőtt elkeveredtem Háy János írásmesterség-kurzusára, mégpedig úgy, hogy a feleségem regisztrált engem születésnapi meglepetésként. Nem kis szkepticizmussal mentem el, de szerencsére elmentem, és ez nagy fordulatot hozott.

Miért volt szkeptikus? Nem csengett elég jól a Háy János név?

Nem erről van szó! Már akkoriban is sokat olvastam tőle és a kortárs írók közül az egyik kedvencem volt. Szkeptikus azért voltam, mert fogalmam nem volt, hogy mi történik egy ilyen kurzuson; hogy egy író milyen pedagógiai vénával bír, egyáltalán, az írás mesterségéből átadható-e bármi is. Ha létezik szerencse, akkor nekem elképesztő méretű jutott belőle. Jánosnak is elmondtam, hogy ő volt az, aki gatyába rázott. Nemcsak nagy tudással, hanem igaz emberséggel állt az írásainkhoz, a tanításhoz. Amikor ő szedte szét és rakta újra össze az ember szövegét, az maga volt a reveláció. Technikát, látásmódot és alázatot tanított. Házi feladatként publicisztikát, családregényt, naplót, novellákat írtunk. Olyan ismereteket adott a kezembe, hogy utána a legtöbb feszítő gondolat, ami akár a saját életemet érintette, akár történelmi tényként, vagy éppen az utcán járva, esetleg az olvasmányélményeim kapcsán merült fel, rögvest megtalálja a neki illő formát. Ha valami megfog, folyton ott motoszkál bennem egy mondat, egy kép, nem hagy élni, és alig várom azt a pillanatot, hogy írás születhessen belőle.

Az viszont nem magától értetődő, hogy ki is adják, amit ír. Hogyan sikerült elérnie?

Olyannyira nem magától értetődő, hogy nagyon nehezen találtam kiadót. Az nem elég, hogy egy kiadónak tessenek az írások, hinnie is kell bennük. A Napkút kiadónál történt meg először, hogy elolvasták, és azt mondták: vágjunk bele, adjuk ki! A kiadóknak sem lehet könnyű, mert nagyon erős a 2000-es évek író- és költőmezőnye, miközben egy egyre szűkülő rétegnek írnak egyre többen sok-sok értékes, izgalmas művet. Bátorság kell ahhoz, hogy egy alig ismert kortárs szerző első-második kötetét kiadják, hiszen semmi garancia nincs arra, hogy meg is fogják venni. A Napkút missziójának tekinti a felfedezést, vállalva annak minden kockázatát, de a kötet gondozásában elévülhetetlen nagy szerepe volt Radnóti Zsuzsának is.

Aki a Szemben fülszövegét is jegyzi. De hogyan került a képbe Radnóti Zsuzsa?

Különböző színházi projektek miatt sokat beszélgettem Marton Lászlóval, a Vígszínház volt igazgatójával, jelenlegi főrendezőjével. Valahogy szóba került az is, hogy próbálkozom írással, oda is adtam neki egy-két novellát, és néhány bátorító szó mellett azt mondta, szívesen megmutatná őket Zsuzsának, aki nemcsak műveli, de tanítja is a dramaturgiát. Sok kétellyel és kudarccal is teltek az elmúlt évek, úgyhogy még mindig meg kell csípnem magam, hogy elhiggyem, tényleg megtörtént: Zsuzsa elolvasta az írásaimat, és utána még beszélgetni is volt kedve velem, tanácsokat adott, és odáig jutott a dolog, hogy írt a könyv borítójára. Azzal próbálom magamat meggyőzni, hogy bár Zsuzsa rendkívül kedves, de nagyon szigorú hölgy. Azt gondolom, nem simogatná meg a fejemet ok nélkül.

Ahogy Radnóti Zsuzsa is írja, ,,különös, lebegő létállapot adja meg szinte valamennyi írás alaphangját. A kötet ironikus vagy tragikus hangvételű portrérajzok egymásutánja, álomszerű szituációkban”. Miben ismerhet magára az olvasó, ha egy-egy novellába belemerül?

Egy negyvenes éveinek elején járó férfiember gondolatainak, kételyeinek, az élet főbb eseményeinek tárházát, feldolgozását mutatja meg a kötet, különböző stílusban, hol humorosan, hol groteszken, néhol bizarrul is talán. Olyan kérdéseket vet fel, amelyek bizonyára a legtöbb embert foglalkoztatják. Ordódi Tamás, a kötet illusztrátora pedig vette a bátorságot, a fáradságot, és elfogadta a ,,táncra való felkérésemet”: továbbgondolta a történeteket, a titkokat, és mert ellenpontozni. Az illusztrációk önmagukban is igazi értéket képviselő képzőművészeti alkotások.

Leginkább szomorúságot, fájdalmat éreztem a novelláiban, amit úgy neveztem el magamban, hogy a lét fájdalma. Az olvasónak nem könnyű befogadnia egy-egy írást, erős érzelmi munkát követel tőle.

Némelyik talán torokszorító, de a legtöbbnél ott van a feloldás, a megváltás, kifelé mutató irány is.

Az erős hit?

A hit, igen. Hogy mibe vetett hit, az már más kérdés. Lehet vallásos, lehet az emberi kapcsolatokba, a szeretetbe vetett hit. A kötet számos ponton felteszi azt a nagyon nehezen megválaszolható kérdést, hogy mi végre vagyunk itt. Sokszor kerülünk akár a magunk, akár a szeretteink, a barátaink okán olyan helyzetekbe, amelyek inkább az élet törékenységét, mintsem viháncoló vidámságát mutatják meg. Azon veszem észre magam, hogy ha egy történet megérint, és mindegy, hogy azt ki írta, a mélységében mindig ott vannak az igazán fontos, sokszor magunk előtt is titkolt, fájdalmas emberi kérdések. Így mutatnak nekünk tükröt. Az emberi kapcsolatok, a vonzódások és taszítások, a félelmek és megbocsátások fájdalmai átjárják az én írásaimat is, hiszen a létben, a fontos mozzanatokban ott van mindkét pólus: az elmúlásban benne van az elfogadás, a szeretetben az elvesztés, a találkozásban a búcsú.

Szülőként hogyan fogadja például a közoktatás centralizálását? Latolgatja a gyerekei jövőbeli boldogulási esélyeit?

Mint minden szülő, én is sokat töprengek a gyermekeim jövőjéről, arról, hogy ezért mi, szülők mit tehetünk. És, ami ennél égetőbb, mit kell tennünk. Úgy látom, ezekben az években, ebben az évtizedben olyan változások közepette élünk, amelyek trendfordulót jelentenek az oktatásban. Az már más kérdés, hogy úgy tűnik, a magyar oktatásügy ezt máshogy látja, és elsősorban centralizálásra törekszik. Emiatt azt gondolom, megnő a szülő, a család szerepe abban, hogy kreatív és támogató környezetet teremtsen a gyerekeknek. Odafigyeljen arra, hogy miben tehetségesek, mit szeretnek csinálni, majd ezekben teret adjon nekik. Mi otthon arra törekszünk (és be kell vallanom, ez egyáltalán nem könnyű ebben a kompetitív környezetben), hogy ne versenyistállóban nőjenek fel, hanem kiegyensúlyozott gyerekekként, megőrizve és nem letörve kreativitásukat. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy mindenki azt csinál, amit akar. Az alapvető értékek és szabályok betartása mellett kiemelten fontos például a nyelvek ismerete, hiszen minél több nyelvet beszél valaki, annál több struktúrában tud gondolkodni, és annál több kultúra megismeréséhez jut közelebb.

Vállal közéleti szerepet?

Igen, igyekszem nem csupán családapa lenni, dolgozni és írni. Egyrészről külsős oktatóként tanítok az ELTE Jogi Karán a Polgári Jogi Tanszéken. Próbálom úgy felépíteni a tematikát, az anyagot, hogy az elvárásokhoz és a lehetőségekhez mérten erősen kötődjön a gyakorlathoz, sőt elsősorban onnan építkezzen. Hosszú évek távlatából úgy látom, hogy a hallgatók értékelik ezt és szívesen lesznek a ,,játszótársaim” egy-egy félévig tartó kurzus erejéig. Azt figyeltem meg, hogyha a jogot mozgásban látják, gyakorlati kérdésekhez és esetekhez kötődően – és talán még élvezik is az órákat –,  akkor jobban megragad a tananyag és „használhatóbb” lesz a tudásuk. A másik közéleti szerep a színházakról szól.

Egy bölcs mondás szerint minden törvény annyit ér, amennyit betartanak, betartatnak belőle. Mit mond a hallgatóknak, ha a gyakorlatban azt tapasztalják, hogy maguk a törvényalkotók sem tartják be a törvényeket?

Azt, hogy elsősorban önmagukra figyeljenek, mert mindenki a saját cselekedeteiért, mulasztásaiért felelős. Azt vallom, hogy mivel magunkért és a családunkért alapvetően saját ,,ítélőszékünk” előtt kell felelnünk, ezért a legerősebb, a legmagasabb szintű és ezáltal a legkegyetlenebb elvárásrendszert mi magunk jelentjük. Egy norma betartását pedig nem attól kell függővé tenni, hogy más betartja-e. Ha ezen a logikai úton mennénk tovább, akkor előbb-utóbb mindenki figyelmen kívül hagyná a szabályokat, az pedig anarchiához és – ami még rosszabb – totális erőszakhoz vezetne. Abban hiszek, hogyha valaki nem tartja be a törvényeket, akkor ezért a jogrendszer, a társadalom, a történelem elégtételt fog venni.

A színházi világban milyen szerepet visz?

Alapos előkészítő munkát követően, a szakma széles körű támogatása mellett létrehoztuk az Alapítványt a Magyar Színházakért. Ennek az alulról építkező szakmai szervezetnek az a célja, hogy a mindenkori állami pénzcsapoktól és érdekektől függetlenül, a magánmecenatúrára építve olyan projekteket valósítson meg, amelyeket maga a színházi szakma tart fontosnak, hiánypótlónak. Hogy néhányat említsek ezek közül: HD minőségű színházi felvételek készítése, ösztöndíjak odaítélése fiatal rendezőknek és színészeknek. Jelenleg ez az a másik ,,szerep”, amely mérföldkő az életemben.

A Szembent Mikor tekintené sikeresnek?

Ha minél több olvasóhoz eljutna a kötet, ha minél többen gondolkodnának el az írásokon, az illusztrációkon, ha az olvasók megállnának egy-egy írás után, letennék a könyvet, majd néhány nap múlva újra a kezükbe vennék. A legszebb álmom akkor teljesülne, ha az olvasók egymásnak ajánlanák a Szembent.

Az interjút készítette L. Horváth Katalin

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.