Jesus Walks on Water 1) Sacred-biblical history of the old and New Testament. two Hundred and forty images Ed. 3. St. Petersburg, 2) 1873. 3) Russia 4) Julius Schnorr von Carolsfeld
Kultúra

Kertész Imre: Krisztus engem többször meglátogatott

24.hu
24.hu

2016. 11. 06. 09:00

Irodalmi Nobel-díjasunk 1929. november kilencedikén született, rá emlékezik a mai Matiné. Vigyázat, gondolatok!
Korábban a témában:

Este, az ágyban hosszan, meg-megújuló erőfeszítéssel próbáltam elképzelni a nemlétemet. A szubjektív semmit. Szinte érzékeltem, amint kicsúszom a testemből – de aztán tovább semmi.

Ahogy elhagyom a tokot, minden abbamarad. Életre-halálra össze vagyok kötve a testemmel, ez a közhely szinte hihetetlen.

Ha a képzelet, a képzelőerő hordoz magában valami transzcendens, a szubjektív időnk előtti tartalmat és tartamot: vajon miért nem transzcendentális is egyben, miért akad el a fizikai megszűnés pillanatánál? Ha nem „emlékezünk” az elmúlás utáni stádiumra, akkor ilyen stádium nincsen – a legspirituálisabb formájában sem. Az „emberiség” múltjára ugyanis „emlékszünk”, sőt meg is éljük. Kik vagyunk? Mi az individuum? Ha a régi kultúrák ezt jobban tudták nálunk, akkor hogyan minősíthető az „emberiség” megtett útja az úgynevezett felvilágosodás, az önistenülés és az ebből adódó technikai civilizáció felé?

Elhülyülés? Öngyilkosság? Letérés az igaz útról? De mi az igaz út? Bűnben és tudatlanságban élünk. A bűn és a tudatlanság a törvényünk. Lehet, hogy a bűn és a tudatlanság maga az élet.

De ha így volna: honnan támad ez a tudás bennem, és miért kell ebben a skizofréniában élnem? Ki próbál meg? Ki akarja ezt a kétértelmű tapasztalatot, és miért akarja? Hogy belátásra bírjon engem, vagy hogy ő megtudjon valamit? Wittgenstein, a filozófus sok tekintetben veszedelmesen gyermekes. Fordítás közben feltáruló zsidókomplexusa, művészkomplexusa.

Fotó: Wikipedia

Wittgenstein alig tudja megbocsátani magának, hogy nem művész. A bátortalanságát, a tehetségtelenségét (!), az önmagában felismert minden valódi vagy vélt negatívumot „zsidónak” nevezi. Ezért kifogásol minden zsidó művészben mindent (Mahler). Mendelssohnt a legkevésbé tragikus zeneszerzőnek nevezi, és a tragédia hiányát tüstént zsidó tulajdonságként aposztrofálja; de ugyan miért lenne Mendelssohn „a” tipikus zsidó, csupán mert történetesen zsidó? Kafka tán eléggé tragikus, tragikus Mahler és Proust is, noha ők is zsidók. Mit tesz egy komplexus akár a legvilágosabb agyvelőben is… (És a Teremtés/Genezis előadása, ez a tipikusan zsidó világnyitány nem tragikus?)

Hány világban létezünk? 1. A testünk. 2. Az ösztöneink. 3. A nyelv mint a létezés „humanizált”, az ember számára lehetővé tett és lehető formája s módja. 4. A kollektív tudatalatti. 5. A faj stb. – És hányféle világ létezik? Minden csak fikció, minden.

Wittgenstein nyomán teljesen világos a civilizáció jellege (ha netalán eddig nem lett volna): az erőket egyesítő kultúra helyett a mindenkit rabszolgamunkára hajtó szervezett totalitarizmus.

Kár lenne azt hinnem, hogy az életem az enyém; ezért óvatosan kell bánni a szubjektív töltetű szavakkal, az előszeretetekkel, az előutálatokkal, az előítéletekkel… Tudok bánni az életemmel, tudok szenvedni tőle, néha a boldogság érzéséhez – pontosabban átéléséhez – is elvezet, tudom, hogy fenntart (bár itt feltétlenül a kölcsönösség esete forog fenn), de azt is tudom, hogy nem vagyok azonos.

Hajnali álom, anyámmal beszélek telefonon. Anyám szenilis hangon; örül; engem sírás fojtogat; anyám szemrehányásai; szelíden, zavarosan, az én fuldokló mentegetőzésem; felébredés, ráébredés a halálra, hogy elveszthetem, akiket szeretek; sírhatnék, halálvágy. – A soha, soha véget nem érő lelkiismeret-furdalás; meghalni fiatalon kell.

Wittgenstein misztikus, akárcsak Kafka. De mit jelent az, hogy misztikus? Azt, hogy hontalan a világban. Ez a modern misztikus esete, a világgal eltelt, áhítatos, kultúrabeli misztikusok után (a késői középkorban például). S a hontalan misztikusban mégis föllelhetők ennek az átfogó áhítatnak a nyomai is  – ha másképpen nem, hát vágyként. Gyakran halálvágyként.

Nem írok, tehát nem vagyok. – A demokrácia fokozza a halálvágyat. Úgy látszik, tömegben ez: a halál az egyetlen remény – de mint vigasz föltétlenül az egyetlen. Kultúrák idején inkább a teremtőerők dominálnak, melyek többnyire az életet kultiválják; a halálromantika a kultúra összeomlása idején jelent meg, a forradalmaknak nevezett tömegmozgalmak felbukkanása idején. A kultúra elmúltával egyszerre az is kiderült, hogy az új szellem nem tud mit kezdeni a halállal, nem képes a kultúrát helyettesítő ideológiáiba beilleszteni sem a tényt, sem a vele való bánásmódot.

Ha kívülről akarnám meghatározni, „miért írok” (amely meghatározásnak persze nincs sok értelme), azt mondanám: azért, hogy lelkeinket kimentsük és kimenekítsük abból a szellemi fatalitásból, amit a politika, a gazdaság és a velük összeszövetkező ideológia hoz létre – hogy az embertelenségből, az idegenségből, a száműzetésből egyetlen pillanatra legalább hazataláljunk; haza: ez a saját életünket és a halálunkat jelenti.

Mert ha beleveszünk a közösséginek álcázott politikai tennivalókba, akkor egy hangya életét éljük, nem a sajátunkat, nem emberi életet. Ennyi.

S hogy ezt a pesszimizmus, sőt olykor a destrukció hangnemén tudom csak megszólaltatni, ez a kor bélyege, és az idők szellemére kell következtetni belőle – s nem az én „pesszimizmusomra”, az én destrukciómra.

Hegel és minden totális történelemszemlélet azért átkos, mert nem veszi tekintetbe az egyén halandó mivoltát.

Fotó: Wikipedia

Az embernek, az egyszeri halandónak nem az a dolga, hogy halhatatlan, akár racionális struktúrákat építsen, egy piramisépítő rabszolga névtelen, fogcsikorgató szorgalmával, hanem hogy megértse halandóságát, és megmentse a lelkét.

Az ember üdve és magasabb értelemben vett boldogulása a történelmi létezésén kívül fekszik – a totális történelem elkeserítő, minden reménytől megfosztó jelenléte idején ez a tudás az egyetlen menekülés, az egyetlen jó. Az ember csodálatos kreativitása, amely a minden emberit lehengerlő római embertelenség korából vallást, az egyént eltipró totalitásából halhatatlan, csodálatos egyéniséget – Krisztust –, és az iszonyú büntetésből, a keresztből vallási jelképet teremtett. Tulajdonképpen mindenféle rossz uralmának a csődjét kell látni ebben. (A másik nagy kreativitás: Platón Szókratésze. Micsoda teremtő korszak lehetett ez, amelyben ilyen figurák születtek, mint Mohamed, Buddha stb. Minek tulajdonítható mindez, miféle változásokon megy keresztül az ember?)

A halál sivataga vesz körül. Az őrület vesz körül. A dekreativitás, az önrombolás, a gyilkosság légköre vesz körül. – K.: hogy „szépirodalom” – ilyen többé nincs; hogy politizálni kell, kiállni a véleménnyel. „No comment”, ahogy mondani szokás. Különben nincs véleményem.

A két kultúra közti különbség soha olyan világos nem volt, mint ma: a világ Lajtán túl kezdődő keleti felében az emberélet, az egyén, következésképpen a szellem semmiféle szerepet nem játszik, semmi értéke nincs; itt egyedül az uralom számít, az eltiprás a stílus, a halál, a pusztítás a cél, de az eredmény mindenképpen.

Holott egykor Keletről indult el minden. Az igazságkeresés első nagy műve, az Oidipusz király mint az igazság szenvedéllyé, akár az önérdeken diadalmaskodó szenvedéllyé válása: ez volt az új világ bejelentése, egy hit kreatív színre lépése, mely a színjátékot két évezreden át igazgatta. Most, így tűnik, véget ért; most, így tűnik, minden véget ér.

Ahány beszélgetés, annyi depresszió; az egész országon súlyos ködfelhőként ül; senki sem hisz, tehát nincs hit, mindenki valami szörnyűségre számít, tehát mindenki valami szörnyűséget művel – ha mást nem, azt, hogy szörnyűségre számít. Valami szörnyűség fog (félek) történni.

Pasolini Máté evangéliuma. Hogy, kérdezte a film közben A., ezek a „csodák” valamiféle fakír-teljesítmények voltak-e stb. Nem, feleltem, egyszerűen megtörténtek. Hogy a kenyér a menyegzőn… a bélpoklos stb.? Igen, feleltem, megtörténtek; a vízen járás is megtörtént. Miért kell hinni a fizika abszolútnak ismert (általunk abszolútnak ismert) törvényeiben? Ezek a történetek egészen biztosan megtörténtek. Az a Jézus, akiről Renan és a történelem beszél, talán nem létezett. De aki kenyeret és bort adott a kánai menyegzőn, az egészen biztosan.

A világot nem érteni, csupán mert érthetetlen: ez dilettancia. A világot azért nem értjük, mert nem ez a dolgunk a Földön.

Krisztus engem többször meglátogatott. Kétszer álmomban (egyszer Megváltóként; egyszer baljósan, még ha úgy sejtem is, hogy kiléte nem volt egyértelmű), egyszer Pasolini filmje által, most pedig Wittgenstein szövegében, amely e megtorpanásra, e sorok leírására késztet Bécsben. Mindez érett koromban történik velem. Mondhatom-e Jung nyelvén, hogy Krisztus archetípus? Én ezt nem érzem kielégítőnek, akármennyi munkát fektetett is belé az emberiség, hogy ezt az etikai héroszt megteremtse. Én itt valami nagyon fontos valóságot szimatolok, amely valóság nem történelmi, nem magyarázható, sőt nem is valóság. Krisztus létezik – csak nem ebben a világban. Bizonyos pillanatokban mindenki elmondhatja magáról: Krisztus bennem létezik, sőt: Krisztus én vagyok.

 

Kertész Imre: A néző

Feljegyzések 1991-2001

Magvető, 2016

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.