Kultúra

Valamit iszonyúan elcsesztünk a rendszerváltás körül, és máig isszuk a levét

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

hypevadász. 2016. 11. 04. 19:19

Hogyan lett a mai mutyiország az átkos végi csodavárásból? Fájdalmas tükröt tart az Aranyélet második évada, miközben brutálisan feltekeri a tempót. Spoilermentes kritika.
Korábban a témában:

Persze, visszamehetnénk akármeddig. Nézhetnénk onnan, hogy azért romlott el minden, mert a szovjet blokkba kerültünk a világháború után. De akkor már még egyet lépve foghatnánk a világháborúra, hogy már eleve ott rossz lóra tettünk. De hát hogyne tettünk volna, amikor népnemzeti szinten nem láttunk a fájdalomtól Trianon miatt? Ami meg ugye azért lett, mert már az első világháborúban is sikerült a lehető legrosszabban helyezkedni. De az meg ugye a Monarchia hibája, amibe meg eleve a hülye osztrákok miatt mentünk bele, pedig már ’48-ban is csak tőlük akartunk megszabadulni.

Meddig menjünk vissza? Fogjuk a labancokra? A törökökre, Mohácsra? Vagy menjünk még visszább, az Árpád-ház kihalásáig, ami után idegen került a trónra? Vagy a tatárokig? Esetleg már eleve ott elkúrtuk, nem kicsit, nagyon, amikor Vajk, az idiótája, beszállt ebbe az egész kereszténység-bizniszbe? Amúgy is, minek jöttünk eleve ide? Maradtunk volna Ázsiába’, legalább közelebb lennének a thaiföldi strandok. Ugye, látjuk: mehetnénk vissza a történelem bármelyik pontjáig, bármivel meg tudnánk magyarázni, hogy miért is olyan rossz nekünk itt most, ebben a szerencsétlen országban.

Az Aranyélet nem megy messzire, és talán éppen ezzel mutat a felelősségvállalás felé: Árpádig nem, de úgy huszonöt évre még talán visszalátunk, az akkori döntések következményeit még felvállalhatnánk. Persze nem tesszük, mert nem egy ember a felelős, egy egész generáció meg most már mit kezdjen? Hát, mondjuk a szembenézés elég jó lenne első lépésnek.

Fotó: HBO / Sághy Tímea

Az Aranyélet első évada skandináv puritánsággal felemelt egy tükröt a jelenünknek: helló, magyarok, ezek vagytok ti, így éltek. Tulajdonképpen ugyanezt a tükröt tartja a második évad is, csak rárakott a tükörre valami időkapu-foncsort, hogy kicsit messzebbre lássunk, vissza oda, ahonnan az ország mai kettészakadtsága eredhet: a rendszerváltás utáni első, furcsa évekbe, amikor ránk szakadt valami szabadságféle, már ami a mindennapok szabályozottságát illeti. Csak sajnos az előtte eltelt negyvenegynéhány évben rendszerszinten nevelték a népet a szabadság – s vele a felelősségvállalás, az összefogás és a bizalom – ellenében, és ezek az évek nem múltak el nyom nélkül.

Jó diákként tanulta meg a nép, hogy a rendszert mindig ki kell játszani, mert különben nem lehet túlélni, és hogy a tisztességesek nevét csak azért tanultuk meg, mert akasztófán végezték. Így aztán a kapitalizmusból is a lehető legsötétebb arcát hoztuk ki, egynéhány gyors felfogású hazánkfia pár ügyes húzással megalapozta az üzletét, az ő neveikkel vannak teli a leggazdagabbakról szóló listák, azokból pedig, akiket közülük a pénz mellett a hatalomvágy is vezérelt, lettek a mi mai politikusaink.

Akik meg nem kapcsoltak időben, vagy rossz lóra tettek, no, hát ők lettek a többiek, akik futottak még, sőt, futnak azóta is, levágva minden kanyart, átkúszva minden kiskapun, hátha valahogy beérik azokat a jól startoló szerencséseket, akik úgy elhúztak azóta, hogy távoli pontok már csak a horizonton, a napfény néha megvillan a Gucci-brifkó csatján, belevillan a hátul futók szemébe. És akkor még ott vannak a szerencsétlenek, akik már nem is futnak, csak abban bíznak, hogy, amíg magukat vonszolják az úton, nem gázolja el őket valami arra járó terepjárós.

Hú, de elkalandoztam – mondhatná az olvasó, pedig csak felvázoltam az Aranyélet szereplőinek körét, különösebb konkretizálás nélkül. Miklósiék a még futni bíró mezőny közepe-vége táján próbálkoznak, a családfő már leülne, hogy ha már előre nem jut, legalább ne hajtsák, Janka viszont az élre vágyik, hátha akkor nem lesz többé nehéz soha, a gyerekek meg leginkább csak gyerekek, akik még nem tudják pontosan, miért és hova, csak azt. Hogy valahova nagyon hajtani kell, így vagy úgy.

Amikor az első évad véget ért, miközben épp szedegettük össze az állunkat a porból afeletti döbbenetünkben, hogy hogyan lett ilyen fergeteges ez a sorozat, miközben még fajsúlyos témáról is beszélt, még talán észrevettük, amint a távolodó képbe behajt egy rendőrautó. Az új évad egyből meg is mutatja, kiért jött az autó: nem titok, már az előzetesből kiderül, hogy Mira áll bíróság elé a kis autós akciója miatt. Egyből meg is állhatunk itt, és kuncoghatunk egy sort azon a fricskán, hogy a sorozat írócsapata természetesen a legkevésbé bűnöst juttatta rendőrkézre, ahogy az itt, a tyúktolvajokkal teli börtönök országában lenni szokott.

Fotó: HBO / Sághy Tímea

Igen, Mira bűnözött, de lássuk be, családtagjaihoz képest ő leginkább egy riadt kiscica szintjén veszélyes, mégis őt vonják felelősségre, amivel a gond nem az, hogy őt igen, hanem az, hogy a többieket nem, ugye. Persze egy budai úrilánynak mi baja lehet mindebből – aztán valahogy mégis elkezd minden összeborulni, de olyan kíméletlenséggel, hogy csak kapkodjuk a fejünket, Mira története, ahogy mindenki másé is, összefonódik más sorsokkal, és úgy is borul be minden, mint a dominó, egy billen, hamarosan borul az egész.

Az írók, Lengyel Balázs, Zomborácz Virág és Tasnádi István alighanem beleásták magukat a kenyéradóik másik zászlóshajója, a Trónok harca lélektanába, mert ami a második évadban vár a szereplőkre, azt nem teszik zsebre. Még anno az első évad kezdetén skandináv stílust emlegettem a sorozat kapcsán, akkor még a dramaturgia kapcsán, ez most vált: észak krimijeit leginkább az egyre sötétebbre forduló események idézik, míg a tempó úgy felpörög, hogy azt Ámerikában is megirigyelnék.

Fotó: HBO / Sághy Tímea

Mindez, már mondani sem kell, megalkuvást nem ismerő profizmussal születik képernyőre – és csak azért nem vászonra, mert lusták vagyunk hetente moziba menni, pedig megélne nagyvásznon is a látvány. A Dyga Zsombor–Mátyássy Áron rendezőpáros ugyanazzal az átgondoltsággal vezeti a színészeket, mint az első évadban, minden rezzenésnek jelentősége van. A látvány, köszönhetően az újonnan beemelt retro vonalnak, még sokrétűbb lett, a sűrűsödő események miatt pedig még mozgalmasabb: több helyszín, gyors váltások, akció, sötétség – már unom kiemelni, hogy

mintha nem is magyar lenne,

de tény, hogy ha ez a sorozat a tengerentúlon készül, az alkotók már kereshetnék az Emmy meg a Golden Globe helyét a polcon. Színészestől, de ezt sem mondom el újra: Thuróczy Szabolcs zsenijét már nem kell emlegetni, tudja azt mindenki, az Ónodi-Anger párosét nemkülönben, a fiatalokról meg, akikből idén érkezett néhány friss arc a sorozatba, azért nem hápognám el, milyen bicskanyitogatóan tehetségesek, mert még a végén meghallják, elhiszik, és elkezdenek ripacskodni.

És a nagy dobás: miközben a jelenben az összes szereplővel többször megfordul a világ, és folyamatosan fokozódik a sebesség, még arra is jut alkalom, hogy belenézzünk a már emlegetett időutazó-tükörbe. A felnőtt szereplők múltjába mutatnak a tükrök, megismerjük a ’90-es évek elején még a tinikorból épphogy kinőtt, naiv énjüket, mindegyikük személye egy-egy példabeszéd, afféle szomorú „miből lett a cserebogár?”: ezekből az édes, életteli fiatalokból hogyan lettek ezek a megkeseredett, életbe beletört, torz negyvenesek? Ahogy pedig minderre az egyének szintjén választ kapunk, azzal abból is megértünk valamit, hogy az általuk képviselt generáció hogyan tette olyanná Magyarországot, amilyen ma.

Az Aranyélet 2. évada vasárnap este 20:00-kor indul az HBO-n és az HBO GO-n. Utóbbin az első rész mellett, ami regisztráció nélkül is elérhető lesz, az előfizetők ekkor már a második részt is láthatják. Mi pedig november 8-tól minden kedden este élő Aranyélet Kibeszélővel jelentkezünk a 24.hu Facebook-oldalán, amelyben nemcsak az aktuális részt vesézzük ki de szereplőket és alkotókat is megszólaltatunk.

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.