Budapest, 2016. június 11.
Esterházy Péter Kossuth-díjas író dedikál a 87. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren 2016. június 11-én.
MTI Fotó: Balogh Zoltán
Kultúra

Hrabal kicsit jobban berúgott, mint én, de rendőrileg nem lett volna jelentősége a különbségnek

24.hu
24.hu

2016. 10. 30. 09:00

"Családlátogatás?" "Nem, a családomat Auschwitzban kiirtották." "Nem helyeslem." Ilyes párbeszéd csak Esterházyval eshetett meg. Halottak napja közeleg, emlékezünk. Matiné Köves Gábor interjúkötetéből, parádés mondatokkal.
Korábban a témában:

„Kicsit peckesebben jártam két napig” – Esterházy Péter

 

A budai Angelikába beszéljük meg, történetünk szempontjából azonban ennek csekély jelentősége van, mert végül a pesti oldalon, az Írók Boltjában találkozunk egy szép, szürke, tavaszi délutánon, 2015 áprilisában. Magyar idő szerint öt napra vagyunk Esterházy Péter hatvanötödik születésnapjától, és éppen negyedszázadra az Esterházy-kalauz című interjúkötettől, melynek folytatása, Az évek iszkolása épp a születésnapra lett időzítve. Az évek iszkolhatnak, de az író nem iszkol; szelíden tűri a korral járó kérdéseket. Otthon van „a tájban”, ez avatatlan szemmel is jól látható, otthonosságról árulkodik minden mozdulata. Ha nem tudnánk, hogy nincs törzshelye, azt hihetnénk, hogy a hajdani Japán Kávéházból lett Írók Boltja az.

Nem csak kérdésekkel készültünk, vizuális segédeszközzel is. Úgy tervezzük, hogy a beszélgetés dramaturgiailag legalkalmasabb pontján – már ha nem sülünk bele már a legelső kérdésbe (Kedves mester, mit gondolt, amikor azt írta, hogy…) –, szóval, hogy egyszer csak egy laza, spontán mozdulattal előrántjuk majd azt a gondosan kinyomtatott fotót, melyen az interjúalany szinte még siheder korában ugyancsak pelyhedző állú kollégájával pózol. Célunk e rajtaütésszerű akcióval, hogy szembesítsük a hatvanötödik születésnapját ünneplő írót – micsoda eredeti ötlet! – az évek iszkolásával. Ám nemhogy újságírást nem tanultunk soha, úgy látszik, akkor is hiányoztunk, amikor a spontán karmozdulatokat tanították tornaórán: végül csak valami zavart kotorászásféle lesz a dologból, de az író tűr, szelíden tűr, mint aki látott már mindenféle kotorászást életében, zavartat is, meg spontánt is, pepitát is, meg csíkosat is. Ám mégsem a mozdulatoké, hanem a mondatoké a főszerep; és Esterházy Péter élő mondatai erősen hajaznak Esterházy Péter leírt mondataira. Ebből ránk nézve két dolog következik:

    1. Esterházy Péter, az interjúalany, egy az egyben azonos Esterházy Péterrel, az íróval.
    2. Esterházy Pétert hallgatni, akárcsak olvasni, élvezet.

1969. Szilveszter. Házibuli. Jelenlévők: Esterházy Péter leendő író, Reén Gitta leendő borítótervező, feleség és anya, és még sokan mások. Olyan Megáll az idő-s bulihangulatot kell elképzelni?

Kicsit szelídebb bulik voltak ezek, mert hát a Piarista Gimnáziumba jártunk. De azért volt bennük valami megállazidős, színes, szélesvásznú.

Zene?

Én nagyon határozottan Beatles-párti voltam a Rolling Stones-osokkal szemben. De nagyon nem voltam heves ellenálló, mert mennyivel jobb egy Rolling, mint, mondjuk, a Hazy Osterwald Sextett. Ugyanígy azt gondoltam nagy naivan a rendszerváltozáskor is, hogy majdnem mindegy, jobboldali vagy baloldali az adott párt, a fő az, hogy végre nem a Hazy Osterwald Sextett játszik. Aztán ez kapott egy vajszínű árnyalatot.

Mindkét interjúkötetben az amerikai professzor asszony, Marianna D. Birnbaum a beszélgetőpartnere. Mióta beszélgetnek?

1988–89 táján találkoztunk először, a Hrabal könyvét írtam éppen.

Elég zsúrfiúsan megkérdeztem tőle, hogy csak nem családlátogatáson van Budapesten? Mire azt felelte, hogy nem, a családomat Auschwitzban kiirtották. Amire én állítólag azt válaszoltam, hogy nem helyeslem.

Innen ered a barátságunk.

Az első beszélgetőkönyv még elég szemérmes, nem úgy a második. Most már azt is tudjuk, hogy Vicuska fürdése az Egri csillagokból az első gyermekkori erotikus olvasmányélménye. És a többi?

Elvileg úgy gondolnám, hogy például Mándy Ivánt biztos nem lehetne idesorolni, és mégis, azok a hihetetlen csajok, nők, kisasszonyok, akik felbukkannak nála… És még csak nem is a cukrászdás lányokra gondolok okvetlenül. Vagy ott vannak a klasszikus, Balzac-féle, érett asszonyok.

A magyar íróhagyományok erotikaügyben szemérmeskedők. Móricz naplóiból látjuk, hogy mi van eltagadva a regényekben, melyekben persze ott a testiség, csak kicsit toporog – a tradícióinknak megfelelően.

Nem úgy a mai amerikaiaknál: Philip Roth jót tett a magyar közönségnek a néven nevezés brutalitásával és őszinteségével. Updike talán eggyel finomabb. Hogy hohmecoljak egy kicsit: nem sokkal a halála előtt – de hangsúlyoznám, nem ezért halt meg – az Egy nőről írt a The New Yorkerben. Azt bírta mondani, hogy a kortárs irodalom legjobb szexjelenetei vannak benne. Kicsit peckesebben jártam két napig.

Van önnek egy Thomas Mannt ábrázoló fotója: a nagy német író huszonöt évesen pózol rajta – erre mondta, hogy sosem lesz olyan felnőtt, mint Mann ezen a képen.

Sosem érzékeltem igazán a felnőttségemet, aztán hirtelen hatvanöt lettem, de az öregkort se érzékelem. Ez generációs dolog vagy korszakfüggő, ez a bizonytalanság.

Épp ma derült ki számomra, hogy Kosztolányi éppen akkor lett volna hatvanöt éves, amikor én születtem.

Azt, persze, nem tudom, milyen következtetést kéne levonnom ebből.

Van egy másik fotó, képeslapként árusították a jobb könyvesboltokban egy időben: ezen ön látható nyakigláb, harmincöt éves fiatalemberként a pelyhedző állú Kornis Mihállyal.

Ez valami hajókiránduláson csinálódott. Nézze csak meg, hát felnőtt az ilyen? Két örök kamasz, reménytelen esetek ebben a felnőttségbizniszben. De azért azt is igyekszem elkerülni, hogy játsszam a lobogó hajú örökifjút. Ebben nagy segítséget nyújtott a futballozás. Ott az ember nagyon élesen konfrontálódik a korával. Ott harmincöt évesen már öreg futballista vagy. Ezt mondja a tested minden pillanatban. Fáj konkrétan mindened. Ezt már Csehov is megírta, noha ő nem volt futballista. Vagy titkolta. Grekova: Mije fáj? Platonov: Az egész Platonov.

Egyébként nincs konfliktusom a korommal, igaz, örömöm sincs benne.

Persze ahhoz, hogy Thomas Mann huszonöt évesen annyira felnőttnek fessen, kellett az akkori társadalom, ami ennyire felnőtté tette az embert.

Budapest, 2016. június 9.
Esterházy Péter Kossuth-díjas író (b) és Dés László előadóművész a 87. Ünnepi Könyvhét és 15. Gyermekkönyvnapok megnyitóján a Vörösmarty téren, Budapesten 2016. június 9-én.
MTI Fotó: Mohai Balázs
MTI / Mohai Balázs

Thomas Mann nagy naplóíró volt. És ön?

Én nem. De jegyzetelés, az van. Mindig van a zsebemben egy darab papír és egy ceruza, csodálkoznék, ha most nem így lenne. Látja? Itt vannak… Amúgy ez egy rémes processzus: a céduláról átírom a közös cédulára, a közös céduláról az egyik füzetbe, az egyik füzetből a másikba, és akkor onnét esetleg valahova bele. Ezt hívják munkának.

A mosás nem jelent veszélyt a jegyzetfecnikre?

Még együtt vagyunk, én és Gitta, ami azt jelenti, hogy olyan sokszor ez nem eshetett meg.

Nemrég jelent meg Radnóti feleségének, Gyarmati Fanninak a Naplója. Olvasta?

Most olvasom. Hát, elképesztő. Majdnem olyan, mintha beengedne a közös szobájukba. Mint egy Való Világ-közvetítés. És nagyon sokat elmond róluk is, Radnótiról is, arról a korról, a félelmekről, erről az egész, beinduló fasizálódásról, a háború fenyegetettségéről, a kicsi árulásokról vagy azoknak a megjelenéséről. Én próbálgattam régebben naplót írni, de minden naplóhoz kell valami szempont. Ha ez nincsen, akkor nincsen mondat se, csak odavetett jegyzetek, amikről két hónap múlva már nem is lehet érteni, hogy micsodák. Nekem nem volt ilyen szempontom.

Szép Ernő híres bonmot-ja a Lila ákácban, hogy most már legyen valaki más a zsidó, mert ő már sokat volt. A kikeresztelkedett Radnótinak, noha csak ideig-óráig, sikerült is megfeledkeznie zsidóságáról. Érezte úgy, hogy most már legyen valaki más keresztény, mert ön már sokat volt?

Hát… nekem már az is jó volna, ha egy kicsit keresztény lennék. Az ugyanis nem egy triviális opció.

Annál nagyobb élmény kevés van, mint mikor igazi hívővel találkozik az ember. Nem ezekkel a kirakat- és politikai hívőkkel. A legfinomabb, ha azt mondom rájuk, hogy hányinger. Csak reménykedhetünk a mindenható nagyvonalúságában. Hogy úgy mondjam.

De az igazi hívő ember, az valami fantasztikus. Akkor lehet látni, hogy ez micsoda nagy szerencse. Hogy a Nádas regényéből vegyem a szót, olyan ez, mint amikor Isten tenyerén ülünk. Ami nem szavatol semmit, csak az egészet. Nem azt mondja, hogy boldog leszel, csak azt, hogy vigyázva van rád. Nagymamám például úgy hitt az Istenben, mint… mint ahogy egy kő van, szóval hogy hogyan is lehetne másképp. Találkoztam egyszer egy fordítónővel, akin ott volt mindig a hitnek ez a derűje. Vagy a piarista tanárom. Egy szerzetesnek mindig nehezebb dolga van, ugye, hogy igazi hívő legyen. Ez a derű a nagy dolog. Ezzel szemben áll a mai buzgó neofiták összeszorított, acsargó szájszéle, ahogy sziszegik, hogy „szeretet”.

Mostanában mintha bántanák a kedvenceit: Kosztolányit és Hrabalt a legnagyobb elismerés hangján olykor elküldik a búsba, mint felszínes szócséplőket.

Kosztolányinál ez az olvasat mindig megvolt. Hrabalt pedig kezdetben Nyugaton valami kocsmai sztorizónak látták csak. Balszerencsés, aki csupán ennyit lát belőlük.

Hrabalt nemcsak könyvből ismerte: kocsmáztak is.

Söröztünk. Óvatosan közelítettünk egymáshoz. Nem volt szimmetrikus a helyzet, mert ő bírta az én bizalmamat mindenestül, mert én tudtam, hogy ő kicsoda, de ő nem tudta, hogy én ki vagyok.

Voltak pontok, amikor egy kicsit beljebb kerültem a körön. Voltak pontok és voltak sörök.

Gondolom, kötelességének érezte, hogy lerészegedjen az italozó nagy író társaságában.

Elvileg az volt az önképünk, hogy nem rúgtunk be. Amikor definitíve tudom, hogy berúgtunk, az eggyel később volt, akkor, amikor egy francia kiadóval Párizsban vacsoráztunk. Az Hôtel de Crillon annyira elegáns hely, hogy olyan nincs is. A pincérek mint a francia márkik, az öreg meg valami elképesztő, kötött, nem is pulóverben, hanem zakóban volt, aminek a színe csak a Trabant zöldjéhez fogható. A nép egyszerű gyermeke csak libafoszöldnek nevezi az ilyet. És ebben a kötöttségben tudott ő olyan szuverén lenni, de szuverén ide, szuverén oda, egyrészt mindketten sunyiztunk, mert már elígérkeztünk egy másik kiadónak, másrészt elképesztően jó bordeaux-i vörösborok voltak.

A mértéktelenség bűnébe estünk. Ő kicsit jobban berúgott, mint én, de rendőrileg nem lett volna jelentősége a különbségnek.

Az megint egy szép jelenet volt, amikor hazavittem az öreget. Egy szállodában laktunk, fölvittem a szobájáig, kinyitottam neki az ajtót, és belöktem rajta. Menjél, aludjál! Az szép volt: két részeg kelet-európai a párizsi luxusban.

Kunderával is szövődött valami?

Találkoztunk, de nem lobogott fel a láng.

A magyar irodalomba ön csempészte be többek között Heidi Klumot, a nagy német szupermodellt. Méghozzá úgy csempészte be, hogy, noha igény – Heidi részéről – lett volna rá, mégsem találkoztak. Elmesélné Heidi Klum és Esterházy Péter nagy nem találkozásának történetét?

Bevallom, ahogy már a focis könyvemben is bevallottam, hogy az én hibám, hogy nem jött össze. Mesésen kezdődött. Egy német újság szerkesztője, aki ismert engem, a fejébe vette, hogy milyen jó kis anyag születhetne abból, ha én és Heidi Klum kötetlenül átbeszélgetnénk egy estét. London, Párizs, Madrid – nekik mindegy, ők bárhová odareptetnek, vacsorázgassunk, beszélgessünk. Abban a hónapban éppen híres voltam Németországban, gondolom, innen jött az ötlet. Mondták, minden le van zsírozva, minden rám van bízva, én adom a témát, ők Heidi Klumot.

Kapásból nemet mondtam; főleg mert halvány gőzöm sem volt, ki az a Heidi Klum. A gyermekeimnél informálódtam utólag, ők tudták, hogy ki, ilyen-olyan szupermodell, szupersztár, felesége a nem tudom, kinek (most már tudom, egy bizonyos Sealnek, de már el is váltak); finoman szólva is csodálkoztak, mért nem akartam címlap lenni Heidivel.

És hogy rajtam kívül mindenki tudja, ki ő. Hibáztam, belátom. Ráadásul később láttam, hogy ez egy nagyon is értelmes nő. Persze, ha csak egy cicababa, akkor is érdekes lett volna az egész. Belenézhetni egy másfajta, ha nem is életbe, de életvitelbe. Ugyanilyen típusú hiba volt a Donau-Dampfschiffahrts-Gesellschaft ajánlatára nemet mondani. A patinás hajózási társaság felajánlotta nekem, hogy elutaztat végig a Dunán, mert hallották, hogy épp a Dunába vagyok belefeledkezve – a Hahn-Hahn grófnő pillantását írtam akkor. Szóval, ők hajóra raknak, és irány a Duna, illetve a Fekete-tenger. És akkor a szokásos. Hogy épp dolgozom, egyébként épp ezen, meg milyen rémes lenne bezárva lenni tíz napig csomó osztrák kispolgárral. Ez is tiszta ostobaság volt, mert az a bezártság is érdekes lett volna, igaz, lehet, hogy fölborította volna a készülő regényt.

Úgyhogy talán mégsem hibáztam itt. Mindig ez a libikóka… Csinálni, vagy írni, hogy csinálom.

Egyszer azt írta, hogy a Kádár-kor vesztét a botrányos pezsgő és a trehány töltött káposzta okozta. E mostani rendszerben elégedett a gasztroszínvonallal?

Sok az új hely, azt nagyon bírom. Az azért kéne, hogy a megbízható középszer megbízható legyen, ne csak a csúcsgasztronómia. De most egy csomó ilyen bisztrószerűség nyílt, ami a kettő között van. De az nem jó jel, hogy időnként alig hallani magyar beszédet az éttermekben.

Budapest, 2013. augusztus 29.
Esterházy Péter (a képen) és Dés László Szó és szaxofon című közös műsora a XVI. Zsidó Nyári Fesztiválon Budapesten, a Goldmark teremben 2013. augusztus 29-én.
MTI Fotó: Kallos Bea
Budapest, 2013. augusztus 29.
Esterházy Péter (a képen) és Dés László Szó és szaxofon című közös műsora a XVI. Zsidó Nyári Fesztiválon Budapesten, a Goldmark teremben 2013. augusztus 29-én.
MTI Fotó: Kallos Bea

Saját bevallása szerint a lábasokmélyi maradékok nem érezhetik biztonságban magukat, ha ön a közelben van, szóval a nagy író a nagy maradékfeldolgozók közé tartozik. A családtagjai többször rajtakapták már konyhai bűnelkövetés közben.

Hát, igen, teszem azt, a pecsenyezsír! Az egészséges étkezés, az egy rémálom. Nem is gyakorlom, bár igény – az orvostudomány részéről – lenne rá. Eltekintve attól az elkedvetlenítő dologtól, hogy nem tudok főzni, elég tehetséges evő vagyok. A fesztávom a pacaltól a homárig terjed.

Semmi nem idegen tőlem, ami jó. Bizonyos helyzetekben mindig ugyanazokat a történeteket mesélem: Egyszer, egy szép tavaszi napon kiszólt a főpincér, midőn elhaladtam a Múzeum Étterem mellett, hogy most érkezett egy újfajta grappa, ha ezt megkóstolnám.

És akkor bementem, délután négy volt, benyomtam a grappát, mindközönségesen a törkölyt, kérdezte a főúr, milyen, mondtam, hogy céljának megfelel, majd felálltam és továbbmentem.

Az volt az érzésem, hogy egy fantasztikus városban élek, ahol ismernek és becsülnek, ahol jó élni, ahol jó.

Ez jobb, mint a Kossuth-díj…

Ez jobb. Mindig azt szoktam mondani, hogy a legjobb kitüntetésemet a német Feinschmecker magazintól kaptam, ők ugyanis az év haspókjává választottak. Szerintem igazságtalanul, de nem tiltakoztam. A díj egy nagy vacsora volt Köln mellett egy Michelin-háromcsillagosban. Szmokingban.

A kukoricagölödin, ez a furcsa összetett szó átvonul az életművén. A Michelin-csillagos éttermekben valószínűleg nem kapható.

Gölődin, hosszú „ő”. És ezt inkább Petőfitől tanultam, mint a konyhából. De onnét is tanultam, idegen konyhából. Amikor a Harmonia cælestist írtam, lent Szigligeten, az alkotóházban bementem a konyhások közé, és megkérdeztem, milyen olyan ételek vannak, amiket nagy szegénységben készítenek. Langalló, kukoricaprósza vagy mi, ilyeneket tanultam.

Nekem csak a szavak kellettek.

Vannak azért nekem is rendes élményeim. A kitelepítésről. Eléggé északon voltunk, nem tót vidéken, de már eléggé pálócosan beszéltünk. Én gyerekként így is beszéltem, hosszú „á”-val. Ott nagyon sok krumpli volt. Így lettem krumplis. Születésnapkor épeszű ember rántott csirkét kér, én meg mindig olajos hagymás krumplit kértem. A testvéreim őrjöngtek.

A gölődin, hasonlatként elkészítve, az Esterházy – Egy házy nyúl csodálatos élete című mesében is felbukkan. Olyan nagyon magyarra fordította a nyulakat, hogy a szerzők talán rá se ismernének a meséjükre.

Ezt én a saját könyvemnek tekintem, okkal, azt hiszem.

Tényleg az édesapjával fordíttatta az első szövegváltozatot?

Apám akkorra valahogy kipörgött a fordításból, talán még megbízták volna, de nem volt kedve, mindenesetre volt valami üresség körülötte. Én meg, kvázi, megbíztam. Egyébként ödipálisan is nagyon jó gyakorlat volt. Ő, ugye, nagyon jó fordító volt, meg jól is tudott magyarul. De a nyulas mesénél láttam – és látá az Úr, aki vagyok! –, hogy immár én jobban tudok magyarul, mint ő.

A lényeg, persze, nem az apagyilkosság volt, hanem, hogy munkát adjak neki. Még ki is fizettem.

Fater, mennyi? Hát, fiam, hány leütés?

Esterházy, a házy nyúl után beszélnünk kell Umbertóról, a házy kutyáról. Mit szólt Umberto Eco, amikor ön a Budapesten elmondott laudációjában az Umberto nevű szőrpamacsot emlegette?

Figyeltem az arcát, elegánsan viselte. Ténykérdés, hogy a kutyánk azért lett Umberto, mert a gyerekek így próbáltak engesztelni, amiért a hátam mögött vették meg a kutyát. Azt gondolták, hogy ha kollegáról nevezik el, akkor enyhül atyai haragom.

Atyai haragom nem enyhült, de aztán mégis elszivárgott. Maga a kutya szivárogtatta el, akivel nem keveredtem baráti viszonyba, de elláttam rendesen, és ez mélyebb, mint a baráti viszony. Enni adni valakinek.

Nagyon félt a villámlástól, ilyenkor én is vele szenvedtem. Abban volt valami megrendítő. Aztán elkerült Umberto vidékre. Jó dolga volt ott. Amikor évekkel később meglátogattuk, már nem volt fiatal. Az volt a szomorú, hogy nem tudtam százszázalékosan eldönteni, megismert-e.

Lehet, hogy önről is el van nevezve valahol egy házi kedvenc…

Ékszerteknős nem lennék, de elkényeztetett szobabernáthegyi igen. Vagy egy gonosz óriáskígyó. Aki lenyelte a bernáthegyit. És egyetlen barátja ez az ékszerteknőc. De ez már egy másik történet.

Köves Gábor: Mi az, hogy nagynmenők?

Sztárinterjúk Umberto Ecótól Kate Winsletig

Az interjú eredetileg a Marie Claire-ben jelent meg 2015-ben

Scolar, 2016

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.