Kultúra

Tudta? Orosz katonák erőszakolták meg a nőnek öltözött Rákosit

Nagy József
Nagy József

újságíró. 2016. 10. 23. 09:00

S vajon teherbe esett? Nem történelmi, még csak nem is nőgyógyászati a kérdés. Hanem irodalmi. A Hévíz című folyóirat friss száma a forradalmat járja körül. Matiné.
Korábban a témában:

November elején, egy olvadásos napon, sötétedés után a Budapest–Miskolc vasútvonalon teljes gőzzel közlekedett a vonat Budapest felé.

Az egyik kocsiban, közvetlenül az ablaknál telt asszonyság utazott, retiküljét azzal a görcsös mozdulattal szorongatva, miként azt idősebb hölgyek szokták. Először a tájat kémlelte, majd olyan velőig hatoló, fürkésző pillantást vetett a fülkében vele utazókra, hogy a szemben ülő, kirojtosodott steppelt kabátot viselő munkásember borzongva kapta el rajta felejtett tekintetét. Aztán mégis visszafordult, tovább vizslatta az utastársát, majd megjegyezte:

– Olyan ismerős az arca. Nem rokona maga az ózdi párttitkárnak?

A „párttitkár” szóra többen felriadtak a békésen szendergő utasok közül, és szemüket résnyire nyitva lesték, mi jöhet ezután. Az asszony köhécselt, a torkát köszörülte, majd lesütött szemmel megjegyezte:

– Nem vagyok idevalósi.

– Külföldről jön talán?

– Igen – vakkantotta az asszony sietősen, mintha érezné, hogy a szavai árulják el. Bár inkább a külsejével lógott ki a kopott munkás-paraszt utazóközönségből: újnak látszó kosztümjével, festett szőke hajával, makkos kalapkájával, vörös prémgallérjával.

– Ejha! A teremtését. Akkor miért nem maradt külföldön? – vakarta a fejét a pufajkás melós. – Kivárhatta volna, hogy merre dől a borjú.

– Miféle borjú? – kíváncsiskodott a nő, és a nyakán meglazította kissé a keppjét, mert korábban olyan szorosan a nyakára tekerte, hogy minden szónál a nyelvéhez ragadt a rókaszőr. A „borjú” szóra még többen felfigyeltek, mint a párttitkárra, mintha félálomban is arról fantáziálnának, hogy hús érkezett a szövetkezeti boltba.

 

– Hol volt külföldön, ha ennyit se tud?

– Csehószlovákiában. Két hétig a Tátrában üdültem.

– Na, akkor tőlem tudja meg: befuccsolt a népi demokrácia. Ausztriából érkeznek majd a horthysta csapatok, hogy átvegyék a hatalmat.

– Ugyan már. A történelem kerekét nem lehet visszaforgatni – hajtotta le az asszony a fejét vörösre gyúlt arccal, hogy szinte belefúlt a rókaszőrbe.

– Milyen optimista. Én csak azt tudom, hogy rossz után csak rosszabb jöhet. És mindennek a kisember issza meg a levét – folytatta a jól értesült munkás a csevegést, pedig azok, akik aludni próbáltak, most már egyenesen gyűlölettel néztek rá. – Az ávósok csak azért inaltak el, hogy behívják az oroszokat.

– Jönnek a ruszkik? – egyenesedett ki félfektében egy szunyókáló parasztasszony, és ezzel a mozdulattal vállára borulva alvó férjét is felébresztette. – Jóskám, akkor a lányt, a mamát meg a lovat kiviszed a Szeri tanyára, de még ma.

– Anyádat már nem kell.

– Ugyan, Jóska, azt hiszed, nézik azok az állatok, hogy nyolcvankettő vagy tizenkettő? A sötétben minden tehén fekete – mondta az asszony úgy helyezkedve, hogy villámló tekintetet vethessen a férjére, de az már összeszorított szemmel alvást mímelt. A tehénre azért nem rezzent meg senki, mert mind hasonlóképpen csak játszották a szendergést: amikor a kalauz benyitott a fülkébe, hogy kérje a jegyeket, senkit sem kellett ébresztgetni.

Ugyanez a kalauz később a végállomáson nekiesett a vécéajtónak, midőn a leszálláshoz segítségül felajánlott karját az említett asszonyság eltaszította, de bizonyára nem először tapasztalt a poggyászukat féltő idősebb nőktől hasonló hevességet. A hölgy úgy indult meg, mintha puskából lőtték volna ki, és nem viselkedett elfogódottan a nagyvárosban. Felkapaszkodott az első villamosra, még ülőhelyet is kiverekedett magának, majd a Felszabadulás téren leszállt, és gyalog folytatta útját az egykori Duna-korzón, bár kissé bicegve. A Lánchídtól felgyorsultak a léptei, és szinte repült. Félelmetes gyorsasággal jutott a Parlament oldalbejáratáig, ahol ellentmondást nem tűrő lendületét egy portás állította meg.

– Forradalom ide vagy oda, ide mindenféle jöttment nem térhet be – közölte, de akkor az asszony a kalapját a szőke fürtjeivel együtt felemelte.

– Ez nem lehet… – nyögte a portás, és nem tiltakozott tovább.

– Igen, visszatértem! – nyugtázta a meglepetést a látogató, és nagy ívben hajította el a parókát és a rókakeppet.

Forrás: Fortepan

A parókáért később visszament. Csak nagy nehezen találta meg a sötétben, mert egy bukszusbokorba repült, de négykézlábra ereszkedett, és kitapogatta, hogy újra felrakhassa. Valami megmagyarázhatatlan okból – alig negyvennyolc órája visel melleket, és máris intuíciók irányítják? – úgy érezte, ha meglátnák úgy, ahogy van, talán lelőnék, mint egy kutyát. Képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy nem az egészsége miatt aggódtak, amikor idén júliusban nyaralni küldték a Szovjetunióba.

Végighaladt az ismerős folyosókon és lenyomta a kilincset. A szobában fáradt férfiak lézengtek. Némelyikük aludt. Odament az egyik ilyenhez, és virsliujjaival befogta a szemét.

– Ki az?

– A lelkiismereted, Kádár elvtárs.

Kádár elvtárs nem volt játékos kedvében, el sem mosolyodott. Ülve bóbiskolt el, ismerős hangra ijedt fel. Szúrós szemmel, gyanakvó arccal meredt a látogatóra.

– Na, ki van itt! – mondta az, és az imént begyakorolt teátrális mozdulattal rántotta le a fejéről a platinaszőke parókát.

Másoknak egy ilyen drámai antrét követően szavak tolultak volna az ajkára, de Kádár elvtárs összehúzta a szemét, beharapta ajkát, és egy nagy sóhaj után kilégzett levegővel mondta:

– Rákosi elvtárs – mi az istent keres itt? Egyáltalán hogy mert idejönni?

– Kádár elvtárs, ha én olyan kishitű lennék, mint maguk, mit gondol, hogyan ülöm le Horthy börtönében azt a tizenöt évet? Hruscsov elvtárs is azt mondja nekem: Menjen csak haza, majd a nép jól fel fogja akasztatni! A néppel jöttem idáig a vonaton. Felakasztottak? Szemlátomást nem!

Kádár a kezébe temette az arcát, aztán újra felnézett, mintha meg akarna róla bizonyosodni, hogy nem álmodik, egy vastag, fekete szemöldökű, kosztümös, tarkopasz öregasszony beszél hozzá:

– Voltam én már hazatérő hadifogoly bajuszban, szemüvegben. Felúsztam Murmanszkig meg vissza. Voltam velencei nagykereskedő, ahhoz főképpen egy szép teveszőr kabát kellett. Most a nejem, Fenyicska adta kölcsön a gyapjúkosztümjét és a rókakeppet. Ha a jelmez megvan, hozom a figurát. Az utólag már általam is elhibázottnak ítélt személyi kultusznak köszönhetem, hogy ezúttal már paróka is szükségeltetett.

Kádár szívott egyet az orrán, de továbbra sem szólalt meg.

– Tőlem nem áll távol az önkritika, Kádár elvtárs… a szocializmus építése lassan ment, és még nincs befejezve. Mentségül szolgáljon, hogy először csináltuk életünkben, és azt sem tudtuk, mihez fogjunk első közelítésben. – Nem folytatta, pedig senki sem vágott a szavába, mindenki hallgatott. Az ámulattól nem tudtak megszólalni? A döbbenettől? – Mennyi árulás. Amerre a szem ellát. Belebetegedtem a gondolatába…

A körülöttük álló férfiak mind ellenségesen meredtek rá, Kádár elvtárs pedig egy Munkás cigarettára gyújtott.

– Új arcok kellenek – fújta ki az első szippantás után a füstöt.

– Új arc vagyok – mondta ő a parókát visszaeresztve a fejére, mert megfájdult a karja attól, ahogyan diadalmasan maga elé tartotta. Az arcába lógó tincset a füle mögé tűrte és harciasan csípőre tette a kezét. – Másrészt én ebben a véleményedben az ellenség kezét érzem, Kádár elvtárs.

– …az új arcokon kívül még két dolog kell: humanizmus meg emberség – folytatta Kádár úgy elgondolkodva, hogy ügyet sem vetett Rákosi elvtárs érvelésére. – Bár ezeket most hagyjuk, nem vagyunk a rádióban. Most tankokra van szükség. Az emberséget egy másik helyzetre tartalékoljuk.

Egy férfi jelent meg az ajtóban és biccentett. Kádár a Pobeda karórájára nézett, amelyet még a börtönből való szabadulása után kárpótlásként kapott tavalyelőtt.

– Emlékszik, Rákosi elvtárs, a maga 60. születésnapjára készült albumra?

– Én… – kezdte ő, de Kádár a szavába vágott, egyszerre csak beszélni akart.

– Emlékszem abból egy szép történetre. Amikor Rákosi elvtárs találkozik Lenin elvtárssal Moszkvában, valamikor kilencszázhúszban. A nagy ember örömmel figyeli, hogy milyen rátermett vezetője akadt a magyaroknak… Azt írta abban az író elvtárs, hogy „A hatalmas kőszáli sas repülni tanította a fiatal sast, és meg volt elégedve a tanítványával”. – Kádár elnyomta a cigarettáját, köhécselt egy kicsit, aztán folytatta: – Igaz ez, Rákosi elvtárs, hogy magát mint fiatal sast megtanította repülni a vén kőszáli? Akkor repüljön, Rákosi elvtárs! Repüljön.

Intett két markos férfinak, akik időközben odaértek, és csendben várakoztak az ajtóban. Azok rezzenéstelen arccal odaléptek hozzá és megragadták.

Eredeti: Fortepan

Mintha azt hallotta volna, hogy „Kereket akarsz oldani, te strici”, de ebben nem lehetett biztos, Moszkvában a honvágy miatt sokszor hallucinált magyar mondatokat, ez gyakori jelenség a hazájuktól távol élőknél. Olyan gyorsan futott, amennyire csak a szűk szabású gyapjúszoknya és Fenyicska harminchatos cipőjébe belepréselt lába engedte. Honnan vett volna télvíz idején Moszkvában negyvenegyes női cipőt? Vagy ami azt illeti, akárhányast.

Viszont milyen jól jött a törpesarok, mikor a lágy részek felé kellett rúgni, sokkal komolyabb fájdalmat okozott, mint egy lapos talpú férficipő. Amíg az egyik a pisztolyt kereste a kesztyűtartóban, ő elintézte a másikat, és sprintelt az erdő felé.

Amaz már hiába lőtt utána. Nyargalt, de közben jobbra-balra cikázott is, hogy megzavarja. Emberfeletti erőt érzett magában: a politikai újjászületés örök energiáját. A csípős hajnali levegőtől csak még jobban felpezsdült, különösen akkor, amikor egy tisztásra érve meglátta az egyelőre csupán földrajzi értelemben lábainál heverő várost. Miért lenne éppen most reménytelen, hiszen a zsákba kötve még hallotta, ahogy Kádárt Moszkvába viszik. Az állami gép, a tyihohod sem járja meg hamarabb a Kremlt, mint hogy ő legyalogoljon Máriaremetéről, egyelőre ő van lépéselőnyben.

Egy kőre ült le, hogy kicsatolja Fenyicska topánkáját, mert ha fagyos is volt már a föld, csak most, a közvetlen veszélytől megmenekülve látta meg, hogy a cipője csupa vér.

A sebbe beleragadt harisnyát igazgatta, mikor mintha tank hangjára lett volna figyelmes. A szovjet tank hangját ezer közül is felismerte, és a nyugalom úgy áradt szét a bensőjében, mint hóviharban kortyolt forró tea: a világ legnagyobb szárazföldi hadserege a közelben van. Hárman vagy négyen jöttek felé, de aztán csak két katonát látott élesen kibontakozni.

Amikor hallótávolságba kerültek, megértette, hogy arról vitatkoznak, hogy ő asszonyka-e vagy nagymama, de nem akart beleszólni.

Majd odabenn a tankban némi csája mellett elmeséli az egész kalandos történetet, a protokolláris laktanya-látogatásokon is mindig gyorsan szót értett a nép fiaival, két testőr, három ávós, négy vezérezredes jött vele, és mégis feloldódtak a társaságában.

Most is integettek, felállt, hogy visszaintegessen.

A következő pillanatban valaki hátulról beletérdelt a derekába és egy fegyver csövét bökte a bordái közé. Elestében nekikoppant a feje a mohos kőnek, amin az előbb ült, ettől kicsit elernyedt, de nem is akart ellenállni, mikor egy vodkaszagú férfi lefogta és föléhajolt. A tank reflektorának ellenfényében kirajzolódó, szláv őserőt árasztó profilja egy régi-régi antifasiszta plakátra emlékeztette, amelytől mindig könnyek szöktek a szemébe. Mit nem szerettek ebben a magyar nők, gondolta, ő most először érezte ismét biztonságban magát, mióta Moszkvából visszaindult Budapestre. Közben végig arra gondolt, hogy egy világbirodalom nehezedik rá a teljes súlyával, és ezt – bár alig kapott tőle levegőt – édes tehernek érzékelte.

– Ki tudja, akár teherbe is eshetek – gondolta, de akkor már elsötétült körülötte a világ.

Szécsi Noémi: A túlélő

Hévíz folyóirat; A másik forradalom – alternatív ötvenhat

 

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.