Kultúra

Te vajon tudnál szájbarágás nélkül beszélni a menekültválságról?

Muchichka László
Muchichka László

Ügyeletes jó zsaru. 2016. 10. 11. 16:28

Lampedusa egyeseknek Luchino Visconti 1963-ban bemutatott nagyszabású filmje, A párduc kapcsán lehet ismerős, amely Burt Lancaster, Claudia Cardinale és Alain Delon főszereplésével nagydíjat nyert Cannes-ban, de 2016-ban egészen mást jelent:

Lampedusa az európai menekültválság szimbóluma.

Ez az Olaszországhoz tartozó kis sziget a Földközi-tengerben, Málta és Tunézia között helyezkedik el: Szicíliától mintegy 200, a tunéziai partoktól 110 kilométerre fekszik, ezen paramétereivel pedig első számú célpontja az Észak-Afrikából érkező menekülteknek. Persze a jelenség nem az elmúlt hónapokban kezdődött, az hogy a bevándorlók tömött lélekvesztőkkel kísérlik meg elérni az Európai Unió Afrikához legközelebb eső partjait, már a nyolcvanas években is tapasztalható volt. Olyannyira, hogy az olasz kormány 1992-ben idegenrendészeti tábort létesített a szigeten.

Az igazán nagy bumm persze a 2000-es évektől datálható, az elmúlt két évben pedig szinte hetente érkezik egy újabb túlzsúfolt embercsempész hajó, amely segítséget kér az olasz partiőrségtől. A halászatból és idegenforgalomból élő sziget mintegy 6000 lakója pedig legalább annyira megosztott a menekültkérdésben, mint Magyarország. Amíg a lakosság fele önzetlenül segíteni próbál, addig a másik fele Berlusconi-féle antimigráns frázisokat fröcsög, miközben a menekültek folyamatosan érkeznek Eritreából, Líbiából vagy Szudánból.

Számukra azonban a 110 kilométeres út egyáltalán nem sétagalopp, még kevésbé, mintha az EU másik bejáratánál, Magyarország felől próbálnának érkezni. Ugyanis az embercsempészek tényleg szó szoros értelemben vett lélekvesztőkön keresztül utaztatják a menekülteket, ami végül is nézőpontjukból érthető is: a rozoga tákolmányokat sosem kapják vissza, a hajók nem térnek vissza Tunéziába.

Ennél fogva kevéssé motiváltak, hogy magas színvonalú utazást biztosítsanak utasaiknak, viszont ahogy a luxus-óceánjárók esetében, hasonló árszabást állapítanak meg. A hajó tatján utazók 1500 dollár körüli összeget fizetnek fejenként, míg annak gyomrában a „másodosztályú” és „harmadosztályú” utasok 1200 és 800 dollárt pengetnek egy olyan utazásért, amely könnyen halállal is végződhet. Egy ilyen csónakon ugyanis nem veszélytelen keresztülvágni a Földközi-tengeren, viszont ha az időjárás kegyes, akkor is könnyen előfordulhat, hogy a fertőzések vagy a kiszáradás végez az utasokkal.

Felfogni is lehetetlen, milyen szörnyűségek elől menekülnek, ha vállalják ezeket a veszélyeket.

A komótosan építkező dokumentumfilm, a Tűz a tengeren erről a helyzetről mesél, alkotója, Gianfranco Rosi, aki egy évig forgatott a szigeten és Arany Medvét kapott munkájáért az idei Berlinálén. Meryl Streep, a nemzetközi zsűri elnöke laudációjában el is mondta, a film képviseli mindazt, amiről a fesztiválnak 2016-ban szólnia kell. A rendező, miután átvette az elismerést, elmondta, elfogadhatatlannak tartja, hogy a tengerbe kell vesznie embereknek, akik amúgy is tragédiák elől menekülnek és gondolatban mindig azokkal van, akiknek nem sikerült eljutnia Lampedusába, a „remény szigetére”.

A film azonban nemcsak az arctalan tömegként hömpölygő menekültekről szól, követhetjük egy helyi család életét is. A főszereplő Samuele egy tizenpáréves kisfiú, aki szabadidejében csúzlit farag, kaktuszokra lődöz, édesapjával halászik, vacsorázik a nagyival, vagyis mindenféle olyan tevékenységet űz, amit bármely szigetlakó hétköznapi gyermek is. Viszont sokaknak ez lehet a legnagyobb problémája is egyben a filmmel, hiszen az eseményeket úgy mutatja be, mintha

  • nem is egy helyszínen játszódnának
  • a Lampedusán élők a hivatalos szerveken kívül nem is foglalkoznak a menekültekkel

Ez persze nem igaz, a koncepció az, hogy az élet attól még megy tovább, hogy menekültkérők érkeznek. De pont emiatt a két réteg teljesen leválik egymásról, nagyjából annyi az átfedés a két élethelyzet között, hogy a rádió néha bemondja, aktuálisan hány ember lelte halálát a hullámsírban, amire Antonietta néni szörnyülködve megállapítja:

szegény emberek.

Összekötő kapocs még a sziget körzeti orvosa, aki egyszerre szemüveget ír fel Samuele-nek, de ugyanakkor könnyes szemmel állapítja meg, nem tud minden menekültet megmenteni.

Vagyis ha nagyon lesarkítjuk, a film nem a menekültválságot mutatja be, hanem inkább a sziget életét, ahol néha partra mos a tenger néhány száz halottat. Nincs narrátor, nincs állásfoglalás, szikár képek vannak, amik önmagukban mesélnek. S ezek között találunk olyat, amin a nagymama kér egy dalt a helyi rádió kívánságműsorában (pont a Tűz a tengerent) a férjének, hogy jó legyen a kapás, vagy éppen tintahalas, tengergyümölcseis tésztát főz az unokájának, mert azt nagyon szereti. Közben láthatjuk a partiőrség munkáját, ahogy próbálnak beszélni a jajveszékelő bevándorlókkal, ahogy ellátják őket, és ahogy amazok majd később az idegenrendészeti táborban várják, mi lesz a sorsuk.

A lassan építkező, ráérős történetmesélés aztán nézői szempontból kifizetődővé válik, a film vége olyan felvételeket tartalmaz, amik elkészítésére csoda, hogy Rosi engedélyt kapott. Egy ladik utasainak kimentését látjuk: ahogy a partiőrségnek leadogatják a félhalott testeket, s akiket lapjával egymás mellé/fölé hajtogatnak, hogy az orvosok megállapíthassák, kik menthetetlenek, helyet adva azoknak, akik még túlélhetik a kiszáradást. Felfoghatatlan képek sora érkezik, s ha ez nem lenne elég, a kamera leereszkedik a hajóközbe, ahol az embertelen hőséget és szárazságot sokan már nem élték túl.

A készítő tudatosan azzal játszik, hogy az emberek zöme csak hírfoszlányokból értesül a menekültválságról, félinformációkat hall, torzított tudósításokat lát. A Tűz a tengeren kevés beszéddel, inkább gesztusokkal mesél a bevándorlókról, nincs szájbarágás, s emiatt hatásos. A menekültválságról így (is) kell beszélni.

Vetítési időpontok itt.

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.