Kultúra

Szerelmeslevél egy dél-koreai zombifilmhez

Zsótér Indi Dániel
Zsótér Indi Dániel

videó-szerkesztő, kontentgyáros . 2016. 09. 20. 19:17

Dél-Koreát leginkább arról ismerjük, hogy Észak-Korea tökéletes ellentéte. Ja, meg van például egy elég menő zombifilmjük is.
Korábban a témában:

Az élőhalott, mint a horror egyik (nem csak fizikai értelemben) legrugalmasabb szörnytípusa – vígjátéktól a mélylélektani drámáig mindenben jól működik – klasszikusan amerikai filmes gyökerekkel rendelkezik és ennek megfelelően a legnagyobb számban az USA-ban készültek/készülnek zombifilmek a mai napig. Mára már persze az amerikai kontinens más országai, Európa (azon belül Magyarország is) és Ázsia is felfedezte magának a műfaj plasztikusságát.

Miért jó zombinak lenni bárhol?

Ha zombifilmet forgat az ember, társadalmi helyzettől, politikai rendszertől vagy geográfiai adottságoktól függetlenül mindenhol meg tud élni az adott történet, éppen azért, mert a fentebb felsoroltak nemhogy korlátozzák a műfajt, hanem épp hogy színesítik azt. Ez így kicsit ellentmondásos, ugye? Na, akkor még egyszer.

Vegyük például a Juan of the Dead című kubai filmet, melyben a munkásosztálybéli Juan kezdi el aprítani az eleinte kormányellenes lázadónak hitt lényeket, akikről később kiderül: csak sima zombik. Juan és barátai az agypépesítés mellett szépen elkezdik kirámolni az üresen álló bankokat. Rövid értelmezést követően rájöhetünk, hogy ebben a filmben az élőhalottak a mindenkori kormányellenzéket – akik az analógia szerint ugyanolyan agyatlanok, mintha zombik lennének -, a főszereplők pedig a kubai átlagember legfőbb vágyát, a gazdagságot jelenítik meg. Persze a Juan of the Dead alapvetően nem akar egy politikai szatíra lenni, mégis működik az értelmezés.

A Cockneys vs Zombies már London külvárosába helyezi az apokalipszist, ahol fiatalok egy csoportja ki akarja szabadítani az öregek otthonában rekedt nagyszülőket. Ebben a filmben a zombik lassúak, nem értenek meg semmit a körülöttük történő eseményekből, és bármelyik szereplő előbb vagy utóbb erősítheti az ő csapatukat. Olyanok, mint az öregek: mindegyik fenti jelző igaz rájuk – gondolná az átlag néző, de a film csavar egyet a sztereotípián, és épp a nyugdíjasok lesznek azok, akik végül aztán felveszik a kesztyűt az élőhalottakkal szemben.

Szóval a zombiapokalipszis vagy a zombilét sokféle allegóriára ad lehetőséget, ahogy a fenti példákból is látjuk. (Egy korábbi cikkünkben a modern zombifilm legfontosabb filmjein keresztül tovább árnyaljuk a képet.)Zombiapokalipszis a Felsőzeberepárkányi gyorson

A filmet Magyarországon a Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon mutatták be, Csákvári Géza – a fesztivál művészeti igazgatója – azt mondta:

Dél-Koreában ilyen egy közönségfilm, ezt imádják.

Soo-an nagyon szeretne találkozni a születésnapján anyukájával, aki egyébként a vonattal pár óra alatt megközelíthető Busanban él. Fejébe veszi, hogy ha apja, Seok Woo nem viszi el, hát elmegy egyedül, de ezt még egy olyan apuka sem engedheti meg, aki sztereotipikusan pöcs, mivel többet dolgozik, mint apáskodik, ráadásul elég merev egy faszi, mivel alapkezelőként dolgozik. Seok Woo a lánya születésnapjára vesz egy olyan Wii-konzolt, amiből pár hónappal ezelőtt vásárolt már egyet gyereknapra. Hogy valamiképpen kompenzálja a kislányt, elkíséri az anyjához, akivel, hogy a sztereotípiák még mélyebbek legyenek, nincsenek is nagyon jóban.

Yoo Gond

A vonatra felszökik egy igen rossz bőrben lévő lány is, aki a wc-ben bujkálva próbál menekülni az állomásról, amit a vonat indulása előtt másodpercekkel támadott meg egy hordányi éhes zombi. A vonat nem vár, elindul és ezzel kezdetét veszi a két órán keresztül tartó kötött pályás rettegés. Seok Woo viszont váratlan lehetőséget kap, hogy bebizonyítsa: nem olyan rossz apa ő, mint amennyire azt gondolnánk.

A Dél-koreai MÁV-ot megtámadja egy rakás zombi

Amikor meghallottam, hogy Dél-Korea és zombifilm, egyből az jutott eszembe ami a távol-keleti blockbusterekről eszébe szokott jutni az európai nézőnek: bugyuta történet, csúnya CGI, érthetetlen társadalmi frusztrációk. De leginkább a bugyuta történettől féltem.

A film java része a vonatfülkékben játszódik. Ahogy már korábban írtam, az elszigeteltség, a klausztrofób helyzet fontos eleme a zombifilmeknek. Egyfajta külön toposzként is felfogható, a dramaturgia szempontjából pedig azonnal megszüli az egyik legfőbb problémát: hogy jutunk ki, illetve, mivel egy vonaton játszódó filmről beszélünk, adekvát a másik kérdés is: mikor érünk oda? Mármint Busanba, mivel az előtte lévő állomások mind-mind zombiktól sújtott zónák. A segítségre várva a peronon várakozni nem ajánlott.

A koreai Gesztesi Károllyal én is bármikor utaznék együttSpoilermentesen csak annyit tudok mondani, hogy minden várakozással ellentétesen messzemenőkig sokkal jobb filmről jöttem ki hüledezve, mint amire eredetileg számítottam. A történet ugyanúgy építkezik, ahogy általában az ilyen típusú filmek építkezni szoktak:

Valamilyen családi konfliktus –> Családi konfliktus megoldására tett kísérlet, párhuzamosan egy tapintható nyugtalanság észlelése a városban –> Váratlan sorscsapás zombiapokalipszis formájában –> A családi konfliktus megoldódik, az apokalipszis nem –> Vége, mindenki boldog.

Nem. A Train to Busan az egyik legszomorúbb film, amit a műfajon belül láttam, noha a humora, akciója és a csak kezdetben felszínes karakterek történetszálainak kibontása eleinte feloldja ezt a “bánatot”, később a főszereplő apa és lánya konfliktusának rétegenkénti bontogatása egyre súlyosabban vetít előre egy olyan végkifejletet, amire nem számít a néző. Az apaság kérdése ráadásul duplán jelen van a filmben egy másik szálnak köszönhetően.

Dong-seok ma a dél-koreai Gesztesi Károly

A film karakterkészlete annak ellenére tartogat meglepetéseket (és ezen karakterek miatt elég jó fordulatokat), hogy nagyban azért nem tér el a megszokottól. Dong-seok, Sang Hwát játszó színész (magyar hangja már csak külleme miatt is Gesztesi Károly lenne) hozza a fentebb említett másik apa-szálat. Ő még meg nem született gyermekét és terhes feleségét védelmezi olyan elszántsággal, mint ahogy  én jegyet akarok venni bármelyik MÁV járatra egy automatában, mely se készpénzt, se kártyát nem fogad el. A szereplőknek vagonról vagonra kell menekülniük, néha a zombik elől, néha pedig rajtuk keresztül, Sang Hwa  pedig ezeket az akadályokat leleményességével és nem kevésszer puszta fizikai erejével orvosolja. Üde színfoltja a film véres szöveteinek. Tökéletes problémamegoldó még a KTX (egy létező vonattársaság, melynek járatán utaznak a szereplők) vállalat főnöke, aki bárkit beáldoz annak érdekében, hogy túléljen. Ronda nagy hányásfolt ezen a kabáton.
Kit áldozzunk fel? 

Egyik kedvenc témám az ilyen típusú filmekben az áldozathozatal kérdése. Mire vagyunk hajlandóak szeretteink életének megóvásának érdekében? Gondolom bármire. Na és akkor, ha ez a szerettünk történetesen abban hisz, hogy mindenkinek segíteni kell? A szereplőket nem csak különböző motivációk különböztetik meg egymástól hanem az is ahogy a közösségről gondolkodnak. Kooperálni egymással vagy kijátszani embertársainkat. Nincsen jó válasz ezekre a helyzetekre, hiszen alapvetően nincs ezen attitűdök előtt pozitív vagy negatív előjel. A film szereplőinek viszont választaniuk kell a kettő közül, és a kooperáció a “jók”, a kijátszás pedig a “rosszak” privilégiuma lesz. Viszont az is fontos, hogy egyes szereplők miként jutnak el ide vagy oda. Bárhogy is döntünk, nem lesz könnyű viselni a következményeket. Szomorú film ez, én mondtam.

Soo-an Kim , Soo-an szerepében

A Train to Busan emlékezetes darabja lesz a zombifilm kánonnak, nem csak gondolatisága, hanem kreatív akciójeleneti és egy újfajta, a műfajon belül hiteles zombitípus miatt is. Megnézése erősen javallott, noha Magyarországon egyelőre nem forgalmazzák. Persze, ahogy egy zombiapokalipszis egy vonaton, úgy ez is megtörténhet…

Kellemes napot! Üdv, Dániel

 

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind