Kultúra

Bridget Jones, mint a magyar elit, viccesnek vicces, de azért lassan elég lesz belőle

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

hypevadász. 2016. 09. 15. 17:32

De azért még mindig inkább Bridgetet tartanám meg.

A Bridget Jones-franchise gyakorlatilag a posztmodern tündérmese, ahol a gyerekkori történeteket korszellemhez frissítették. Azaz ahelyett, hogy a meseszép, esetenként elvarázsolt leány – aki kétféle szocio-ökonómiai státuszban lehet: vagy parasztlány, vagy királykisasszony – találkozik, majd némi bonyodalom árán összeköti életét a várva várt fehér lovas herceggel – akiről azon kívül, hogy tökéletes, nem tudunk semmit, de hát mit is kellene tudnunk ezen a ponton ugyebár –, itt valami jóval naprakészebb, ám nem kevésbé meseszerű történik. Mert a leány már nem is leány, így negyvenen túl, meseszép csak annyiban, amennyiben mi, földi halandók meseszépek tudunk lenni, az elvarázsoltság meg főleg azt jelenti, hogy kóros szétszórtságából továbbra sem sikerült kinőnie, és a balszerencse sem kerüli jobban, mint eddig.

Ám – és itt jön a mese – ennek ellenére a herceg jön, sőt, nem is egy jön, hanem mindjárt legalább kettő, egyik álomszerűbb, mint a másik, a fehér ló helyett fő fegyvertényeik a cuki gesztusok – szexuális teljesítőképesség tengelyen mocorognak. Minthogy egy valamirevaló mai leány a királykisasszonyság materiális eszközeit már megszerezte maga, ezekhez azonban sem hozzábújni nem lehet, sem hatórás, méretes bábbal lefolytatott bábjáték-meneteket folytatni velük – hogy az új film egy feledhetetlen beszélgetésére utaljak – ilyenformán a királyfira azért még megvan az igény. A Bridget Jones azt a tündérmesét festi fel, hogy a fene egye meg, ha ilyen McDreamy/Mark Darcy-szintű csávók egy ekkora szerencsétlen balféket akarnak, mint Bridget, akkor biztos engem, a tisztelt publikum hasonlóképpen földi halandó, esendő leányát is egészen biztosan vár valahol az az álomférfi, aki pont az én tökéletlenségemtől olvad majd rommá, és szeret majd „úgy, ahogy vagyok”. (Hogy aztán az áhított-megkapott kapcsolatot még mindig elbaltázhassuk, hisz érettebbek, átgondoltabbak, őszintébbek nem lettünk, ugye, de ez már csak a magamfajta ördögügyvédje fejében merül fel.)

A szerző Helen Fielding a harmadik regény, a Bolondulásig sztorijához képest visszaugrott majd’ tíz évvel – az ott ötvenegy éves Bridget itt még csak negyvenhárom – hogy megadja a rajongóknak a sztoriból kimaradt majd’ húsz év részleteit, pláne, hogy a Bolondulásig alaphelyzete nem túl vidám – részleteket inkább nem mondok, aki eddig nem hallott róla, annak nem spoilerezném el. A két és feledik Bridget Jones-sztori ismét ugyanazt a „vak tyúk is talál szemet” gondolatot bontja tovább, amit az eddigi két film is, itt a szemet némi nyelvi játékkal szó szerint értve: Bridgetünk sokat emlegetett petesejtje ugyanis végre elnyeri hősünk anyukája által oly rég óhajtott funkcióját, és megtermékenyül. Bridget boldogan fogadja princípiumának beteljesülését, a babavárás örömére csupán egy aprócska bonyodalom vet árnyékot, az örök két-csodás-pasi-is-képben-van-szindróma. Miss Jones ugyanis két túl jól sikerült éjszakán is átesett a közelmúltban, mégpedig elég meleg váltásban ahhoz, hogy ne legyen egyértelmű a teherbeesés időpontja, negyven felett a magzat genetikai vizsgálata pedig már túl kockázatos, így a jövevény két őt váró kispapával is számolhat.

A helyzet tehát korántsem szokványos, ahogy az Bridgetnél már csak lenni szokott, és ez a helyzet értelemszerűen szép adag komikumot termel ki – a sztori pedig, köszönhetően Helen Fielding remek arányérzékének, mesterien egyensúlyoz a humor ingatag vizein. Természetesen el kell sütni egy-két viccet azzal, hogy két pasi megy Bridgettel a szülésfelkészítésre, ergo a hármas biztosan egy meleg pár és a béranya, ettől eltekintve viszont csaknem teljesen megússzuk a tipikus várandós-humort puffadástól pukizásig, a poénok frissek, őszinték és tényleg nagyon jól működnek, megkockáztatom, ez az eddigi legviccesebb Bridget Jones-mozi. Nem kell se nőnek, se szinglinek lenni hozzá: a film megfricskázza a szingli-jelenséget ugyanúgy, mint a kiüresedett házasságokat, a technikával harcoló öregeket ugyanúgy, mint az arra ráfüggött fiatalokat, a hipsztereket, a vírusmédiát, nagyjából senki nincs biztonságban, miközben a néző szinte vágyik rá, hogy őt is figurázzák ki – ezt a legjobb insult comicok tudják csak elérni. Ami ennél is komolyabb teljesítmény, hogy a film képes nem tolni fullba a kretént: az áradó ökörködés mellett is tartja az arányokat, és a vígjátékok európai iskoláját követve csak annyira sarkít és emel el, hogy azért még ismerős legyen, csak annyit nevettet, hogy azért feltűnjön az események mögött az ember, amitől az egész sokkal szerethetőbb lesz, mint egy sikítva térdcsapkodós hollywoodi komédia.

A forgatókönyv sikerültségén túl mindez azért továbbra is a színészi teljesítmények érdeme, ahogy az eddigi összes Bridget Jones-mozinál. Renée Zellweger egészen briliáns, egy személyben bizonyítja, hogy mekkora szükség lenne a filmvásznon több olyan karakterre – és őt eljátszó színésznőre –, aki már túlesett a pubertáson, esendő, tökéletlen, emberi, és még valahogy mintha a komika énje is fejlődött volna az elmúlt években, pedig az mindig is erős volt. Colin Firth ugyancsak imádni való, bár hozzá kell tenni, hogy ő már eléggé begyakorolta a karótnyeltségig kimért brit úriember karakterét, valószínűleg ezekből a szerepekből fog nyugdíjba menni. A szerelmi-apasági konkurens társkereső-gurut alakító Patrick Dempsey hasonló helyzetben van: ő is nehezen fog kimászni A Grace klinika által ráragasztott McDreamy-karakterből, pedig nagyon megnézném egyszer egy olyan szerepben, amelyet nem a tökéletes hullámú hajfürtjei, laborprecíz borostája és a világító szemei adnak el. A mellékszerepekben a régi Jones-brancs ismerős karakterei mellé érkező új barátok és kollégák is zseniálisak ugyan, ám őket – sőt, néhol az úgynevezett főszereplőket is – olyan könnyedséggel játssza le a vászonról a nőgyógyászt játszó Emma Thompson, ahogy azt csak ő tudja, egy teljes szitkom-sorozatot lehetne írni csak azokra a párpercekre, amikor feltűnik a színen.

Szóval a mese működik, a színészek kiválóak, a poénok ülnek – mi akkor a gond? Egyébként bizonyos szempontból a világon semmi: a Bridget Jones babát vár fergetegesen szórakoztató, könnyed, emberi, kiegyensúlyozza a limonádét, a komédiát és a háttérben munkáló fajsúlyosabb témákat, ráadásul a vágóképek alatt kiválóan tudtam London iránti rajongásomban révedezni. Az egyetlen aprócska rosszérzést csak a jelen filmgyártás túltengő sequel-láza miatti aggodalom hívta életre bennem. Most még adott a lehetőség arra, hogy méltóképpen búcsúzzunk el Bridget karakterétől, csak abban reménykedem, hogy nehogy elkészüljön a Bridget Jones 7: Arany Alkony is, amelyben hősünk a nyugdíjas otthonban újra találkozik az egykori donhuán Daniel Cleaverrel, hogy aztán az Viagrától túlfűtve imádkozza le Bridgetről az immáron teljes joggal viselt nagyibugyit.

Bridget Jones babát vár (Bridget Jones’s Baby) – színes ír-angol-francia-amerikai romantikus vígjáték, 100 perc – 7/10

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind