Kultúra

Kinevették a börtönőrök az apjához érkező gyereklányt

Nagy József
Nagy József

újságíró. 2016. 08. 28. 09:00

S a kastély is odalett. Felvidéki történet ma a Matiné az ötvenes évekből.
Korábban a témában:

Kinga látogatásai valójában nem nevezhetők látogatásnak, hiszen kimerülnek a biciklizésben, s abban, hogy az őrségnek kinyögi az Engelhart Andor nevet, és átadja az ennivalót. Közben, bármennyire vágyik látni az apját, retteg attól, mi lesz, ha kivételesen beengedik, úgyhogy mihelyst teheti, megfordítja a biciklit, sietősen végigtolja a felvonóhídon, majd fölpattan rá, s eltűnik a várfal oldalában. Hajt sebesen, néhány perc alatt a derékszögű kanyarhoz ér, keresztülteker L’ubicán, de még az országúton sem lassít. A harag, amiért a kapuban megkönnyebbülést érzett, kitart hazáig.

Otthon még köszönni sem érkezik, anyja máris azzal fogadja, hogy „Megtudtál valamit?”. Szigorúan két szó a kérdés, eggyel sem több és sohasem más, és hangsúlya sem változik, ő mégis szemrehányást hall ki belőle, amiért mindig ugyanazt a „semmit” válaszolja.

Odafelé az őrség, hazafelé az anyja miatt szorong. Végig az úton hallja a két szót, s dacos ingerültség szállja meg: hogyan tudhatna meg ő, a tizennégy éves gyereklány bármit, amikor az őröket nem meri kérdezni? Ha rájuk néz, szemükben káröröm és gúny villan, amitől neki lángba borul az arca, és bármennyire szégyelli, nem tudja feledni, hogy apja ott, a késmárki várban közönséges bűnözőnek számít.

Kingán kívül még egy rendszeres látogatója van Engelhart Andornak: a herleini tiszteletes, aki szabadon jöhet-mehet, hozza-viszi a híreket, és tartja a lelket németben, magyarban, evangélikusban, katolikusban egyformán. Általában kora délután érkezik, néhanapján délelőtt. Mint most, amikor Kinga fejét lehajtva a felvonóhídon tolja a biciklit, és először meg sem hallja, hogy neki kiáltja már messziről, hogy micsoda véletlen, és a legjobbkor.

– Megvan az engedély – újságolja kitörő örömmel, amikor közelebb ér, s Kinga zavarában dadogva kérdezi, hogy miféle engedély?

– Intézmények és hivatalok különféle munkákra rabokat igényelhetnek, és a szlovák plébánossal megegyeztünk, hogy a maga apját kérjük ki Herleinba. A parancsnok engedélyezte. Vigye a hírt a kedves mamának, biztosan nagyon fog örülni!

Soha ilyen gyorsan nem teszi meg hazafelé az utat, repíti előre, hogy törleszthet a sok „semmiért”. Még azt sem bírja kivárni, hogy belépjen az ajtón, már a lépcső aljából kiabálja, hogy „Herleinban van a parókián, csak éjszakára kell visszamennie, de azt üzenik, hogy fizetnünk kell!”

A tizenkét személyes kínai porcelán étkészlet, amely Probstner nagyanyja hozományaként került a családba, a rabság könnyítésének az ára. Nem világos, hogy a plébánost kell vele megfizetni, amiért nap mint nap hozza-viszi és eteti Engelhart Andort, s nem mellesleg jótáll érte, vagy Drzevici parancsnokot, amiért helyt adott a kérvénynek, miszerint éppen Engelhart Andor az a rab, akinek munkáját a herleini parókia nem nélkülözheti.

Anyja egykedvűen fog hozzá a csomagoláshoz, neki azonban fáj a szíve a lovon száguldó, kék-zöld-rózsaszín harcosokért és tekergő sárkányokért, amelyeket kisgyermekkorában a tálalószekrény előtt lecövekelve százszor és ezerszer szemügyre vett, s nem lévén köztük két egyforma, kitartóan vadászta rajtuk az eltéréseket.

– Ezek csak tárgyak, ezeket elveszíteni nem veszteség – mondja anyja, mintha csak olvasna a gondolataiban. – Nem kell többé Késmárkra biciklizned, ketten együtt, gyalog megyünk Herleinba! Az Orlovon és az erdőn át – teszi hozzá, és ő boldog, mert az erdőben barangolásnál kevés jobb dolog van a világon, de a vagyonelkobzás után nem lehet tudni, van-e még joguk benne barangolni.

Forrás: Fortepan.hu

A vagyonelkobzás, ahogy a végzésben állt, abszolút teljesnek mondható. Elkobozták a földeket, az erdőt, a szeszfőzdét, a poleai majort, a kommenciós házakat, az Orlovon a bacsóházat, a lovakat, a tenyészbikákat, a teheneket, disznókat, juhokat, az összes jószágot, és a bicikli kivételével valamennyi járművet. Elkobozták a virágházat, a jégvermet, a parkot a fehér házikóval, a kúttal, a tóval és a szigettel. A parkkal együtt elkobozták a sírkertet is, mert az annak a része, s ha így nézzük, akkor elkobozták Babett-től kezdve nagyapján, nagyanyján keresztül a három öngyilkos fiúig az összes Engelhartot, aki ott nyugszik.

Természetesen elkobozták a kastélyt is.

Két szoba, konyha, nagyjából negyven négyzetméter, ennyit hagytak meg nekik. A többibe beköltözött a községháza. Előtte azonban bontottak, falaztak: a földszinten az egymásba nyíló helyiségeket kisebbekre szabdalták, a pipázót kultúrteremmé alakították. Pontosabban mozivá padsorokkal, színpaddal, vetítővászonnal és a gépésznek egy kis kalitkával, amelybe vetítőnyílást vágtak. Behemót íróasztalok, rozoga székek, stelázsiszerű polcok, bádogernyős lámpák kerültek a szalongarnitúra és a kristálycsillár helyére, és a mozi is messze áll az igazitól. Süppedős bársonyszékek helyett lócák, a vetítővászon halotti lepelnek néz ki, a gépész kalitkája madárház, egyedül a vetítőnyílás olyan, mint a lőcsei moziban, ahová a háború előtt anyja a barátnőivel hetente eljárt, s olykor magával vitte őt is.

A kijelölt lakhely – így állt a határozatban – nemhogy otthonnak, lakásnak se igen nevezhető. Vécé az udvar sarkában, mert a fürdőszoba az első télen használhatatlanná vált. Miután a központi fűtést kiiktatták, a vezetékek szétfagytak, és a községnek esze ágában sincs megcsináltatni. Vizet a mosáshoz, főzéshez, tisztálkodáshoz a kinti kútról, ivóvizet addig, amíg nem iszaposodott el, a park végi forrásról hordanak. De mindez legföljebb csak kényelmetlenség, amihez hozzá lehet szokni, azonban az, hogy a legváratlanabb pillanatban nyit rájuk valaki, aki ügyet intézni jött a községházára, megalázó és elviselhetetlen.

„Látni akarják, hogyan élünk a rezervátumban!” – fakadt ki anyja, és biztos volt benne, hogy a nagykendős asszonyság másodjára nem véletlenül tévesztette el az ajtót.

„Költözéskor” két szobába próbálták átmenteni a régi életet. Apja ötlete volt, hogy iktassák ki a két szoba között az ajtót, amivel nyertek egy saroknyi plusz helyet, de bárhogy ügyeskedtek, a bútoroknak a fele sem fért be. Most tűnt ki, mekkora monstrum a baldachinos diófa ágy, a barokk pohárszék és a hatalmas ebédlőasztal, amikről sorra-rendre le kellett mondani. És le kellett mondani a színes, festett vasládáról is, ami valójában szekrény, mondhatni páncélszekrény, mert annak idején, amikor a Rákócziak pénzverőháza volt a ház, a hadipénztárt tartották benne.

Apja ettől vált meg a legnehezebben. Napokon át járkált körülötte, ujjait körbefuttatta a kétfejű sasos címereken, a csavaros oszlopokon és az azok tetején trónoló koronákon, aztán kinyitotta, belenézett, majd anélkül, hogy bármit kivett volna, visszacsukta.

De nem is volt mit kivenni, mert a gazdaság háború előtti könyvelését, a szállítókkal folytatott levelezést és csupa olyan iratot őrzött benne, amire többé semmi szüksége nem volt, éppen csak sajnálta őket megsemmisíteni.

– Csak dísz, de micsoda gyönyörű darab, „azok” mégis ócskavasnak fogják tekinteni – mondta csüggedten a szekrényt simogatva.

„Azok”, így nevezte az új államhatalom mindenféle népi és nemzeti jelzőjű bizottságainak, hivatalainak tisztviselőit, akik között, még a háború előttről, akadtak azért jó ismerősei. Mint Matejko, az adóhivatal igazgatója, aki a régiségek szerelmese, s akinél a páncélszekrény jó helyen lenne, nem olvasztanák be lábasnak vagy kályhaajtónak, találta ki, s megnyugodott végre.

Miután bezsúfoltak a két szobába, amit csak bírtak, szekrény-, komód- és ágyutcákon keresztül közlekedtek. Apja ötlete volt az is, hogy a sorba rendezett, középre húzott, egymásnak háttal fordított bútorok között alakítsanak ki járatokat, és funkciójuk szerint nevezzék el a sarkokat, szigeteket. Így lett dolgozó- és hálószobájuk, ebédlőjük, szalonjuk, sőt kártyaszobájuk, amit a zöld posztóbetétes, összecsukható kártyaasztal jelentett. A „lányszobába”, az ágy elé egy tenyérnyi szőnyeg is került, a fejvég és az ajtófélfa közé pedig éppen befért a karcsú, magas rózsafa szekreter, amelynek takarásában prímán lehet olvasni, vagy a könyvet támasztéknak használva levelet írni. A kuckó a falra ragasztott képeslapokkal és a Tátra csúcsait ábrázoló miniatűrsorozattal a régi szobáját idézi. Ez a lakás legszebb része, amit anyjának, aki annyira igyekszik élhetőbbé tenni a nyomorúságot, világért nem mondana, mert csak látszatra erős és bátor, de miután egyedül maradtak, éjszakánként nemegyszer hallja sóhajtozni és álmában beszélni.

Forrás: Fortepan.hu

Kétség nem fér hozzá, hogy apját Murin, a národný správca csukatta le. A népbiztos kiváló rendezőnek bizonyult, a házkutatást aznapra időzítette, amikorra apját Késmárkra, a városházára beidézték, s ott azzal a koholt váddal, hogy a nemzeti felkelés idején feladott egy partizánt, letartóztatták.

Sapkájuk és kabátjuk alapján a két bőrkabátos, akik kíséretében betoppant, partizánnak nézett ki. Persze az is lehet, hogy nem azok voltak, mert a háború után, a békében a partizánok hirtelen háromszor annyian lettek, mint ahányan a felkeléskor harcoltak.

Matejko, az adóigazgató fakadt így ki, amikor a páncélszekrényt vitte, s ezt annál inkább el lehet neki hinni, mert beosztása révén pontosan tudja, hány személynek fizetnek járandóságot ezen a jogcímen.

Ő éppen a kuckójában olvasott, amikor kopogtatás nélkül nyílt az ajtó. Aznap ez volt a harmadik eset, így anélkül, hogy fölnézett volna, darálta a szokásos szöveget: „községháza a folyosó elején, a nagy kétszárnyú, fehér ajtó mögött”, de Murin után benyomult a két bőrkabátos is, és hirtelen tele lett velük a szoba. Anyja, aki valahonnan hátulról jött elő, úgy állt meg a küszöbön, mint aki elfelejtett belépni, de röpke tanácstalanságát legföljebb ha ő vette észre, mert szinte azonnal csattant a hangja:

„Mit óhajtanak, uraim? A férjem nincs itthon!”

Murin, embereit félretolva, előrébb lépett. Meglehet, egy megszeppent nő inkább kedvére való lett volna, mint hűvösen „uramozó” anyja, mert piros fejjel, foga között szűrve a szavakat vetette oda, hogy „A férje jó helyen van ott, ahol van, a házkutatáshoz nincs szükség rá!”

Alapos munkát végeztek, fölforgattak mindent. Amikor a rózsafa szekreter került sorra, sem teketóriáztak sokat, a fiókok tartalmát az ebédlőasztal közepére borogatták. Ők anyjával csak álltak, és nézték az asztal közepén a kupacot és Murint, aki eleinte majdhogynem unottan turkált a szalagok, üdvözlőlapok, megsárgult papírok között, aztán pont olyan diadalittasan, mint a Poprádban horgászók, ha kapásuk van, kihúzta és az orruk előtt meglobogtatta Chalupka Babetthez írt százhúsz éves, gót-német szerelmes leveleit.

– Még ha németül leveleztek is, Chalupka tótabb a tótnál, mellesleg a maguk irodalmi atyamestere – vetette oda neki anyja azzal a rá annyira jellemző, német és magyar szavakkal kevert szlováksággal, amelyből lehetetlen volt nem kiérezni a gúnyt.

Ezek után búcsút inthettek a generális ükapa végrendeletének, ifjú András víztelenítési bányatérképének és Viktor dédapa Fiuméből írt úti leveleinek, mert bosszúból Murin minden régi iratra rámondta, hogy „lefoglalom”. Közben elégedett félmosollyal pislogott feléjük, de anyja csak a vállát vonogatta, s olyan magabiztosságot sugárzott, hogy neki eszébe sem jutott félni.

Apja előrelátó ember lévén, annak idején, a partizánfelkeléskor többfelé dugta el az értékeket, mondván, ha az egyik rejtekhelyet fölfedezik, akkor sem vész el minden.

– Szükség esetén ráfoghatnánk a partizánokra vagy az oroszokra, hogy ők fosztottak ki bennünket, de az oroszok szövetségesek, a partizánokat pedig rossz szó nem érheti, úgyhogy a látszat kedvéért jobb, ha hagyunk néhány festményt a falon és ékszert a gyöngyös dobozban – magyarázta, s taktikája a házkutatáskor bevált.

Murin egyesével szemlélte meg a képeket, amelyek valószínűleg nem nagyon érdekelték, hiszen a feketepiacon a valutával vagy arannyal szemben nem képviseltek túl nagy értéket, az orosz grófnő portréján, amelyet még idős András vett egy Napóleon elől menekülő orosztól, mégis megakadt a szeme.

Hosszan vizslatta, még le is akasztotta, s amikor a hátulján fölfedezte a Jevgenyija nevet, fölbuzgott benne szláv öntudata.

A grófnőn kívül még egy kellett neki. – Nocsak, ez meg egyenesen hucul! – csodálkozott rá a kócsagtollas süveg, panyókára vetett prémes mente, aranyzsinóros vászoning láttán ifjú András aranyrámás ovális képére, s anyjának esze ágában sem volt felvilágosítani, hogy ifjú András tősgyökeres lőcsei, éppen csak akkori divat szerint ebben a díszruhában festette le Czauczig.

Murin apja ellen szóló bizonyítékokat keresett, azonban a lefoglalt száz-kétszáz éves német nyelvű iratok ugyanúgy nem bizonyítottak semmit, mint az orosz grófnőt és ifjú Andrást ábrázoló festmény, vagy a gyöngyös ékszerdoboz, amelyben turkálni kezdett. Anyja ekkor vesztette el a nyugalmát, de még mindig udvariasan, mert a legképtelenebb helyzetekben és feldúltan sem bír másképp viselkedni, felszólította, hogy lesz szíves átvételi elismervényt írni róla.

A népbiztos, mint lassított filmfelvételen, úgy fordult felé, pillanatnyi meghökkenését düh váltotta föl, s meglepetésükre, magyarul szólalt meg: „Lám, lám, a nagyságos asszony még mindig nem tanulta meg, hogy senkinek nem parancsolgathat!” –, majd szlovákra váltva utasította két segédét, hogy folytassák.

Órákon át túrták a szekrényeket, benéztek kéménybe, sarokba, ágy alá, összefogdosták a ruhákat, átforgatták az ágyneműt és kirámolták az edényeket. Anyja, aki mindvégig dacosan hátat fordított nekik, fúriává változott, miután kiléptek az ajtón. Soha addig és azóta sem látta őt magából annyira kivetkőzni, mint akkor. Indulattól remegve hosszú perceken át szórta az átkokat és szitkokat, amelyek között a disznók elé öntsék csontjainak porát, vagy a haramia és lator szolidnak számított. Aztán, mint akinek valami nehéz munka elszívta minden erejét, kimerülten leroskadt, s azzal, hogy „Borzasztó, miket mondtam, ha a szavak ölni tudnának, gyilkos lennék!” – önmagát kezdte ostorozni.

 

Kováts Judit: Elszakítva

Magvető, 2015

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.