Kultúra

Kevés feleslegesebb dolog van a Ben-Hur legújabb feldolgozásánál

Ez a film biztos nem kap 11 Oscar-díjat. Kritika.

Valahol törvényszerű, hogy a Ben-Hurból egy újabb feldolgozás készült, hiszen az 1959-es, sok Oscart nyert, Charlton Hestonos, eredetinek gondolt alkotás is egy sokadik remake volt, amely előtt már készült egy animációs film, két némafilm, meg egy miniszéria is ugyanebben a témában.

Viszont azt hinné az ember, hogy akkor, ha már egy sokszor elmesélt történetet újra elővesznek 2016-ban, biztosan lesz benne valami plusz hozzáadott érték, ami a modern kor gyermeke számára újdonságként hat, többletmondanivalóval bír vagy pusztán érdekesebben, emberközelibben, más aspektusokat megragadva van elmesélve.

Ehhez képest az új Ben-Hur annyiban tér el az 1959-estől, hogy

  • rövidebb
  • az események rosszra fordulását nem egy cserép, hanem egy zelóta okozza
  • Jézus többször is megszólal
  • kicsit máshogyan történik valami a vége felé, amit spoileres lenne elárulni, bármilyen nevetségesen is hangzik ez.

Ennyi.

Nem mondom, a klausztrofób gályás epizód Ben-Hur szemszögéből bemutatva, valamint a fogathajtós részek valóban látványosak, de sajnos ezek önmagukban nem mentik meg a filmet. Pláne, hogy a kétórás filmidő igazából pont ezekre akar igazán felfutni, úgy tűnik, mintha a köztes matérián gyorsan túl szeretne lenni mindenki. Ezekben a részekben nem túl érdekes a dráma, az alapproblémákat csak felskiccelik,

emlékszel, amikor

kezdetű egysorosokkal próbálnak utalni múltbéli eseményekre, amik aztán közelebb hozhatnák a karaktereket (persze nem sikerül), zéró izgalom, elnyújtott beszélgetések és Morgan Freeman narrációt kapunk.

BH3

Utóbbi mondjuk nem meglepő, hiszen az utóbbi években kihagyhatatlan ziccer, hogy ha valamiben szerepel, akkor szépen búgó hangját narrátorként is élvezhetjük. Mondjuk az, hogy ezúttal rasztafárit csináltak belőle, járna az análfűrész kitalálójának, bár ez talán még mindig jobb, mint az 1959-es Ben-Hur esete, amelyben az Ilderim sejket alakító fehér színész Hugh Griffith-ből sötétbőrű arabust csináltak.

Nem mintha sokan jobban meg tudták volna rendezni ezt a számos logikai buktatóval (pl. miért csak akkor esik a hó, ha szomorú dolgok történnek, viszont a következő jelenetben már vakító a napsütés; tulajdonképpen milyen börtön a leprásoké, ahová csak úgy ki-be lehet mászkálni; Judah Ben-Hur miként tarthatott meg egy viszonylag nagyméretű tárgyat az ötéves gályarabsága során, ha az akkor sem volt nála, amikor odakerült, és akkor sem, amikor az véget ért stb.) fűszerezett filmet, de azt sem értem igazán, hogy miért Timur Bekmambetov rendezte.

Csak egy gyors példa ehhez:

Sam Raimi számomra (és most elnézést az Ash-filmek rajongóitól) az örök középszer. Gyakorlatilag egyetlen, mára kulttá vált franchise megalkotójaként (Evil Dead) tartható számon (ezúttal pedig elnézést a Pókember-filmek rajongóitól), de azóta is csak ennyiből él Hollywoodban.

Mint látható, erre is lehet karriert építeni az Álomgyárban, a kazah Timur Bekmambetov pedig szintén jó minta erre. A jó megoldásokat mérsékelten azért tartalmazó Wanted után rendezett egy Abraham Lincoln, a vámpírvadászt, és most érkezett a Ben-Hurral, amire azért ismételten nem lehet túlságosan büszkének lenni.

Kiválasztását azért sem értem, mert egyszerűen nem fér a fejembe, hogy mi lehetett az a „rendezői vízió”, amivel meggyőzte a producereket, hogy ennek a filmnek a levezénylésére ő a legmegfelelőbb személy.

Maximum azt tudom elképzelni, hogy a döntéshozóknak csak az lebegett a szeme előtt, hogy hasonló szandálos, keresztény tematikájú alkotások (Exodus, Noé) is jól csilingeltek a jegypénztáraknál és szinte mindegy volt, milyen is a végeredmény.

Sok helyen olvastam, hogy ez a film

a megbocsájtásról szól, nem pedig a bosszúról.

Nem úgy, mint ahogy a korábbi film, meg az 1880-as Lew Wallace regény, de ezt ugyanakkora lózungnak tartom, mint ahogy azt:

régen minden jobb volt.

Persze, nyomokban igaz a megállapítás, nem véletlen, hogy a Jézust megszemélyesítő Rodrigo Santoro többször is megszólal, valamint a korábbi verzióval ellentétben az arcát is látjuk, sőt a befejezés is a megbocsájtást próbálja mantrázni, de azt kábé olyan hatásfokon, hogy egyszerűen ez jutott eszembe:

Apropó színészek. Nem véletlenül ejtettem kevés szót róluk, hiszen Morgan Freemanen kívül más A-kategóriás színésze nincs is a filmnek, és nem is olyan jók. A Gengszterkorzóban jól alakító, itt semmit sem mutató, a filmidőben bárgyún mosolygó vagy szemöldököt összehúzva játszó Jack Huston (Ben-Hur) és befogadott testvérből mortal enemy-vé váló Toby Kebbell (Messzala) olyan, mintha egy brazil szappanoperából lépett volna elő.

Maximum a képi világot illetően lehet dicsérő szavakat használni, bár azt is csak mértékkel, mert a lakossági CGI néha bántó volt.

Értem én, hogy sokak számára az 57 évvel ezelőtti változat túl lassú, meg vontatott, de ez önmagában gyenge érv ahhoz, hogy remake készüljön a Ben-Hurból.

Ben-Hur. Színes, magyarul beszélő, amerikai történelmi film, 123 perc, 2016. Értékelés: 5/10.

FONTOS MEGJEGYZÉS: A héten érkezik a vállaltan ZS-kategóriás Ben-Hur nevében is, az Asylum gagyifilmgyártó gondozásában. Minőségi különbség nem sok van, de azért tessék vigyázni a jegypénztáraknál!

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik