Egy nagyon szerethető ember, aki szerette, ha szerették
– ez volt az első gondolata Nádasdy Ádámnak, amikor arról kérdeztük, mi az első dolog, ami eszébe jut, amikor kimondjuk azt a nevet, Esterházy Péter. A nyelvész, költő, műfordító szerint Esterházy szeretete az érdeklődésében nyilvánult meg.
Mintha a hegyen lakott volna, ahonnan körbe-körbe ellátni. És ő nagyon sok mindent látott és szemmel tartott.
Nádasdy arról mesélt, hogy már felnőttként ismerkedtek meg, sok évvel ezelőtt, „valami kiállítás megnyitón”, ahol egymás mellett álltak és szemmel láthatóan mindketten unatkoztak.
Valaki méltatta a művészt, és elmondta, hogy eredetileg nem úgy hívták, ahogyan ismert lett. Valami németes hangzású neve volt.
Ekkor Nádasdy odasúgta Esterházynak, hogy őket egykor Graffnak hívták.
Én most is az vagyok
– mosolygott vissza Esterházy, hiszen németül ez annyit tesz: gróf.
És valóban gróf volt, Nádasdy szerint így is viselkedett, miközben a hortobágyi munkatáborban nőtt fel ahol az apja trágyát hordott, az anyja meg mosott.
Ettől volt ő olyan érdeklődő és nyitott. Gróf is volt meg nem is, matematikus is volt, meg nem is volt az, liberális volt, ha tetszik, sok szempontból a baloldalisággal azonos érzelmeket vallott, miközben katolikus volt, négy gyermeke volt, minden vasárnap misére járt. Nagyon sokat ölelt át, mint aki sokat bír. És a betegséget is baromi jól bírta.
A mosolya
– Závada Pál írónak ez van a fejében, ha elsőre felidézi Eszterházyt. De persze, nem csak ez az egy.
Sok-sok kicsi dolog jár a fejemben tegnap óta, de nem csak tegnap óta. Hónapok óta, mert nagyon féltünk. Az ember ilyenkor óhatatlanul is gyűjti az emlékeit.
Závada szerint az a zavarba ejtő Esterházyval kapcsolatban, hogy nincs olyan, hogy semmi másra, csak a jóra emlékezik az ember. Mert valóban csak jó emlékek vannak róla.
Mindig úgy néztem rá, mint egy bátyámra, aki mindenben jobb, aki mindenben kitűnőbb, hiszen gyors az esze, hihetetlenül művelt, baromi szellemes és mindezt olyan elragadó kedvességgel tudja csinálni, hogy hiába irigykedik is rá az ember, nem lehet haragudni rá!
Időnként azt vettem észre társaságban, hogy amikor a Parti Nagy Lajos mondott egy tökéletes poént, amitől mindenki meghalt a röhögéstől, akkor Péter volt, aki mindig azt mondta, miközben irigyeltük a poénjaiért, hogy „ha ilyeneket tudnék, mint a Lajos…”.
Závada szerint Esterházyt kéne olvastatni a mai fiatalokkal, hogy megtudják milyen volt a Kádár-kor.
Tőle tanultunk írni és olvasni, tőle tanultunk „újmagyarul”, arról, hogy lehet korszerű irodalmat olvasni úgy, ahogyan ezt ő a saját írásain keresztül mutatta. A mai fiatalok talán nem is tudnak arról, hogy amit ma csinálnak a nyelvünkkel, a beszéddel, azt közvetve tőle tanulták. A mi nemzedékünk elleste Esterházytól és megtanította a gyerekeinek.
Nagyjából erről írt itt Jászberényi Sándor is, aki szerint a kortárs magyar prózában jelenleg ugyanis nincs olyan író, aki nem Esterházytól indult volna el, még akkor sem, ha éppen az ellenkező irányban haladt attól, amit ő gondolt az irodalomról.
Závada arról mesélt, hogy az első hosszabb beszélgetésük Parti Nagy negyvenedik születésnapján történt. Azóta volt szoros a kapcsolatuk.
Szerettem vele levelezni is. Persze soha nem emailezett rendesen, ilyen távirati-sms-ekre válaszolt, többnyire nem egész mondatokban. Sok olyan távirata van, amik fontosak és nagyon őrzöm őket. Amikor megtudtam, hogy beteg, írtam neki. Akkor azt mondta, hogy ez a betegség alkalmat adott neki arra, hogy megtudja, az emberek mennyire jók.
Vagyis, hogy hányan fordultak felé szeretettel, miközben a Hasnyálmirigy naplóból az derül ki, hogy ez a szeretet egy nagyon fárasztó dolog volt. De ami a lényeg, ahogy akkor írta, az emberek jók, vagyis minden rendben van.
Utoljára 10 nappal a halála előtt beszéltek. Akkor hívta Esterházy utoljára. Lényegében elbúcsúztak.
Az nagyon jó volt, hogy ezt még meg tudta tenni. Hogy volt ereje rá. Hogy milyen jól intézte még ezt is! Mindent jól csinált.
